Terék Anna: Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 1.
Csak a közepe sötét az égnek.
Félni támad kedve
az embernek ilyen
délutánokon.
Mert, látja, uram?,
úgy sötétedik az ég,
mint a bőrön az ütések nyoma.
Beleborzong ebbe az ember,
mert, most mondja meg, uram,
ki verheti ennyire a jóisten egét,
hogy így sötétedik, foltosan?
De egy cseppet se féljen.
Ugyan, üljön közelebb!
Csak bátran, uram,
húzza csak ki nyugodtan
a szememből
egyenként a könnyeket!
Hagyni fogom magam.
Az arcomat maga felé
fordítom, és többé
nem mozdítom
a nyakam.
Látja, uram? Ott,
az a lefelé csúszó nap,
nem hagyja lecsukni
a szemet.
Szúr, egyre csak szúr,
befelé halad a fejben.
Amíg nem koppan.
Akkor megáll,
ott marad.
Éget belülről,
mint izzó páka
a törött fémre nyomva.
Nem tudom megmozdítani
tőle a nyakamat.
Mintha azt akarná ezzel,
hogy nézzek, mindig csak
ugyanabba a pontba
nézzek, s
ne lássak mást,
ne fussanak ki a fejemből
a gondolatok.
Kitűzi őket
egy-egy forró tűvel
az agyhártyára.
De nem látom,
nem tudom végignézni,
végiggondolni egyiket sem.
Kinyújthatatlan az idő.
Nem áll meg a levegőben
a porral. Zavar,
ahogy az izzadságcseppek
keskeny csíkokban
csúsznak, egymás után,
lefelé, a hátamon,
a blúzom alá másznak.
Néha, mintha a bőröm alatt
is csorogna, komolyan.
Van úgy, hogy belülről is
izzad az ember?
Talán a forró
tű miatt.
Maga nem tudja, uram?
Csiklandoznak ezek
a csíkok, és nem látom,
nem hiszem el
egyetlen gondolatomat
sem, csak éget
itt bent, az agyamban
az a nap.
Na üljön közelebb,
húzza mellém a székét, uram.
Innen még jobban látni,
hogy fonnyad az ég
a délután súlya alatt,
áll a por a levegőben,
és ahogy közeleg
az este, úgy töri fel,
apró repedésekkel
az eget.
Nézze csak, milyen
hosszan múlik
ez a nap,
hogy húzza lábait
a fákon.
Mosom, egyre csak áztatom,
merítem víz alá
a gondolataimat.
Néha felakad
egy-egy ostoba,
kisárgult emlék,
arra az agyhártyába
fúródott tűre,
és nem tágít,
nem szakad le róla.
Például,
látom anyámat,
amint a parton,
áll a tengernek háttal
és fényképez.
Engem meg apámat,
akinek az alkarján ülök.
Apám erős,
én meg olyan vékony vagyok,
mintha pálcikák lennének
a kezem-lábam helyén.
Egyik tenyerem apám
fején, másik az én fejem
tetején pihen.
Nevetek, nevet ő is,
a szeme szinte egészen
eltűnik,
csak két görbe csík
marad meg két oldalról
az orra mellett.
És emlékszem,
miközben anyám
a fényképezőgépet fogta
és azt mondta,
nevessetek,
én csak azt néztem,
hogy állnak meg
a felhők anyám mellett,
majd hogy bújnak el
a háta mögött mind.
Nem néztem anyámra,
én a tengert néztem, uram,
azt a bő vizet,
amiben elférne
akár több ezer hajó,
még ha mind egyszerre is
sűllyedne el.
A tengert néztem, uram,
mert valahogy feketedett a széle,
pedig anyám állt háttal,
mi ültünk szemben a nappal.
Feketedett, és mintha
húzta volna lefelé,
magához mind
a sirályokat.
Egyre alacsonyabban
szálltak, szaggatottan
mozogtak a szárnyak,
mintha kettőbe törte volna
valami őket, és estek,
bukórepülésben siettek
a tenger fekete széle felé.
Tudja, uram, én egy
percig sem gondoltam,
hogy az a feketeség
nekem int,
felém integet,
miattam húzza magához
lefelé a sirályokat.
Nem gondoltam volna,
hogy felém indul,
az én boldog napjaim szélét
kezdi elszegni,
és hogy az a szegés majd
egyre szélesebb
és ijesztőbb lesz,
ahogy közelít,
hát, ki gondolta volna, hogy
ezentúl csak közelíteni fog
felém, lassan, ázkolódva.
S hogy olyan közel jön majd,
mikor apám
már nem tud mozdulni,
hogy megállít
körülöttem és bennem
mindent.
Maga szerint féltem?
Hát, nem féltem, uram.
Képzelje, milyen érdekes volt,
ahogy körbefogott és
lelassított mindent
az a feketedés.
Akkor állt meg utoljára körülöttem
minden, és akkor nyúlt úgy ki az idő,
hogy egyszerre láttam
mindent, ami valaha
megtörtént,
s aminek feketéllett a széle,
bármilyen boldog is voltam.
Uram, üljön már közelebb!
Hát nem látja,
nem jön ki az a könny.
Húzza már ki, húzza ki maga!
A szerző a vers megírása idején Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.