Heé Veronika: Kortársunk, Karel Matěj Čapek Chod (tanulmány)

Vannak olyan egészen kiemelkedő kvalitásokkal rendelkező szerzők, akik a saját korukban rengeteg vitát kavartak, talán beskatulyázhatatlanságuk miatt nem szűnnek meg irritálni az irodalmi közvéleményt, és akiknek helye az irodalmi kánonban ingatag, de jelentős értékeik miatt nem eshetnek ki belőle, sőt időnként újra rájuk irányul a figyelem.

Ilyen szerző volt Karel Matěj Čapek Chod (1860–1927), aki tekintélyes életműve és az életében kivívott, viszonylag rövid sikersorozat ellenére1 soha nem foglalta el a cseh irodalomban azt a helyet, amely tehetségénél, műveinek színvonalánál fogva megillette volna. Az írói fellépése óta eltelt majd másfél évszázadban elég sokat foglalkoztak a munkásságával, de gyakran egymásnak ellentmondó állítások születtek róla, s egészében az utóbbi időben mintha egyre inkább hallgatás venné körül. Születésének százötvenedik évfordulójára nem készült semmilyen újabb méltatás, művei szinte csak antikvár forgalomban kaphatók, még a Wikipédia cseh irodalomról szóló összefoglalásából is kifelejtették.2 Hogy mekkora és milyen az az olvasóközönség, amelyik a műveit még ma is élvezni tudja, nehéz felmérni: az interneten (valószínűleg, mert egyetlen műve sem kötelező olvasmány az iskolákban) szinte nincs róla olvasói vélemény. Nézzük hát a részleteket: miféle író is volt ez a „másik Čapek”?

Karel Matěj Čapek Chod 1860-ban a délnyugat-csehországi Domažlicében, a chod népcsoport által lakott területen született. Élete nagy részében újságíróként kereste a kenyerét, előbb Olomoucban, majd Prágában. Eredeti neve Matěj Čapek volt, csak később vette fel az „irodalmiasabb” Karel utónevet, majd a nála híresebbé vált Karel Čapek fellépése után csatolta nevéhez a szülőföldjére utaló Chod megkülönböztető jelzőt.
Újságírói pályájával is összefügg, hogy Čapek Chod a korabeli élet – átfogó és egészen apró részleteinek is – pontos megfigyelője, kiváló ismerője a különböző társadalmi rétegek mentalitásának és beszédstílusának. Írói munkásságának egésze a felszínen a XIX. századi prózához kapcsolódik, és korának legjobb realista-naturalista írói közé (Karel Václav Rais, Antal Stašek, Ignát Hermann stb.) utalja a szerzőt. Miután szereplőit erős fizikai és társadalmi kényszerek mozgatják, az íróra első kritikusai a „naturalista” címkét ragasztották, és ez a meghatározás az irodalomtörténeti összefoglalásokban mind a mai napig megmaradt. Kevesen veszik észre, hogy az író sajátos, társadalmi tabukon átgázoló, zavarba ejtően groteszk világlátása, értékítéleteinek ambivalenciája messze kilép ebből a keretből.

Čapek Chodnál szembetűnő egyéni vonás, hogy cselekményfűzésében és alakábrázolásában nagyon gyakran él különféle groteszk furcsaságokkal (sántítás, vakság, púposság, szép férfi vagy nő kisebb-nagyobb testi hibával, egyes karakterek megduplázása stb.), valamint a véletlen egybeesésekkel. Ezek a megoldásai a kritikusokból sok ellenérzést és értetlenséget váltottak ki, gyakran önkényt, hatásvadászatot vagy, épp ellenkezőleg, írói ügyetlenséget láttak bennük. Egészen másnak tűnnek azonban Čapek Chod írói technikájának a sajátosságai, ha nem a hagyományos realista-naturalista próza felől, hanem a modernista, expresszionista-egzisztencialista próza, sőt a posztmodern felől vizsgáljuk ezeket. A modern izmusokon nevelkedett olvasónak ugyanis joggal támad az az érzése, hogy a szerző szándékosan játszik ezekkel a motívumokkal.  Ezt bizonyítja az is, hogy az író minden kritika ellenére végig kitartott ezek mellett a furcsaságai mellett.
Bár Čapek Chod mindvégig fenntartotta a különféle korabeli irányzatoktól való különállását, a legjobb műveiben mégis ezekhez közeledik, sőt néha túl is mutat rajtuk. Valójában nagyon is tudatosan alkotó szerző volt, ezt mutatja, hogy a művészi formáról szóló, sőt a formabontás lehetőségeit is mérlegelő elmélkedések az író több elbeszélésében és kisregényében megjelennek. A legfontosabb ezek közül A legnyugatibb szláv (Nejzápadnější Slovan, 1893) című korai romanettója,3 melynek három fejezete más-más – romantikus, realista és naturalista – stílusgyakorlat, illetve e stílusokat illető polémia és paródia, valamint egy késői, A szélmalom (Větrník, 1923)4 című, az alcím szerint autoanalitikus-szintetikus kisregénye, melyben, saját alkotói módszerét védendő, Pirandello-típusú formabontással kísérletezik. Az író groteszk világlátásával, valamint az olvasó elvárásait állandóan megcáfoló – az öniróniát sem nélkülöző – sokirányú játékkal pedig egészen napjaink posztmodernjéig nyit izgalmas távlatokat. Ilyen perspektívából az író helyét leginkább Hašek, Kafka, Gombrowicz és Milan Kundera vonalában kellene kijelölni.

Čapek Chod hosszú novellista-pályafutása után, már majdnem ötvenévesen aratja első igazán komoly sikerét Kašpar Lén, a bosszúálló (Kašpar Lén mstitel, 1909) című kisregényével, melyet egy valóságos bírósági ügy alapján alkotott. Ez a kiválóan megírt kisregény, mely rövidsége miatt is talán a legnépszerűbb, egyben az író legnaturalistább műve is, mely a más írásaira oly jellemző tragikomikus, groteszk világlátásából csak keveset mutat. A történet egy szerelmi bosszúból elkövetett gyilkosságról és az azt követő bírósági tárgyalásról szól. Az első rész (előzmények, a tett kitervelése és elkövetése) a főhős lelki történéseit belülről láttatja, a második részt (a tárgyalás) külső, objektivizáló szemlélet jellemzi. A regény az akkoriban új keletű, realista-naturalista lélektani-bűnügyi regény egyik első darabja a cseh irodalomban, szerkezetében (több nézőpont) előfutára Karel Čapek Hordubaljának (1933).

Az író legösszetettebb és talán legmélyebb alkotása, a korábbi elbeszélésekből regénnyé átdolgozott Antonín Vondrejc (1917–18; magyarul Tűnékeny álmok címen jelent meg) című regény. Ez egy fiatal költő és újságíró életének két szakaszát: a felívelést, majd a gyors hanyatlást és a véget jeleníti meg. A könyv tekinthető akár az első modern cseh művészregénynek, de messze túl is nő e műfaj keretein. Amit Čapek Chod a regényben a századelejei újságírás alakjairól, a nyomdák, a rosszul fizetett korrektorok és éjszakai szerkesztők világáról, a kulturális intézmények működési mechanizmusáról, az érdekek harcáról, a pozícióhoz jutás rögös-megalázó útjairól, az ösztöndíjak odaítélésének módjairól, a „tárgyilagos” tudósítások és kritikák készülésének kulisszatitkairól stb. elmond, kiválóan ragadja meg a kor jellegét és a XX. századelő cseh kulturális életének hektikusan élénk és mozgalmas atmoszféráját.
A regény szerkezete nem olyan összefogott, mint a Kašpar Léné vagy a további nagy regényeié: szinte barokkosan burjánzó, helyenként alig összetartozó epizódok halmazából áll, mégis az a látomás, amit benne az író a huszadik századelejei cseh nagy- és kisvárosi életformákról megalkot, néhány ponton az emberi lét lényegi abszurditásának víziójává képes növekedni.

A történet síkján a filléres anyagi gondokkal küzdő költő életét egyre inkább meghatározza Annához, a gyönyörű zsidó pincérnőhöz fűződő, egy könnyűnek ígérkező kalandból kinőtt kapcsolata. A gyér kezdeti sikerek után gyorsan hanyatló ágra került, megromlott egészségű, végül a halál felé tartó költő egyetlen támaszává fokozatosan a szégyellt-megvetett Anna válik, akit a halálos ágyán feleségül vesz.
XIX. századi hagyomány az írónál, hogy éles kontúrú, finoman árnyalt figurákat rajzol meg, de ez a sokoldalúság nem eredményez lezárt portrékat, mert jellemzésében mindig a vonzás és taszítás határvonalán egyensúlyoz. Hőseinek jelleme legtöbbször problematikus: a tiszta emberi indítékok alantasakkal keverednek: az odaadás és gyengédség a számítással, a hősiesség a nevetségességgel, a nagyvonalú, bölcs belátás a földhözragadt butasággal stb. Ám mindez a személyiségüket véglegesen mégsem degradálja: a legocsmányabb figurától is jöhet egy váratlan humánus gesztus, ugyanakkor az alapvetően jók és becsületesek is megmerülnek időnként a pocsolyában. Hősei mindig valódi vagy képzelt belső és külső kényszerek csapdájában bukdácsolnak, nevetséges kiszolgáltatottjai a társadalmi korlátoknak, a sorsnak, a leküzdhetetlen (főleg erotikus) vonzásoknak, és cselekedjenek bárhogyan, az eredmény ironikusan rácáfol törekvéseikre. (Ez a szemléletmód nagyon rokonítja az írót például a Nevetséges szerelmek vagy a Tréfa Kunderájával.)

A főhős, Vondrejc jelleme és költői minősége végig kérdéses marad. Életének egyik alapélménye a szégyen és az undor, mely érzések egész skáláját önelemző tudatossággal éli át nemcsak Annával való kapcsolatában, de pályájához és környezetéhez való tágabb viszonyában is. Ez az élmény a könyv nem egy helyén szinte vezérmotívumként szólal meg:

„Annyira felgyülemlett benne az undor önmaga, az egész világ és az egész világmindenség ellen, de elsősorban az ellen, amit írni készült, hogy szinte fojtogatta.” (127–128.5)

„Úgy érezte, mintha szégyene hírét már minden utca sarkára kiszegezték volna […]” (214.)

„Vondrejc jobbnak látta a szemhéjai mögé rejtőzni, s szégyellte magát önmaga előtt. […] milyen kár, hogy az a bizonyos mondás, amely szerint valaki a föld alá süllyedhet szégyenében, csak puszta szóvirág!” (383.)

Amikor főhős végre eljut oda, hogy helyzetét elfogadva e kínos alapélménytől megszabaduljon, addigra régi énjéből testileg már csupán emberi roncs maradt. De éppen itt mutatkozik meg Čapek Chod művészi látásmódjának összetettsége: ha ugyanis az életnek az átélés intenzivitása és a megértés ad igazi értelmet, akkor Vondrejc életének ebben az utolsó, nyomorúságos szakaszában ér fel a csúcsra. Tehetetlenül kiszolgáltatott állapota lehetővé teszi, hogy a külvilág és mindaz, ami korábban gyötörte, elveszítse a fontosságát, fokozatosan levetkőzze Annával kapcsolatos előítéleteit, elfogadja sorsát és megszabaduljon a szégyenétől.
Hasonlóan ambivalens a többi, kiválóan egyénített szereplő jelleme is. A szerző szinte minden alakjánál él az elidegenítés és a degradáció különféle formájával.
Különösen jól látható ez a költő kedvesének, Annának az alakjában, akiben a jó és a rossz árnyalatos sokszínűségben van jelen. A tanulatlan pincérnő nem lehet a költő szellemi társa, még csak egyetlen versét sem olvasta soha el. Vonzalma a költő iránt tisztán az érzelmi-erotikus zónában mozog, de érzelmeiben meghatóan önfeláldozó, feltétlenül odaadó, egészen az alázatosságig, ugyanakkor lerázhatatlanul kitartó, és ezzel – bár a történet folyamán sokszor vesztésre áll – végül eléri célját: a költő lega-
lizálja kapcsolatukat. Igaz, hogy amit megszerez, az már csak emberi roncs, de Vondrejc halála után a költő özvegyének rangja Anna sorsában nem lebecsülendő társadalmi felemelkedést jelent. Ugyanakkor ez kapcsolatuknak csupán mellékterméke; ha Anna csak a társadalmi felemelkedést vagy jómódot keresné, ott lenne számára másik rajongója, a kövér Gotold doktor, akit töredéknyi erőfeszítéssel csavarhatna a kisujja köré.
Vondrejc, aki számára az Annával való erotikus kapcsolata szinte végig mérhetetlen szégyent és lelki gyötrelmet jelent, csak a halál szélén jut el az önfelismerés olyan fokára, hogy a lányt emberileg is elfogadja:
„Ki tudja, vajon a tehetsége, minden eddigi munkáját beleértve, nem puszta képzelődés-e csupán? […] Ebből a megsemmisítő felismerésből nem hiányzott a keserű fizikai és a lehető legkeservesebb szociális gyötrelem sem. Ha ki akarná tapintani helyzete legkínzóbb tövisét, elég arra gondolnia, hogy még a haldoklása költségeit is ez az asszony fedezi odakint, akit ő tett anyává.
Ha úgy alaposan megvizsgálja a dolgokat, voltaképpen Anna a hősnő, ő pedig egy nyomorult féreg!” (471–472.)
Ugyanakkor az író végig meghagyja Anna alakjában a negatív és komikus árnyalatokat is (parvenü kereszténykedése, tisztaságmániája, prűdsége, enyhe zsarnokoskodása a beteg költő fölött, ízléstelenségig menő szeretet-gyűlölet jelenetei a húgával való kapcsolatában stb.).
A főhősén kívül tragikumba forduló groteszk övezi a regény másik kulcsfigurájának, dr. Freund-nak az alakját is. Freund (neve szerint barát!) elég homályos szerepet játszik Vondrejc sorsában. A költő hírnevét tetemesen gyarapítja verseskötetének németre fordításával, ugyanakkor közvetett oka annak, hogy az a számára életmentő, várva várt ösztöndíjtól elesik. Igen furcsa a szerepe az Upanisádok estéjén (ez a könyv egyik kulcsjelenete): amikor a paradox szellemesség ördöge elragadja, a Vondrejc költői érzékenységét sértegetők közé kerül – ekkor alakja kimondottan ellenszenvessé válik.
Mégis, Freund egészében végig Vondrejc társa marad, és sorsa a maga groteszk módján párhuzamossá válik a költőével. Utolsó megjelenése a regény zseniálisan megírt befejező részének legfontosabb mozzanata. Érdemes ezt a zárófejezetet kicsit részletesebben is felidézni.
Vondrejc és Anna halálos ágyon megkötendő házassága napján Anna lakásán, félig-meddig véletlenszerűen, furcsa társaság gyűlik össze: Anna húga, a férjétől megszökött Iza, aki után beállít a férj, dr. Nečásek is, „művészettörténész és két ház tulajdonosa a Perun6 körúton”. Miközben Anna még a megkeresztelkedési szertartás miatt távol van, megérkezik a papi ruhás dr. Freund, aki a „negyedik [a teológiai] doktorátus utáni olthatatlan sóvárgásában… bevonult a papi szemináriumba”.
A vendégek Freundot összetévesztik a várt pappal, aki majd a halotti szentséget fogja Vondrejcnek feladni, illetve elvégezni az esketést. Freund azonban, miután a jelenlevőket valami rendkívülire készíti fel, egy szentnek nézett Flóra-szobor előtt eksztatikus állapotba lovalva magát, felszólítja Vondrejcet: „Kelj fel és járj!” Ironikus csavar, hogy a csoda tényleg bekövetkezik: Vondrejc, aki az imént még felülni sem tudott egyedül, felkel és kimegy a konyhába. A csonttá aszalódott, felpuffadt lábú költőt „dr. Nečásek sohasem látta még ennyire boldognak és szépnek” (541.). Az eseményeket ugyanis a hitetlen és racionalista kritikus, dr. Nečásek szemével láttatja az író. Iza, a felesége azonnal a csoda hatása alá kerül, s Freund kezét, mint egy szentét, csókokkal halmozza el.
A jelenet végig az abszurd komikum és a komolyság hajszálvékony határvonalán ingadozik.
Dr. Freund lendületes és lebilincselő filozófiai magyarázatot ad a végbevitt csodára. Ezzel végül Nečáseket7 is – aki kezdetben komédiázást gyanított, és főleg Iza magatartása miatt „bősz düh”-öt érzett – magával ragadja. Čapek Chodra igen jellemző, hogy regényeinek szellemileg legigényesebb gondolatait nagy előszeretettel helyezi rikítóan abszurd körülmények közé, amivel egyben rögtön relativizálja is azokat.
Miközben Freund a zsebéből előhúzott füstölt halat falatozza, Vondrejccel és Nečásekkel elmélyült filozófiai vitába merül. A megérkező Anna mérgesen igyekszik véget vetni a „csodának”, visszaparancsolja a beteget az ágyba. További apró, groteszk incidensek közepette végül lezajlik az esküvő.
Ezután azonban újabb meglepő fordulat következik: Freundot mint megszökött ápoltat egy ideggyógyintézet gondozói keresik. A groteszk itt tragédiába fordul:
„Az ajtóban Nečásek még elfogta Freund szemének utolsó pillantását. Ijesztően kimeredtek szemöldöke sűrű bozótja alatt ülő üregükből, s fehérjük vadul villogott a gúzsba kötött alak bíborvörös ábrázatában.
Ebből a szempárból a halálra rémült teremtmény kimondhatatlan rettegése könyörgött az esztéta felé […][Nečásek] gondolkodás nélkül a csoport után iramodott, hogy megpróbáljon eleget tenni a megalázott szempár könyörgésének.
Kint a folyosón azonban megtorpant, s nem tett egyebet, mint végighallgatta a střešovicei szanatórium betegápolóinak utolsó szavait.[…]»Benne rekedt a hang …elegánsan csináltuk.« […]” (609–611.)

Ahogyan a (Faust- és Jézus-reminiszcenciákkal árnyalt) tudós különc, talán őrült Freund alakja a szenvedésben megemelkedik s végleg elhagyja a groteszk komikum szféráját, ugyanúgy emelkedik meg a halálra készülő Vondrejc alakja is. Ahogyan az író a testi leépülés és az élettel leszámolni készülő lélek utolsó rezdüléseit megjeleníti, az egyedülállóan virtuóz teljesítmény a cseh irodalomban.
Vondrejc, mielőtt végleg a halál tudattalanságába süllyedne, élet és halál alapvető filozófiai kérdéseivel birkózik. Fantáziájában lázasan keverednek a halálos ágyon lapozgatott H. Spencer gondolatai a regény többi szereplőjének (Freund, Randa-Lonský, Nečásek), továbbá Faustnak, Mefisztónak és a „Commodore”-ként8 megjelenő halálnak egymásba áttűnő alakjaival. Végül gyermekkori emlékeiben német anyjának hangja csendül fel, melybe a külső valóságból az álom világába belesimulva mellette alvó kislányának csendes lélegzete, „mint puha ujjakkal áthúzott selyemszalag nesze” vegyül.
A regény végét a megértés és a kiengesztelődés enyhén megemelt hangulata hatja át. Mind közvetlenül a halál után, mind pedig a temetési szertartás után (a regény utolsó mondataiban) felvillan az életet tovább vivő csecsemő, Vondrejc kislányának a képe. Az utolsó békülő-békítő pedig a morva barát, Floryš, akinek támogató karját – pompás koszorúitól is megbékülve – Anna a temetésen elfogadja.

Az Antonín Vondrejcnél világosabb színezetű, de végkicsengésében talán kiábrándítóbb műnek tűnhet Čapek Chod másik nagy regénye, A turbina (Turbina, 1916, magyarul Századvég a Moldván, 1956), melyben az író legjobb képességei – a ragyogó társadalmi szatíra és az egzisztenciálisan groteszk emberi sors általános érvényű megjelenítése – szerkezetileg is összefogottabb formában érvényesültek. A történet itt az Ullik nevű nagypolgári család két lánytagjának szerelmi bonyodalmai és a család hirtelen katasztrófaként bekövetkező anyagi csődjének eseményei körül forog.
A szerelem, illetve a mélyén rejlő, elementáris erővel ható erotikus vonzás itt is, akárcsak az Antonín Vondrejcben, meglepő, tragikomikus formában működik, ütközik a társadalmi elvárásokkal, és végül minden fronton – előre kiszámíthatatlanul groteszk – diadalt arat.

A turbina ragyogóan megírt, csípősen szellemes mű, melyben a nagyravágyás, minden nagy vagy csupán aprócska jellemgyengeség, erkölcsi bukfenc megkapja a maga fricskáját. Míg az Antonín Vondrejc minden vesébe hatoló éleslátása ellenére végkicsengésében megbocsátó, addig itt nincs talán egyetlen szereplő sem, aki legalább egyszer emberi minőségében csúfos kudarcot ne vallana. A pénz és hatalom birtokosai, a nagyravágyók, a pökhendiek, a látszatemberek, az affektáltak itt nagyobb számban szerepelnek, mint máshol, s irántuk a szerző nem sok megértést mutat. A könyv egyik legragyogóbb karikatúrája az amerikás milliomos, Mr. Mour alakja, aki szinte katalizátorként hozza elő minden hitvány számítás groteszk lelepleződését, hiszen a pénz nimbuszától övezett alak körül nem marad egyenes derék.
További, szerkezetileg jól felépített, fordulatos regényeiben az író világlátása lényegében nem változik. A Jindráékban (Jindrové, 1921) megjelenik a korszak sokkoló élménye, a világháború; a Vilém Rozkoč (1923) című regény címszereplőjének sorsával visszatér a művésztematikához. A regény érdekessége még, hogy benne – Balzac és Zola nagy regényciklusainak mintájára – epizódszereplőkként megjelennek a korábbi regények hősei is.
Čapek Chod szinte minden jelentős művében az ember hübrisze az, ami bűnhődik: a lélek nagyravágyása az erotikus vonzással szembeni védtelenségében, a szellemé a romlandó test bajaiban, a társadalomé a természeti meghatározottságok csapdáival. A fölöttünk álló kiismerhetetlen hatalom mindig a legváratlanabb formában avatkozik az emberi sorsba. De mivel a bukás bizonyos mértékben mindig megérdemelt és a költői igazságszolgáltatás lényegében egy magasabb, humánus igazságosság érvényesülése irányában működik, a mi – jóval kevesebb ideális elképzeléssel rendelkező – korunkban Čapek Chod művei végeredményben nem hatnak pesszimistának. Derűlátása ugyan a saját kora atmoszféráját tekintve talán lefokozott, de a XX. század végi, XXI. század eleji posztmodern világlátáshoz képest akár még vigasztalónak is mondható. Ennek az amúgy robusztus testalkatú és az életet habzsoló szerzőnek a műveiben az embert nyomasztó állandó egzisztenciális gyötrődés mellett fel-felvillannak az életet meglepő kalanddá varázsoló pozitív tényezők is. A női szépségnek, az erotikus elragadtatásnak és a (bár csalóka és rövid) szerelmi boldogságnak alig van a cseh irodalomban ennél a „pesszimista” írónál avatottabb megjelenítője.

Irodalom

Hankó B. Ludmilla – Heé Veronika: A cseh irodalom története a kezdetektől napjainkig. Budapest, 2003, MESz. 546–556.
Heé Veronika: Čapek Chod „postmoderní”. In Česká literatura na konci tisíciletí I. Praha, 2001, Ústav pro českou literaturu AVČ. 317–323.
Karel Matěj Čapek Chod: proceeding of a symposium held at the School of Slavonic and East European Studies in London, 18–20 September, 1984, ed. R. B. Pynsent (SEES Occasional Papers, 3), 1985. 276. o.
Moldanová, Dobrava: K. M. Čapek Chod ve vývoji české prózy. Česká literatura 33 (1985). 223–234.
Tomášek, Martin: Labyrintem díla K. M. Čapka-Choda. Ostrava, 2006, Ostravská univerzita, Filozofická fakulta. 140.

1 A húszas években egy-egy munkájáért háromszor is megkapta az Állami Díjat.
2 http://cs.wikipedia.org/wiki/%
C4%8Cesk%C3%A1_litera
tura_v_letech_1815%E2%80%
931918
http://cs.wikipedia.org/wiki/%
C4%8Cesk%C3%A1_litera
tura_v_letech_1900%E2%
80%931945
3 Ezt a cseh elbeszélésműfajt
Jakub Arbes (1840–1914) író ho-
nosította meg, a nevét pedig ál-
lítólag Jan Neruda (1834–1891) találta ki. Čapek Chod néhány
műve, köztük a fenti kisre-
gény, elérhető csehül a http://cs.wikisource.org/wiki/Au
tor:Karel_Mat%C4%9Bj_%
C4%8Capek-Chod weboldalról.
4 Reménykeltő, hogy 2014-ben ezt a kisregényét újra kiadták, s igen kedvező kritikai visszhangot kapott, lásd http://www.iliteratura.cz/Clanek/33585/capek-chod-karel-matej-vetrnik.    
5 Az idézetek lapszámai a mű egyetlen magyar kiadásának helyeit jelölik: Tűnékeny álmok, Budapest–Bratislava, 1973, Európa Kiadó–Madách Kiadó.
6 A név a Příkopy nevű belvárosi körút groteszk asszociációja: Perun a szláv mitológia főistene, akinek alakja főleg Karel Havlíček Borovský (1821–1856) ragyogó szatírájával, a Szent Vladimír keresztségével van jelen a cseh irodalomban.
7 Itt érdemes még megemlíteni, hogy Čapek Chod, egyéb furcsaságok mellett, milyen feltűnően vonzódik a szokatlan hangzású és groteszk asszociációkat ébresztő nevek iránt. Bár itt erre nem térhetünk ki, mind a fentiek, mind egy csomó más általa használt név – például Vystyd, Hejhola, Nezmara, Zouplna, Rozkoč stb. – igen sajátos.
8 A később elhíresült számítógép akkor még természetesen nem létezett, a valós szóalakok: comandante, commendatore – ’parancsnok’, az utóbbi Mozart Don Giovannijának kővendégét idézi.