Csehy Zoltán: Az örök glosszolália (Derek Rebro versei elé)

Derek Rebro költészetét nehéz pár szóval jellemezni: megszállottan végzi a nyelv terheléspróbáját, a szabad kapacitásokat keresi, az a kopulációs energia érdekli, mely az értelemtulajdonító játék során felszabadul, és verssé teremti a szöveg heterogénnek ható elemeit. Egyszerre hermetikus, végtelenül pontos líra ez, és egyszerre titokzatosan homályos. Ha lazán és meggondolatlanul a nyelvfilozófiai indíttatású költők közé sorolnánk (az ilyen művek legszebb példája talán a szlovák költészetben Ján Ondruš nyelven túli és a nyelvben újabb nyelvet megnyitó versei), csak félig-meddig lenne igazunk. Derek Rebro versei, verstöredékei mögött érezhetően történetek, rekonstruálandó létmintázatok vannak, melyek szinte palimpszesztusszerűen íródnak egymásra. A nyelv közhelyei és a grammatika csapdái ezért válhatnak hallatlanul izgalmassá: olvasáskor általában kirajzolódik egy szemantikai mező, létrejön egy-egy asszociatív góc, de itt semmi sem stabil, leszámítva a változás lehetőségét és igényét. Rebro a Glosolália című genderfolyóirat főszerkesztője: a nyelveken szólás (glosszolália), az „azonosítatlan nyelven” való megszólalás „zavara” egy nyelven belül is érvényesülhet, főként, ha kényes identitáskérdésekről, az én-elmosódás speciális formáiról és a társadalmi szerepek mögötti, nemileg is determinált „nyelvekről” van szó. A nyelvhasználatnak, és éppígy a megértésnek vagy félreértésnek is van misztikuma. Rebro szövegeiben fontos lehet a nemi viszonyok grammatikájának dinamikája: ebből a magyar olvasó keveset érzékel. A korrekciós igény poétikáját viszont maradéktalanul élvezni tudja: egy-egy átsejlő betű, egy-egy zárójeles betoldás ezt világosan jelzi. A fordító itt hatványozott újraalkotásra kényszerül: a szó testének anatómiája és „társadalmi neme” egyszerűen ezt követeli meg. A fordító nem mindig szavakat és mondatokat konvertál, hanem alkotói eljárásokat érzékeltet, arra csábít, hogy legalább annyira érdemes elidőzni a közhely anatómiájánál, mint a lexikai vagy morfológiai „devianciánál”. A befogadás rekonstrukciós játék: általában épp a közlés biztonsága felől indul, majd az asszociatív hálózat megrajzolására törekedve jut el egy lehetséges történés elképzeléséig. A Rebro-versek egyik központi témája a párkapcsolati dinamika, melynek konstans eleme a szinte beteges analízis, a szavak mögöttese iránti kíváncsiság.

Derek Rebro kiváló feminista irodalomtörténész is: a kortárs szlovák nőirodalom értelmezésében páratlan érdemeket szerzett. Elég csak Ženy píšu Poéziu, muži tiež (A nők Verseket írnak, a férfiak úgyszintén) című monográfiáját említeni.
Mint árny a tüdőn (Ako tieň na pľúcach) című, második verskötete a Modrý Peter Kiadó gondozásában, 2014-ben látott napvilágot. Már a cím is jelzi a fenyegetettség, a „fertőzöttség“, illetve az ahhoz tartozó félelem képzetkörét. A lélegzés életelvének eszköze, a nyelv teste, anatómiája kerül itt előtérbe. A nyelv ficánkolása mindig túllép önmaga jelentéslehetőségein, folyamatosan rákényszerül a másságal való szembesülésre. Rebro valójában a nyelv lélegzésére kíváncsi: hogy tud-e tisztán, szabadon. Nem igazán tud, de túlél, sőt élteti azt, amit versnek nevezünk.