A semmiről egészen

Dietrich Fischer-Dieskau Johannes Brahms. Élet és dalok című kötetéről

Kifejezetten izgalmas lehetőségek rejlenek abban az értelmezői szituációban, amikor olyasvalaki vállalkozik egy zenész/zeneszerző munkásságának feldolgozására, aki többek között az adott alkotó életművének előadójaként vált ismertté.

Ennek a speciális viszonynak köszönhetően (ti. hogy nem csupán tárgyának kutatója/elemzője, hanem átélője is egyben) ugyanis képes arra, hogy a hagyományos életrajzok dimenzióin túlmutatva például személyesebb tartalmat személyesebb elbeszélői hangon közvetítve, vagy éppen a szakmaiság magasabb szintjén szóljon az olvasóhoz.

Dietrich-Fischer Dieskau Brahms-monográfiája azonban messze nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Már az élet és a dalok viszonyát taglaló, egymásnak ellentmondó állításokkal teli bevezető is arról tanúskodik, hogy a szöveg alaposan kidolgozott koncepció és – a közölni kívánt tartalom rendszerezését illetően – megfelelő előkészítés nélkül jött létre. Ez pedig a kötet egészét problematikussá teszi, nem véletlen, hogy még zavaros célkitűzéseit is csupán mérsékelt sikerrel képes megvalósítani.

Szerkezetileg a kötet lineárisan, az időrend szigorú betartásával halad előre, a minden egyes apró mozzanatnak indokolatlanul nagy figyelmet szentelő, lényeges és teljességgel, olykor kínosan lényegtelen adatokkal egyaránt telezsúfolt életrajzi szálat szűkszavú, enciklopédikus szárazságú elemzések törik meg, melyek az érdemi tudásanyag közvetítése helyett csupán a művek közti tájékozódásban segíthetik az olvasót. A darabonként néhány soros, a zene keletkezésének időpontjáról, körülményeiről, illetve a szövegek főbb filológiai jellemzőinek és tartalmának rögzítésére korlátozódó és a kötet témájának szempontjából megint csak kevéssé releváns (például a szövegeket jegyző költők életrajzára vonatkozó) információkkal terhelt leírások rövid terjedelmük és sablonszerűségük miatt eleve nehézkessé teszik a befogadást; ráadásul a narratíva ezeken a pontokon nyelvet is vált, olyan érzetet keltve, mintha két különböző szöveget olvasnánk. A szerző ugyanakkor gyakorta üt meg személyesebb, élettel teli hangot, de hiába Brahms pályájának helyenként regényessé stilizált leírásai és szakmai(bb) (zeneelméleti) és szubjektív, hasonlatokkal teli, illetve – dalénekesi tapasztalatait felhasználva – az egyes művek helyes/célszerű előadásában segítséget nyújtó kommentárok, összességében mégsem tud elszakadni a száraz tényektől, eldönthetetlenné téve ezzel, hogy egy laikusok számára készült, közérthetőségre törekvő ismeretterjesztő, avagy a szakemberek (zenetörténészek, Brahms-kutatók stb.) érdeklődésére is számot tartó tudományos munkával van-e dolgunk.

A szöveg Brahms életének és műveinek rendkívüli ismeretéről tanúskodik; aligha vonható kétségbe, hogy megírását alapos kutatómunka előzte meg, a teljességre való igény pedig minden tiszteletet megérdemel. Az adatok és források összegyűjtése azonban – legyen az bármennyire is idő- és energiaigényes – önmagában nem elégséges (főleg nem egy közismert, jelentős szakirodalommal rendelkező zeneszerző esetében), márpedig Fischer-Dieskau ezen a ponton megakadt; mintha nem igazán tudott volna mit kezdeni a rendelkezésére álló hatalmas tudásanyaggal. Nem került tehát sor a felhalmozott adatok rendszerbe foglalására, az azokból (vagy akár az azoktól függetlenül – például magából a zenéből) felfejthető mélyebb tartalmak és összefüggések feltárására, e tekintetben tehát a kötet lényegében éppen azt téveszti szem elől, amiről egy efféle tematikájú szövegnek szólnia kellene: Brahms művészetét. Igaz ugyan, hogy egy ismeretterjesztő – azaz elsősorban a zenével nem professzionális szinten foglalkozó olvasó számára készült – munkával szemben ez nem is feltétlenül volna elvárás (hiszen annak elsődleges funkciója az életmű főbb körvonalainak megrajzolása, nem pedig a tudományos igényű analízis), csakhogy a minden apró részletre kiterjedő adatolás, a zenei terminusok, valamint a zenetörténeti/elméleti, esztétikai és kultúrtörténeti összefüggések (melyek ismerete – legalábbis kezdetben – elengedhetetlen ahhoz, hogy egy szerző munkássága tágabb keretek között, például történeti kontextusban váljon értelmezhetővé) gyakori, de mindenféle magyarázatot nélkülöző alkalmazása azt a feltételezést erősíti, hogy Fischer-Dieskau a mindezen információk birtokában levő, szakavatott közönséget célozta meg.

Mindez pedig a fentebb említett koncepció kidolgozatlanságának eredménye: a műfaj meghatározhatatlanságával szoros összefüggésben nincs középút a szélsőséges közérthetőség és a szélsőséges szakmaiság között – mindkét esetben az az érzésünk, hogy a szerző csupán a felszínt kapargatja; mintha a száraz tényanyag átadása közben megfeledkezett volna arról, hogy állítson is valamit. Ennek köszönhetők az Élet és dalok súlyos aránytévesztései is: a kötet már-már kellemetlen részletességgel számol be Brahms utazásairól, nyaralásairól, asztaltársaságairól, az élete során betöltött pozíciókról, kiadóiról, valamint Clara Schumannhoz fűződő viszonyáról, de megtudhatjuk azt is, hogy mikor és miért növesztett szakállt, vagy hogy mit evett és ivott sassnitzi pihenése során. Ennek fényében pedig különösen kínos az a nagyvonalúság, amellyel átsiklik a Brahms művészetét érdemben érintő problémák felett: említést tesz ugyan a romantikáról, az új-német iskolával való szembenállásról, zenei hatásokról (például Schumannról vagy Beethoven szimfóniáiról), a kortársakról, de mindezek főként a személyes viszonyok árnyalásában fontosak számára. Miközben csupán néhány egyszerű mondatot, esetleg rövid bekezdést szentel a romantikus művészetfelfogással, a romantikus zene irányaival és kifejezőeszközeivel, valamint Brahms benne elfoglalt pozíciójával és művészi programjával kapcsolatos releváns kérdéseknek, illetve rendszeresen használja ugyan az ezekkel kapcsolatos fogalmakat, de nem kapcsol hozzájuk ténylegesen is megragadható tartalmat.

Túlzás volna persze azt állítani, hogy a kötet egyáltalán nem szolgál érdemi információkkal, csak éppen azok aránya elenyésző a kötet terjedelméhez képest. Az Élet és dalok egyes részleteiben hasznos kézikönyv lehet mind a laikusok, mind a zenetörténettel foglalkozó kutatók számára, de az adatok és a személyiség középpontba állítása (a művész és a művészet helyett), valamint terjengőssége miatt a végeredménnyel összességében egyik réteg sem lehet maradéktalanul elégedett. És épp ennek köszönhetően vall kudarcot azon célkitűzéseiben is, amelyek elvben megkülönböztetnék a Brahms-szakirodalom eddig megjelent szövegeitől: hogy valami újat mondjon el a szerzőről, valamint hogy felkeltse az érdeklődést kevésbé ismert, a jelentős szimfóniákhoz vagy a zongora- és hegedűversenyekhez képest perifériára szorult vokális művek iránt.

(Dietrich Fischer-Dieskau: Johannes Brahms. Élet és dalok. Gáti István fordítása. Holnap Kiadó, Budapest, 2014. 267 oldal, 2900 Ft)

Bessenyei Balázs