Sőrés Zsolt: A metazenész munkája: csendfoglalás (prózavers)

A teret megalkotó, lassan szétáradó hangok a finoman egymásra hangolt, intuitív zenei folyamatban nyernek határozott karaktert, miközben az alaphangok körül feldúsulva eddig ismeretlen zajfürtökké változnak át, vagy éppen fordítva, a zörejszőnyeg vagy a szaggatott szonikus irritációk mögött sejtetik azokat a hangzásokat, amelyek az éppen széttörő tükör szabályszerűsége, a reprodukálhatatlanság törékeny pillanata által idézik fel egy soha nem létezett kor színes zörejekkel teli zenéjét, a „történelem nélküli” zenét (John Butcher), amelyben „a feloldás maga a halál” (Edwin Prévost), de amelyeknek az érzékek radikális  megnyitása, vagyis az elkövetkezendő és előre pontosan nem látható szituációk elfogadása adja meg a soha nem szűnő intenzitását, a kiszámíthatatlanság és a következetesség elegyéből kikevert spontán (a megképződő váratlan helyzetet rendelkezésre álló alapanyagként kezelő) folyamatok mindig friss eredetiségét, amely voltaképpen a koncentrált valós idejű jelenlét eredménye, és ez az intuitív zenei folyamat konceptuális művészet, ahol a hallás érzékén keresztül a fantázia egy olyan alternatív valóságot hoz létre, ahol az idő megszűnésben van, és ez a megszűnés, nulla idővé válás úgy lesz mind teljesebb, kiterjedtebb, amilyen módon a tér mind több tulajdonsága és regisztere feltárul a hang munkájának hatására, s amely hangot sokkal inkább hagyunk magától dolgozni, semmint annak önálló életébe mi különösebben beleavatkoznánk (pedig ezzel a meg nem szakítással haladjuk meg időről időre önmagunkat úgy, hogy a hangszerek, a hangforrások, a visszacsatolások vagy interferenciák és az összes többi „imaginárius tér”-teremtő eszköz felett is növekszik a pozitív befolyásainkból születő el-nem-nyomó, szükségszerű uralmunk), hiszen mi elsősorban hallgatunk, és ezzel bábáskodunk az új és minden alkalommal más, állandóan módosuló és metamorfózisokon átmenő metazenei nyelv létrejöttén, elfoglaljuk a teret, miközben mi magunk belső kiüresedésben vagyunk, hogy átfolyjanak rajtunk újra és újra, kiszámíthatatlan ciklusokban azok az egyszerre kihívott, mégis előre kiismerhetetlen, ciklikusan vissza-visszatérő „rezonáns frekvenciák” (Alvin Lucier), melyekkel a hangszereink által interakcióba kerülünk és egyúttal formáljuk őket, mert ezek a hangok már régen ott voltak, mi csupán a megfelelő csatornákat nyitjuk meg, ahol az általuk reprezentált információk és egyúttal a szubsztanciális hang, mint a műalkotás tárgya, ez az átalakulásban létező, paradox fenomén, intermédium és objekt létezést nyer, ember és experimentális zene összeolvadásában installálódik, és megteremti azt a narratívát, amely voltaképpen nagyon is szükséges, de amit senki sem tudott volna azelőtt elképzelni („let the ego go” / „engedd  az egót szabadon” – Daevid Allen), megalkot egy újabb beszédet a csendről, amely eleinte mint meditáció irányítja rá a figyelmet az improvizáció-aktus megindulására, fenntartására, mert a csend – élet, az organizmus és a létezés gazdag visszhangja és abszolút origója, „a csend a metazene tengelye és foglalata” (Edwin Prévost), így a cél nem más, mint a – kissé bizarr kifejezéssel élve – „csendfoglalás”  (és nem a tökéletes műalkotás létrehozása), kivonulás a történelemből, kihátrálás a művészettörténetből, visszatérés az atavisztikus, rituális, a helyzetnek mindig megfelelően alkotó aktivitás korába a posztindusztrializmus technológiai tudásával, de környezettudatosan, nem környezetszennyezően, ahogyan a „visszatérés a paleolitikumba” folyamatát Hakim Bey érti, mert a szabad improvizáció működése során a transz a jelentés hordozóanyaga, emelkedett lelkesültség, amely csak akkor, csak a benne résztvevők által jön létre megismételhetetlenül, olyan közösség, amely ideiglenes autonóm területet hoz létre, mintegy a XIX. századi „dinner party” (vendégség) anarchista allegóriájának megtestesülését, ahol mindenki szabad akaratából van jelen egy közös térben és pszichikailag is nomád területen, s ahol nincsenek előre meghatározott témák, ételek, italok, csak az, amit magunkkal hozunk és együtt összerakunk, szinergiát vagy szimbiózist, és nem a kapitalizmus által kreált multikulturalizmus „idolumát” (talán már négyszáz éve, Francis Bacon óta tudjuk ezt –  éspedig felkiáltójellel!), hanem ahol a mimézis, a tükrözés, a megjelenítés, a kivetítés a mesterségesen alakított spektakuláris alternatív valóságok szimulációja helyére az egyetlen holografikus valóság „zenei szimulákrumát” (Jozef Cseres) helyezi, mintha a jelenlétünk valóban egy kozmikus barlangban lenne, ahol a vacsora tüzénél rácsodálkozunk a falon táncoló árnyékok valóságára, és elfogadjuk, hogy a megkettőzöttségben azonos a bennünk reprezentált valóság a kinti valósággal, a barlang bennünk létezik tehát [minden hiába, itt nincsenek platóni ideák, nincsen abszolútum, a rekontextualizált puszta „ítélőerő” fontosabb, mint a metafizika, vagyis annak törlésjel alattisága, a nyom, a jelentésesség, az, amit „Derrida radírjának” is nevezhetnénk – ezzel a filozófia számára új fogalmat alkotva, mintegy Deleuze után szabadon (sic!) –, az az íróeszköz, amely a gondolatok áramlásának és a tudatalatti tengerének hullámaiból összeálló irracionális mozgással érinti a papírt és távolodik el tőle szaggatott ritmusban ismétlődve, sercegve és némán, s amely íróeszköz tollnak tűnik (billentyűnek a klaviatúrán, érintési pozíciónak a tableten stb. – tessék mindezt úgy szabadon  modernizálni, ahogy tetszik), pedig ez voltaképpen egy satírozó eszköz, a fehér zaj radírja, amely elindult kifehéríteni a több ezer év alatt teleírt kecsua kötélcsomókat, kőtáblákat, sztéléket, papiruszokat, papírokat, képernyőket, egy újraíró eszköz, amely a betűk és a lejegyzések, a kottafejek, a szünetjelek régi, zárt harmóniáinak helyére a zaj-szférák zenéjének partitúrákon túli „brikolázs” (Roland Barthes) lexikáját és irracionális grammatikáját, a metazene nyelvét írja be, amelyet valós időben hallgatás által olvasunk], egyszóval miközben bent vagyunk, érzékeljük a kint valóságát is, a benti mind pontosabb reprezentációjából egyre inkább  következtethetünk a barlangon túli, külső létre (amely persze ugyanúgy hozzánk tartozik még; általában: az egész világegyetem hozzánk tartozik), és Robert Anton Wilson is már sok évvel ezelőtt megérezte ezt a pszichedelikus kvantumosságot, amely végre képes kiszorítani minden vallást, hitet valamiféle teremtőben, new age miszticizmust, hogy helyette a (jelentsük ki: ateista) mélystruktúrák összekapcsolódásában, a tizenegy dimenziós kozmoszban felismerjük a bennünk lévő pszichikai valószínűség-törvényszerűségeket, azt, ahogyan egy folyamat megfigyelői, a metazenészek már a megfigyelés puszta tényével megzavarják és átalakítják a vizsgált rendszert (és íme, itt is van már Schrödinger macskája és annak jaja, zaja), mert az experimentális metazene szövetét felépítő, szuperkomplexitássá fejlődő hangi anyagszerűség infonhordozó hullámrészecskéinek ez a természete, s mi, mint ennek az áramlásnak a terelő hangpásztorai intuíciónk mögé kvantumtudatossággal nézők azt érzékeljük, hogy a kettőnk – Ahad & én –  duója során létrejött kommunikáció fluid kölcsönössége és hihetetlen sokszínűsége voltaképpen egyetlen létező megnyilatkozása, amely a magasabb dimenziókban az egyetlen, talán tényleg kollektív érzéki tudatosság, ám mi itt mind, mindebbe mint különálló létezők vagyunk belevetve.

Farnad, 2015. augusztus eleje