Karaffa Gyula: Direkt morál (vers)

„Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz.”
Hamvas Béla

foglyok lettünk létünk foglyai
mindannyian számkivetettek
és ne szépítsük a dolgot
rég lemondtunk már a repülésről
nagy hasunk egyébként is lehúzna
a matériába a sárba a szennybe
nem nézzük soha ki jön szembe
felőlünk Jézus is elmehetne
mellettünk ugyanazon a hídon
nélküle is kibírom
egyáltalán ki az a Jézus

*

kérdezted-e már mikor kel a Nap
annak aki munkába lohol?
kérdezted azt felkelt-e már a Nap
mikor dolgához kezd valahol?
ők azok a korán felkelők
kiket kivet magából az ágy
ők azok a sietve szeretők
kiket lopva talál meg a vágy
a hajnalpír nekik ismeretlen
eltakarja azt a gyár fala
napkeltét nézni nekik lehetetlen
eltakarja a gyár koszos ablaka
bekapnak valamit reggelire
valamit ami kézügybe kerül
s fogaikat összeszorítva
végzik munkájukat emberül
várják ennek mikor lesz már vége?
rabságuk le mikor telik?
épp nekik nincs idejük semmire
kik az órát olyan jól ismerik?
*
ki északra tart ki nyugatra ki délre
ám a napba nézni egy sem akar
ki aranyért ki házért ki asszonyért
de végül már egy sem tudja mit akart
csak bolyong bolyong búsan lehajtott fejjel
néha összefut véletlenül valakivel
te merre? testvér
én csak erre erre – s mint
kit az út vége vár int
és már megy is tovább
– – –
ezer csapást kitapostam már
cipőm is vagy ezer elkopott
szakállam néhány szálával
a Mindenséget foltozom
mert nem akarom semmiképp
hogy szavaim kicsurogjanak miként
a percek kicsurognak
foltozhatatlan ujjaink közül

*
ez már az ötvenkettedik nyaram
szárnyaim már elnehezültek
testem lassan ütődött alma
a csodák eddig elkerültek
az öröklét oly távol került
egyre messzebbre a napokkal
mindig csak az Istent kerestem…
s most úgy kiegyeznék magammal
ötvenkét nyár és ugyanannyi ősz
szakállam is már deresedik
ötvenkét tavasz és ötvenkét tél rá
kedvem is gyakran keseredik

de csitt, most még nyár van, csendesen hát!
csak a gyümölcsöt nézd, ahogy érik!

*

elmondanám ami van
a szóba faragnám magam
az időbe vésném ami volt
akár ha zsák akár ha folt
óhajtanám ami jön
úrrá lennék az ösztönön
megragadnám mi elenyész
az ész vezetne nem a kéz
kiáltanám a verseket
még akkor is ha kinevet
mindenki aki eddig élt
tovább ragoznám az igét
építeném a hidakat
lábat fejet és nyakat
forognék fenn a tornyokon
a széllel volnék én rokon
emelnék roppant súlyokat
acélos nehéz sorokat
és ráfújnék a semmire
hogy ne féljetek ennyire

Hogy ne féljetek ennyire!