A kemény krimi nyomában

Bánki Éva A bűn nyelvét megtanulni című kötetéről

Bánki Éva tanulmánykötetéről nehéz lenne a hiánypótló szó használata nélkül írnom. Noha nem teljesen előzmények nélkül való (gondoljunk csak a szerző által is többször említett Benyovszky Krisztián vagy Varga Bálint munkáira), a kemény krimiről magyar nyelvterületen kevés ehhez hasonló színvonalú tanulmánygyűjtemény íródott. Talán azért, mert – ahogy Bánki is megállapítja – a krimi lenézett műfaj mifelénk.

Ennek illusztrálására kínálkozik az a tény, hogy Tar Sándor Szürke galamb című regényének egyik kritikusa majdnem szó szerint hibaként rótta fel írásában, hogy a regény a krimi szabályai szerint fejeződik be, tudniillik valamilyen megfejtést kap az olvasó.

A tanulmánykötet két részre oszlik: az első részben a szerző a kemény krimit irodalomtörténeti összefüggésekbe helyezi, és az elit irodalom összefüggésrendszerében vizsgálja, emellett a krimi kialakulásának történetébe is rövid betekintést kapunk. A kötet második részében rövid kritikák kapnak helyet, a regények kapcsán sokszor társadalmi problémákra (például a modernkori rabszolgaságra) is rámutatva.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy noha végig belül marad a tudományosság keretein, és nem mellesleg értékes gondolatokat fogalmaz meg, esszéisztikus stílusának hála rendkívül olvasmányos marad. Annál is inkább fontos ez, mert a tanulmánykötetet a szerző többek közt felsőoktatási felhasználásra is szánja.

Először is tisztáznunk kellene, hogy a kötet témája, a kemény krimi voltaképpen miben különbözik a klasszikus, Arthur Conan Doyle- és Agatha Christie-féle krimitől. Először is, a kemény krimi világképe a klasszikus krimihez képest cinikusabb (ha tetszik, realistább), a főszereplő nemritkán antihős, és a nyomozás során gyakran alkalmaz fizikai erőszakot is (viszont mikor láttuk, mondjuk, Poirot-t verekedni?). A hard boiled alapvetően kedveli az ambivalens jellemeket, a bűnüldöző szervek gyakran bürokratikus, korrupt szervezetként jelennek meg. A narrátor sokszor használja a szabad függő beszédet, ehhez számos esetben sűrített, kihagyásos szerkesztés is társul. A holttestek – amelyeket Bánki a krimik állandó, kötelező elemének tart – szintén különböznek a klasszikus krimikben megszokottaktól: „A lemeztelenített, megbecstelenített, darabokra szabdalt holttesteket ugyanis kerülik a klasszikus krimik és a viktoriánus neveltetésű krimiírók” (60.). „Az illedelmes, viktoriánus holttesteknél sokkal érzékibbek a kemény krimik széttrancsírozott, darabokra szabdalt tetemei. A holttest mint a vágy titokzatos, ha nem a legtitokzatosabb tárgya” (61.).

Noha az utóbbi időben magyar nyelvterületen majdhogynem többet írtak a krimiről, mint krimit, azért a magyar krimi (a szerző szavaival élve) „lenni akar”. Igaz, a posztmodern előretörésével születtek magyar anti-detektívregények, metafizikus detektívregények (ne feledjük, hogy a krimi a posztmodern „kedvence”), viszont olyan krimit, amely a műfaj szabályainak, hagyományainak megfelelően működik, és ezeken a határokon belül maradva esztétikai élményt is képes nyújtani olvasójának, a magyar irodalomban nem sokat írtak. Az igény ugyanakkor, legalábbis a kritikusok egy részénél, létezik, és mára már van egypár regény, amelyekről elmondható, hogy az „első jó, igazi magyar krimi”. Bánki tanulmánykötete két magyar krimivel foglalkozik, nevezetesen Kondor Vilmos Budapest Noirjával és Tar Sándor Szürke galambjával. Előbbit sokan az első magyar történelmi krimiként üdvözölték, utóbbi pedig Bánki szerint az első olyan magyar regény, amelyet kemény krimiként is lehet értelmezni. Ennek megfelelően Tar Sándor bűnregénye nagy súlyt kap a kötetben, Bánki legbehatóbban a regény névadási jellegzetességeit vizsgálja meg, de a regényre több tanulmányban vissza-visszatér, újabb és újabb megvilágításba helyezve azt. Egyébként a kötet címe e regényből származik és nem véletlen, hogy a borítón is éppen egy galambot látunk.

De térjünk vissza a magyar krimi hiányának okaihoz. Bánki több lehetséges okot nevez meg: elsőként a magyar köztudatot, közgondolkodást, egy átlagmagyar ugyanis a rendőrökben, az államhatalomban sokkal kevésbé bízik, mint a nyugati olvasók, aminek történeti okai nem igényelnek különösebb részletezést. A magyar rendőrség a huszadik század során (sem) működött szinte soha a demokratikus ideáloknak megfelelően, következésképpen a magyar közgondolkodás „inkább a hős betyárt (a jó bűnözőt), szereti és nem a hős detektívet”.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a krimi csak akkor működik igazán, ha a detektív egy, a társadalom nagy részével (és jó esetben az olvasóval) megegyező, közös értékrend nevében nyomozva kapja el a bűnöst, ellenkező esetben parodisztikusnak érezzük. Talán ez utóbbi miatt is lehettek a szocializmus krimijei sokszor rettenetesen rosszak. Mág Bertalan regényeiben például a szocializmus éber őre küzd meg gonosz imperialistákkal, kulákokkal, németekkel, de a Torrente-filmek humora is sokszor a főhős fals értékrendjéből fakad.

A harmadik ok, amelyet a szerző voltaképpen Varga Bálinttól vesz át, az, hogy a krimi meggyökerezéséhez szükség van egy erős individualista etikai hagyományra, hiszen ha a tettes egyénként nem felelős bűnéért, akkor a nyomozásnak, a néven nevezésnek semmi értelme. Ugyanerről Bánki egy későbbi tanulmányában, Karin Slaughter Kín című regénye kapcsán így ír: „Kelet-Közép-Európában viszont nemcsak a mindenki által megkérdőjelezhetetlennek tartott közös értékek, hanem a hős (a tettes vagy áldozat) integritása is hiányzik. Ahol egyének és közösségek identitása épp arra épül, hogy A nem is A, ahol hiszünk abban, hogy bizonyos korszakokban történt dolgok nem is számítanak, ahol azt is elfogadjuk, hogy az én fájdalmam »érzékenység«, míg másoké »sértettség«, ott nehéz elképzelnünk egy szabályos kortárs bűnügyi regényt” (88.). Kivételként a Szürke galambot említi, amely viszont kortársnak kortárs, de nem minden értelemben szabályos bűnügyi regény. Érdekes módon a másik „jó magyar krimi”, a Budapest Noir sem egyszerűen krimi, hanem a kemény krimi és a történelmi regény egyfajta hibridje (és a sorozat későbbi, Bánki által nem elemzett részeiben sokszor kerül a történelmi regény túlsúlyba).

Bánki izgalmas gondolatokat fogalmaz meg a kemény krimi és a realista hagyomány kapcsolatáról is. Egyetérthetünk vele, amikor azt mondja, hogy „A regényíró ma már nem krónikás. A XIX. századdal ellentétben, a XX. századi magas irodalom már nem tartja feladatának (különösen nem művészi feladatának) a társadalmi valóság árnyalt bemutatását. A korszerű valóságábrázolás »terhét« a krimiirodalom örökölte, és az amerikai hard-boiled-szerzők, a skandináv krimiírók képesek is »tükröt tartani« koruk társadalmi valósága elé. Ma már jobbára a krimiszerzők képviselnek valamiféle XX–XXI. századi poszt-realizmust” (6.).

A kemény krimi e szerepének megfelelően és a krimi alapvető természetéből eredően a tanulmánykötetben igen nagy szerepet kap a titkok és társadalmi tabuk feszegetésének kérdésköre, hisz mindenfajta krimiben a nyomozás során voltaképpen titkok és bűnök kerülnek napvilágra (sokszor köztiszteletben álló polgárokkal kapcsolatban), ilyenformán a kemény krimi sokszor a társadalom (nyílt) titkait mutatja meg. Ugyanakkor Bánki nem felejt el rámutatni, hogy a hard-boiled realizmusa gyakran a műfaji sablonok, kódok által „redukált realizmus”.

Összegezve tehát Bánki Éva tanulmánykötete nagy éleslátással, sohasem fitogtatott, de nagyon is érezhető irodalomtudományi felkészültséggel tárgyalja a kemény krimit. A könyv nem csak krimirajongóknak ajánlott.

(Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Napkút Kiadó, Budapest, 2014. 118 oldal, 1790 Ft)

Pásztor–Kicsi Gergely