Pethő Anita: Vegytiszta fikció (Csillag Lajos prózájáról)

Mi itt Közép-Európában igencsak megszoktuk, hogy egy prózaírónak fontos közéleti szerepet – főleg múltfeldolgozást, a közös traumák történetbe ágyazását – szánunk. Így aztán mindig kicsit bizonytalanul viszonyulunk ahhoz a jelenséghez, ha egy író szemmel láthatóan nem igazán akar ezzel a szereppel foglalkozni, egyszerűen csak a történetmesélés, valamint fikció és valóság viszonya izgatja.

Csillag Lajos elbeszéléseivel és tárcáival találkozva könnyen támad olyan érzésünk, mintha amerikai rövidprózát olvasnánk. Nemcsak az angol keresztnevek kizárólagos alkalmazása miatt, hanem akár egy olyan szituációt olvasva is, hogy a főszereplő-elbeszélő beragad a reggeli csúcsforgalomba. Mintha látnánk magunk előtt a hollywoodi filmekből is jól ismert jeleneteket: valahol Los Angeles közelében, egy soksávos autópályán ücsörög a novellahős egy autóban, miközben két tipikusan amerikai country-dal között a rádiós bemondja a legfontosabb közlekedési információkat.

A felületes szemlélő mindezt rutinszerűen két dologhoz kapcsolná: egyrészt ha egy szerző a minimalizmus eszköztárával él – és Csillag Lajosról ez nyugodtan kijelenthető nemcsak az Irodalmi Szemle Zsemle című online rovatában megjelent tárcái, de (viszonylag) hosszabb elbeszélései alapján is –, akkor egyáltalán nem tűnik szokatlannak, ha nem csak a sallangmentességgel, a lecsupaszított jelenetre fókuszálással találkozhatunk, hanem maguknak az elbeszélt történeteknek is valamiféle „amerikás” jellege van. Másrészt eszünkbe juthat az is, hogy egy XXI. századi kezdő prózaíró már egy globális világ szülötte, az Újvilág történeteiben, (popkulturális) mítoszaiban legalább olyan otthonosan mozog, mint saját közép-európai valóságunkban.

Mindkét értelmezésben van némi igazság, ám egyre beljebb haladva a Csillag-univerzumban, ennél sokkal komplexebb jelenségekre lehetünk figyelmesek. Ha jobban megfigyeljük, minden írásában tematizálódik valamiképpen az írás, az elbeszélés, a történetmesélés aktusa. Akár úgy, hogy az elbeszélőről csak úgy mellékesen megtudjuk, hogy regényen dolgozik (illetve aktuálisan nem dolgozik), vagy pedig azt olvashatjuk, hogy az Irodalom és téboly elbeszélőjét írók közé zárják egy elmegyógyintézetbe (szanatóriumba?), és olyan mondatokat fogalmaz meg, hogy „az énem  pedig a rákövetkező nap csupán egy halvány visszhangja az egész irománynak”, vagy csupán annyi történik, hogy kórteremben egy sablonos filmjelenetről beszélget a két szereplő.

Ha azt vizsgáljuk, hogy Csillag Lajos írás és olvasás, illetve fikció és valóság viszonyát járja körül újra és újra a szövegeiben, akkor előbb utóbb arra a megállapításra kell jutnunk, hogy Chuck, Bret, Will, Tom vagy Jerry nem keresztneveket jelentenek, hanem egytől egyig általános alanyként működnek. Ezek az elidegenítő effektek tulajdonképpen sterilizálják a szöveget, kilúgozzák, s megfosztják a teherként ránehezedő egyéb – jórészt generációkon át örökölt és földrajzi helyhez között – társadalmi kontextusoktól. Nem marad más, csak az elbeszélés, a fikcióteremtés vegytiszta – ugyanakkor reflektált – élvezete.

Szokás úgy fogalmazni, hogy a szépirodalom – szemben a prózai szövegek más alfajaival, például az értekező prózával – nem értelmezi, hanem érzékelteti a világot. Ez a megállapítás igaz Csillag Lajos szövegeire is, amik egyáltalán nem szájbarágósak, nem didaktikusak. Pályakezdő író mivolta ellenére Csillag kifejezetten bátor és magabiztos, ahogyan írásaiban sok mindent csak sejtet az olvasóval, és rábízza, hogy kibontsa azokat. Például A menekülő róka című hosszabb elbeszélése esetében a drámai elem valójában nem az elbeszélő testvérének öngyilkossága, hanem ahogy a báty erről mit sem szól a gyanútlan barátnőnek, miközben érződik, hogy e két szereplő közt szimpátia bontakozódik ki, sőt halvány esély is van valami ennél komolyabb és tartósabb dologra. Az Irodalom és szesz című tárcasorozatban matrjoskababaszerűen feleltethető meg egymásnak a két különböző elbeszélői szinten lévő narrátor, vagyis ugyanazok a motívumok bukkannak fel duplikálódva más-más aspektusból; nem biztos, hogy szavakká tudnánk formálni, miért, de valahogy izgalmasnak hat ez a játszadozás. A legtöbb megrágni- és kérődznivalót az Irodalom és téboly adja az olvasónak, ahogyan az szembetalálkozik a mondattal: „Úgy van az, ha az embert írók közé nyomják, darabokra szedik. Majd újra felépítik, és újra, és újra.”
Csillag Lajos prózája tehát amennyire ügyesen él a látszatra eltávolító effektusokkal, annyira gyanútlanul csalja csapdába olvasóját. Írásai arra figyelmeztetnek, hogy a befogadói pozíció is elbizonytalanítható, és hogy az úgynevezett szépirodalmi alkotást mindig író, elbeszélés és szöveg egymással kölcsönhatásban lévő hármasa hozza létre.