Bedecs László: Lét-dalok. Költészet és filozófia Tőzsér Árpád műveiben (tanulmány)

A magyar irodalomtörténetben gyakran visszaköszönő toposz, hogy a költészetünk nem kifejezetten filozofikus költészet, a látvány és a hangzás szépsége, az érzelmi-hangulati ihlet, a nosztalgikus attitűd mind megelőzi a gondolati reflektáltságot, az pedig még ritkább, hogy a filozofikus tartalom nemcsak utólagosan járul hozzá a versbe szedett élményhez, hanem az élményként vagy ihletként felismert mozzanat már maga is bölcseleti gesztusként működik. Ritka, hogy a költői szem eleve a filozofikus jelentéssel bíró eseményeket keresse, esetleg épp a szépség vagy az érzelmi tartalmak ellenében. Margócsy István a Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise? című tanulmányában (Világosság, 2007/6, 119–124.) aprólékosan megmutatja, hogy mindez közhely, és a romantika korától Rakovszky Zsuzsa költészetéig markánsan jelen van a magyar irodalomban is a filozófiai érdeklődés, a mély és vitaképes gondolatiság, ami végképp rácáfol arra a Lukács György és mások által is előszeretettel hangoztatott, de épp nyelvfilozófiai szempontból védhetetlen tézisre, miszerint a magyar nyelv nem alkalmas a filozófiára, és eleve hátrányban van például a némettel szemben, ha efféle problémákat kell megfogalmazni vagy továbbgondolni.

Tőzsér Árpád költészetének nagy fordulatát hozta, amikor a tárgyak helyett a fogalmak, az emlékek helyett a távoli múltból örökölt lét-problémák kerültek versei középpontjába. Az, hogy Tőzsér költészete ma is élő, hogy az újabb (az utóbbi 15–20 évben megjelent) kötetei a korábbiaknál nagyságrendekkel nagyobb és szélesebb kritikai érdeklődésre tarthatnak számot, épp ennek a fordulatnak köszönhető. Tőzsér közvetlen pályatársai, különösen azok, akik hozzá hasonló indíttatásból és hozzá hasonló módon kezdtek valamikor az ötvenes években, a népies irodalom esztétikai elvei mentén verset írni, ma már vagy nem írnak, vagy kikoptak az irodalmi közélet első vonalából. Az egyetlen kivétel Bertók László, akinek a költői fejlődése nagyon sok párhuzamot mutat Tőzsérével. Az ő költészete is akkor vált mértékadóvá, nagyjából a nyolcvanas évek közepén-végén, amikor képes volt a nyelviség és a gondolatiság felé ellépni a falu közösségi-nosztalgikus felidézésétől és az ahhoz kapcsolódó képalkotástól.

Megjegyzem, Tőzsér jó menedzser módjára igyekezett a műveiről való gondolkodást is ebbe az új irányba terelni, hiszen nyilatkozataiban, esszéiben, hangsúlyosan a naplóiban, a könyveihez írt fülszövegekben vagy épp a Csatavirág című kötetének alcímében (Lét-dalok) újra és újra jelezte megváltozott érdeklődését, költészetének és gondolkodásának új irányait. Példaértékű, ahogy a faluról a városra került fiatal értelmiségi idegenségérzésével, majd a kisebbségi sorssal, később saját közép-európaiságával szembenéző, először sóhajtozó, aztán inkább szatirikus és önironikus versvilág elkezd először inkább csak furcsa kompenzációnak ható műveltség-elemekkel telítődni, hogy aztán az elsősorban latinos műveltség a költői arc elmaradhatatlan részévé váljon, és hogy aztán az ókori irodalmi utalások lassan az ókori filozófiák problémáit is bevonják e költészet terébe. Ma már nincs olyan kritika, amely ne tisztelegne Tőzsér mitológiai ismeretei vagy legalább az efféle tudás használatának igénye előtt, és ha van is finoman kritikus kommentár erre vonatkozóan, az azzal kapcsolatos, hogy sajnos a Tőzsér-verseket még a magukat tájékozottnak gondolók is csak lexikonok segítségével tudják értelmezni, és ez bizony sokat elvesz a versek élvezeti értékéből, sokakat elzár a vers mélyén gondosan elrejtett, de nyilván megtalálható jelentésektől.

Magam is beleszaladtam jó tíz éve egy ebből fakadó csapdába. Valamivel korábban az intertextualitás elméletei nagy lendülettel érkeztek meg az egyetemi oktatás és a kritikai gondolkodás fórumaira, ekkor volt például Kovács András Ferenc utalásokkal, szerepekkel, valódi és álidézetekkel teli költészetének aranykora, és egy pici fáziskéséssel ugyan, de itt szólalt meg Tőzsér Árpádnak az antikvitást „használó” újabb költészete is. Tőzsér azonban nem tudott olyan lazán és játékosan posztmodern lenni, ahogy például Kovács, nála a klasszikus hagyomány tisztelete beragadt abba a nyugatos, komolykodó, tanszéki hagyományba, amit a szöveget szövegnek tekintő költészet már túlhaladni igyekezett. Arról van szó, hogy a régi műveltségideálból kiinduló, babitsi elgondolás szerint a mitológiai, filozófiai és irodalmi utalások dekódolása és visszafejtése elvárható minden olvasótól – hiszen az új vers egyébként is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, idézi a klasszikusokat, és persze csak azokat. A posztmodern viszont épp azt teszi láthatóvá, hogy az idézetek hálója felfejthetetlen, a szöveg létmódja az intertextusok végtelen sokasága, ráadásul a szöveg a populáris kultúrával, a hétköznapi nyelvvel is szoros kapcsolatban áll, tehát mindenki (beleértve a szerzőt is) csak részben értheti, így aztán mindenki örülhet annak a résznek, amit egyáltalán megért, ami örömet okoz neki. A klasszikus műveltségnek ezért már nincs kitüntetett szerepe, az olvasótól pedig nem várható el, hogy lexikonokkal a kezében olvasson. A szöveg álljon helyt magáért.

Tőzsér akkortájt született filozofikus versei azonban egyáltalán nem felelnek meg ennek a követelménynek – és itt jön az én, remélem, a személyemtől függetlenül is érdekes történetem. Merthogy: ki az az Euphorbosz? Ebben a költészetben láthatóan nagyon fontos figura, hiszen a 2015-ben megjelent összegyűjtött versek címében is ott a neve, sőt a szerző arról is beszélt, hogy már a 2010-es válogatásának is ezt a címet szánta, merthogy egy válogatáskötet olyan, mint a lélekvándorlás a költő korábbi énjei között, és Euphorbosz pont egy szerepjátékos vándorló volt, aki mások tehetségébe bújva mutatta meg újra és újra önmagát. Amikor a korábbi, Euphorbosz monológja című verset olvastam, minderről csak keveset tudtam, és épp a fentiek miatt nem is voltam hajlandó utánanézni. Viszont a vers hosszú fejtegetései felszínes okoskodásnak, „szalonfilozófiának” hatottak (és hatnak ma is), és legfeljebb paródiaként értékelhetőek. Tőzsér azonban később a Németh Zoltánnak adott interjújában elmagyarázta, hogy a versben épp azt szerette volna megmutatni, milyen felszínes volt hőse korában a filozófiai gondolkodás, mennyire kitöltötte a lapos moralizálgatás, a zsurnalizmus (A Matrjosa-baba szubjektuma. Új Forrás, 2002/2, 80.). De mindez nem meggyőzött, hanem még inkább elbizonytalanított.

Azért bizonytalanított el, mert nem válaszolt arra a kérdésemre, mit mond a mának ez a vers? Érdekel-e minket, milyen szinten és milyen módon filozofált Euphorbosz? Ma is vannak efféle „megmondóemberek”? Talán, önironikusan, a költő magát is ilyennek gondolja? Miféle szerepjátékot látunk itt, mert hogy másfélét, mint amit például Kovács Andrásnál Ferencnél találhatunk, az biztos. Hogyan kerül egyáltalán a versbe, bármilyen versbe egy filozófusi (ál)monológ?

Amikor költészet és filozófia kapcsolatáról beszélünk, eleve óvatosnak kell lennünk. Tudjuk, már ennek a témának is megvan a maga filozófiája, és vannak, akik a költészetet a legmagasabb szintű filozófiának gondolják, a tökéletességnek (Heidegger–Gadamer-vonal), de van, aki azt mondja, a filozófiának semmi keresnivalója a költészetben (ezt mondták a francia szimbolisták, de ezt mondta Platón is: „a filozófia és a költészet régóta ellenséges viszonyban vannak egymással” – Platón összes művei, I. kötet, Budapest, 1984, Európa. 683.). Ismerjük Paul de Man véleményét arról, hogy a magát a költészettől távol tartani igyekvő filozófiákat hogyan veti szét a metaforák kényszerű, teljességgel elkerülhetetlen használata, vannak filozófusok, akik előszeretettel idéznek és magyaráznak verseket, de közben sok-sok dolgozatot olvastunk a Karamazov testvérek vagy a Hamlet filozófiai vetületéről. Tőzsér Árpád, tudjuk, ellentmondásos viszonyban van a posztmodernséggel, ismeri és használja az eszközeit, érti a mögötte rejlő világértelmezést, de nem tud lelkesedni érte, igyekszik kijátszani. Intellektuális érdeklődése, a legújabb elméletek iránti fogékonysága látványos, érti, hogy a jelentés ki van szolgáltatva a véletlenszerűségnek, mégis próbálja a jelentéseket kézben tartani. Folyamatosan jelzi, hogy a metafizikai gondolkodás tere szűkül, talán már el is veszett, mégis igyekszik a metafizikus gondolkodás lehetőségét fenntartani. Költészetében elismeri a jelentések rögzítetlenségét, sőt a görög tárgyú versek még azt is mondják, hogy ezt a rögzítetlenséget épp a költészet találta fel, és hogy ez jó, mégis megpróbál néhol a filozófiából irodalmat csinálni.

A világhoz fűződő viszonyunk alapja a világ megismerésének számunkra elérhető módja – de ebben, furcsa módon, nem az ismeretelméletnek, nem a filozófiának, hanem inkább az esztétikának van vezető szerepe. Valami olyasmit jelentene ez, hogy a világot nem az eszünkkel, hanem az érzékszerveinkkel fedezzük fel – merthogy a filozófia általános kérdésekkel foglalkozik, a versben viszont, ahogy Kállay Géza fogalmaz: jellemzően egy konkrét emberrel történik valami, valahol, valamikor, valahogyan. (Mi rejlik egy kötőszóban? Filozófia és irodalom, irodalom és filozófia. Világosság, 2007/6, 10.) Mintha velünk történne. A vers ezt a viszonyt képezheti le, épp ezért van az, hogy a sikerült irodalmi alkotás esetében nem lehetséges a „lényeget” kihámozni, és pláne nem lehetséges azt „más szavakkal” elmondani. A filozófia nem szorul a költészetre, de a költészet sem a filozófiára – de még ha a kérdés ennél bonyolultabb és árnyaltabb is (sokféle filozófia van, sokféle költészet létezik), azzal azért biztosan segítünk e viszonyt tisztázni, ha az irodalmat nem a filozófia illusztrációjaként kezeljük, és nem is úgy, mint ami kevésbé „szigorúan”, de kb. ugyanazt mondja, mint a filozófia. Látnunk kell, hogy az irodalomnak saját ismeretelméleti és etikai relevanciája van, ami épp azért érdekes bizonyos filozófiák számára, mert más, mint az övék.

Rorty az „aszketikus pap” kifejezéssel írja le azokat az embereket, akikből hirtelen előtörnek a filozófusi ambíciók. (Heideggerről és másokról, Budapest, 1997, 95.) Az aszketikus pap próbál elkülönülni és kitűnni, igyekszik saját különlegességét hangsúlyozni, azt állítja, kapcsolatba lép a „valódi énjével” vagy a „léttel” vagy a „Brahmával”. Vagy a „semmivel”. Az elvont gondolkodást sokra tartja, az elvonatkoztatást a sokszínűségnél is többre, szereti megragadni a lényeget, de nem szívesen hivatkozik a véletlen szerepére. Szívesen egyszerűsít, ritkán részletez. Azt hiszem, a tőzséri versben megjelenő beszélők egy része, főleg a korábban születettekben, hasonlítanak az így értett aszketikus papokra, akik úgy akarják látni magukat és a rájuk hasonlító művészembereket, mint olyanokat, akik a magántermészetű problémáknál magasabb rendű kérdésekkel foglalkoznak. A privát problémákat, melyek kapcsolatban lehetnek az életkorral, a testi fájdalmakkal, a családi és lakásviszonyokkal vagy általában a magánfantáziáival, szeretné összefüggésbe hozni valami ezeknél nemesebbel. Valami titkossal, rejtettel, a dolgok mélyén megbújó, csak a felkészült és beavatott kevesek által látható vagy érzékelhető valamivel, ami már nemcsak a költő személyes sorsát, nemcsak az ő ügyes-bajos hétköznapjait határozza meg, hanem az egész emberiség üdvét, vagy másként szólva, de hasonlóan nagy szavakkal kifejezve: a történelem alakulását. Tőzsér költészete, az esszéművészete, az intellektuális naplójegyzet-sorozata mind-mind a megértésvágyról szól, voltaképpen az emberi lét magyarázatának kísérleteiről, hiszen a jelenségeknek nincs kitüntetett leírása, csak leírás-kísérletek vannak (vagy ahogy Rorty mondja: szótárak).

A Léggyökerekkel (2006) kezdődő pályaszakaszban azonban valami megváltozott. A klasszikus, azaz a megszerkesztett, önmagában kérdésessé nem váló, ámde a metafizikai kérdésekre választ kínáló vers igényével élőálló költő a helyzetére szüntelenül reflektál, így aztán az anakronizmust mint lehetőséget is számba vevő költészetet ír, de immár képes önmagán nevetni, gúnyolódni, képes játszani. Tőzsér van annyira független alkotó, hogy, mondjuk így, korszerűtlen költő lehessen, bár utalásaiból, alcímszerű célzásaiból láthatóan pontosan tudja, hogy mely költészeti beszédmódok a leginkább párbeszédképesek napjainkban, és azt is, hogy miért pont azok. Mégis valami mást, és érdekes módon nem is feltétlenül a trendekkel ellentétes dolgot szeretne csinálni: átvinni, átmenteni a költészet hagyományos, önidentikus kérdéseit egy szándéka szerint posztmodern státusú líraszemléletbe, vagyis az azt kérdésessé tévő ítéleteket nem megkerülve beszélni továbbra is a filozófia nagy kérdéseiről: hogy honnan jövünk, mik vagyunk, hová tartunk? Mindez csakis egy bölcseleti költészeten belül működhet, változatos versformákkal, tiszteletet parancsoló poétikai tudással. Az utóbbi kötetekben a halállal való szembenézés tölt ki egyre nagyobb teret, a lét és a nemlét viszonya, a lét összegzése és a nemlét paradoxonjai uralják az egyébként nem tragikusra hangolt verseket. Tőzsér épp azzal tudja elkerülni a tragikumot, hogy a beszélő nem a személyes sorsát, hanem egy általánosító filozófiai szubjektumot szólaltat meg, miközben elvont fogalmak személyesülnek meg. Érdekes, voltaképp a költészet visszavágásaként értelmezhető, hogy a versek többször is utalnak a halál győzelmére az ész ellenében, magyarán arra, hogy a halállal megszűnik a gondolkodás. Ez pedig azt is jelenti, hogy az értelem behatárolt, az ember maga pedig kiszolgáltatott ennek a végességnek, ami tehát nemcsak az élet végét jelenti, hanem a gondolkodásét is. Minden nóta csak fél nóta lehet.
A haláltematika óhatatlanul bevonja a költészetbe a filozófiát, de Tőzsér verseiben ez a kettő úgyszólván eggyé válik, kiegészülve a rá jellemző humorral: „Temetőben olvasgattam, / ültem, s elmerültem Kantban” (Soha már) – mintha nem is lenne jobb hely az olvasásra, mint a temető, mintha nem is lenne jobb olvasmány, mint Kant. De miért, talán van? Érezzük persze, hogy a vers itt karikatúrát rajzol, épp a halál igézetében és a filozófiai ködjében élő költőfigurát ábrázolja túlzóan és persze önironikusan. Ám ez a kettőség egyébként jellemző: a halálversek és az öregséggel ironizáló, a halált afféle közjátéknak tekintő mondatok sokszor egymást váltják. A gyöngykapu kitárva…, a hasonló című Bach-kantátára írt, huszonegy részes ciklus a halált elfogadó, megbékélő embert mutatja, a Visszanézés a csillagokból ciklus pedig már egy, a halál problémáján túl levő, épp ezért könnyedén viccelődő, a nyelvvel és a verssel játszó költőalakot láttat, aki nyíltan szóvá teszi elégedetlenségét, unszimpátiáját, véleményét bármiről. Mintha már minden mindegy lenne neki.

Tőzsér legalább tíz éve kísérletezik a halálvers különböző formáival, és a legutóbbi köteteiben már egy-egy lehetséges forma alkotott egy-egy ciklust a nyelv, a műveltséganyag, az egyéni identitás, a metafizikai jelentésadás, a történetiség és a hagyomány eltérő kontextusai szerint. A halálhoz kapcsolódó jelentéstulajdonítás azonban, mint az imént láttuk is, nála minden esetben belefut abba a paradoxonba, ami a halál léten-túliságából adódik: hogy lehetne beszélni arról, ami már túl van az élethez kacsolódó beszéd határain? A Tőzsér-versek másik paradoxonja viszont az, hogy miközben a szöveg kimondja, csak a halálról érdemes beszélni, mert ez az egyetlen igazi lírai téma, kénytelen belátni, hogy a halálról való beszéd lehetetlen, és ez végső soron a költészet halálát jelenti. Ráadásul lényegileg minden halál egyforma, így megint csak az üresség, a jelentésnélküliség felé visz a Tőzsér-féle versbeli gondolkodás. És igen, talán erre válaszok az utóbbi évek vicces, laza, fecsegő versei: a halálról egyedül a halálról elfeledkezve, arról tudomást nem véve lehet beszélni. A Sírvers valamennyire ugyan helyre teszi a kérdést, de egyszersmind a filozófiai, elvont szférából az anyagiba utalja: „E sírban friss tetem kékül, / elégséges okok nélkül, / jelezve, a halál nem vicc, / mindegy, mit írt erről Leibniz.” Tehát mintha a test pusztulása minden filozófiai okoskodást felülírna, a „nem vicc” kitétel pedig a költészetet is inkompetensnek nevezi a halállal szemben – merthogy ebben a költészetben, annak újabb köteteiben a játékból van a legtöbb. Ez a gesztus emeli meg Tőzsér Árpád legújabb verseit: filozofál, verset ír, de van annyi öniróniája, hogy tudja, se a filozófia, se a költészet által nem megy előrébb a világ.