Pethő Anita: Meghalt a posztmodern, éljen a posztmodern! (Ardamica Zorán Örökországi és más történetek című kötetéről)

„Tegnapelőtt, október 15-én hosszú, de tartalmas szenvedés után, ágyban, antiallergiás párnák között meghalt Posztmodern” – szól Ardamica Zorán Örökországi és más történetek című kötetének első mondata. Keresve se találhatnánk tökéletesebben passzoló felütést ennél, tekintve, hogy a könyvben olvasható írások leginkább azzal a szófordulattal jellemezhetőek: a posztmodern élt, él és élni fog.

Mint azt az elmúlt néhány év ezzel kapcsolatos elméleti és kevésbé elméleti diskurzusaiból jól tudjuk, Posztmodernt nagyon sokan zárkózott, csak önmagával foglalkozó, a világ történéseivel mit sem törődő, kellemetlen, nehéz alaknak tartották. Ők nyilván úgy gondolják, jobb is szegénykének, ha másvilágra szenderült. De akadnak olyanok is, nem kevesen – a szerző is ezek közé az emberek közé tartozik –, akik épp ellenkezőleg, egy a társadalmi problémák és közéleti jelenségek iránt nyitott, a XX. század végi, XXI. század eleji változásokra a maga sajátos, érzékeny módján reagáló valakit ismertek meg személyében, s tudták róla, hogy vannak olyan helyzetek, melyekre csakis ő képes választ adni.

A nehezen megmagyarázható, abszurd helyzetekre történő érzékeny és pontos reagálás lehetősége izgatja szemmel láthatóan Ardamica Zoránt is. Az Örökországi és más történetek címadással már a lehető leghamarabb jelzi, a kötet két nagyobb egységből áll össze: az És más történetek cikluscímet kapó első csoportból, melyben rövidebb, inkább tárca jellegű, de több más műfajt is érintő írások (például lexikonszócikk) találhatók, illetve a második, Örökországi című részből, melyben négy hosszabb szöveget, a klasszikus elbeszélések kategóriájába jobban beleillő írást olvashatunk. (Hát igen, Posztmodernnek bizony voltak furcsa bolondériái, ez a fordított címadás is ilyen.) A mindenki által könnyen érzékelhető különbségeken (rövidebb szöveg – hosszabb szöveg) túl van még egy lényegi, bár inkább az egyéni ízlés által meghatározott eltérés: véleményem szerint a rövidebb írások jobban sikerültek, sokkal robbanékonyabbak, kifejezőbbek, hatásosabban mutatják meg, hogy Posztmodernnek hány – sokak által nem ismert – arca is volt. A négy hosszabb szövegben mindezek már rejtettebben mutatkoznak meg, ráadásul a terjedelem miatt a mondanivaló is sokat veszít éléből.

A címadó írás (Örökországi) egy jól ismert játékon alapul: az elbeszélő Mikes Kelemen leveleinek stílusában meséli el egy felvidéki amatőr színtársulat útját egy törökországi fesztiválra. Nem egyszerűen a XVIII. századi nyelvezet imitálásáról van szó, hanem arról is, hogy a XXI. századi nézőpontból a XX. század utolsó évtizedének eseményeiről és általában a közép-európai fékezett habzású polgárosodásról, illetve a kis nemzetek ezzel szorosan összefüggő konfliktusokkal teli egymás mellett éléséről egy XVIII. század elején élt embernek nehéz beszélni. Azáltal csapódik tehát le a mi mindennapi életünk abszurditása (úgy vélem, sokszor nemcsak a kisebbségben élőké, hanem a régió bármely polgáráé), hogy az elbeszélő egy teljesen más korban, már körülmények között élt személynek magyarázza, mennyire megmagyarázhatatlan is az életünk. Például: „[…] nem értették a bordúrjok strázsái, hogyan es lehetséges egy ollyan fiatalembert magukval cipelni hosszú, kalandos útjukra, kinek édesanyja passusára (cseh)szlovák – na ennek a magyarázatától es megkímélnélek, Néném asszony – bélyegző üttetett, a gyerekének meg a magyarok országa állítá ki az útra való okmányát” (183.), vagy: „[…] akkoron szombat napon nemcsak Izráel népe, hanem már az kommunisták (őket végképp el nem tudom magyarázni, Néném, mivelhogy nincs abba racio, vedd őket, mintha időkben elhúzódó tatárjárás lenn), sem munkálkodának vala” (154., dőlt betűs kiemelés mindkét idézet esetében tőlem – P. A.).

Más esetekben a kibillentett perspektíva hívja fel a figyelmet a megmagyarázhatatlanra, a nehezen elmesélhetőségre. A Tor című szöveg esetében a levágott disznó beszéli el, milyen életkörülmények között él az a cigány család, akiknél a disznóölés zajlik, míg a P. I. Kramer: életem történetében egy rockbanda közép-európai módon kalandos történetét követhetjük végig az egyik – önjellemzésében identitásbeli problémákra is kitérő („Ma már ipari kémkedésszámba menő erőfeszítések árán sem lehetséges kinyomozni, miképpen születtem. Nemzeti hovatartozásom eredete homályba vész. Nemzetségem kihalt” – 79.) – gitár tolmácsolásában. Ez az írás demonstrálja a legjobban, ahogyan a hosszúra nyújtott történetben fokozatosan kicsúszik az elbeszélés az elbeszélő irányítása alól, és igaz, szükségszerűen, de túllép a gitár perspektíváján.Az első két-három oldal sűrű, tömény, gitár-önértelmező játéka után ezzel a nézőpont-szélesítéssel laposabbá válik a szöveg. A Tor viszont azért tűnik a legsikerültebbnek a négy hosszabb szöveg közül, mert az egy helyen (a ház és az udvar), egy időben (egyetlen napon) zajló események megtartják az alapötlethez illő feszességben a történetet.

A kötet kétségtelen legnagyobb vesztese A civil című írás a második egység legelején, rögtön az első rész rövid, csattanós, sziporkázós szövegei után. A kilencvenes években bevezetett polgári szolgálat intézménye, főleg annak megvalósulása persze önmagában is egy abszurd helyzet, csakhogy az olvasó már ráállt – és szerencsés esetben élvezettel is olvassa – azt a stílust, azt a pörgős egymásutániságot, amit az És más történetek című rész ajánl, így A civil ebből a szemszögből akár unalmasnak is hathat.

A két rész között az eltérés tehát inkább formai, mintsem tartalmi, hiszen ezekben a rövid szövegekben ugyancsak a közép-európai lét és ezen belül is a kisebbségi helyzet kerül terítékre. Méghozzá, ellentétben a közvélekedéssel, ami a posztmodernt (gyakorlatilag összekeverve a modernség és késő modernség egyes jellemvonásaival) apolitikusnak tartja, nagyon is érzékenyen reagálva olyan jelenségekre, mint a nyelvtörvény, ahogyan az látható a Törvénymódosítás – és az alcím is érdekes ez esetben: abszurd levélregény – című törvényparódiában is.

Ezenkívül persze fellelhetők a szövegekben olyan jellemzők is, mint az önreflexivitás, a különféle tudományos diskurzusokra és elméleteikre történő reflektálás is. A posztmodern szót mint állandó „eposzi” kelléket neve előtt viselő J. végül mágikus realista lesz (J.), Az író, aki másodállásban szemiotikus volt című elbeszélésben pedig a főszereplő a lehetetlenre vállalkozik: megszabadulni az emberi gondolkodás mindig mindenhez jelentést társító jellegétől. Vannak olyan szövegek, amelyek egy-egy mondatára könnyen rávágjuk, hogy tipikus bölcsészpoén (például: „Ez az ideggyenge, fiatal irodalomtörténész bosszúból legyilkolászta a bizottság minden tagját. A spenót hatodik kötetével verte őket halálra” – A hullatetováló, 11.), ám akár ebben a szövegben, akár a kötet több másik helyén fel-felbukkan azért a magyartanári lét (nem csak kisebbségi viszonyok közti) alacsony társadalmi presztízse (például a már említett Tor című elbeszélésben is), így aztán megint csak visszajutunk oda, hogy a néhai Posztmodern nem mindig csak öncélúan játszadozott. De ha belegondolunk abba, hogy azok a nyelvben rejlő játékosságra épülő szövegek, mint a Hogyan szokjunk le a nem dohányzásról vagy a Diagnózis is egy olyan kötetben olvashatók, ahol többszörösen, többféleképpen tematizálódik a kisebbségi nyelvhasználat problémája (gondoljunk csak a Gzásy címre, ami arra a jelenségre utal, mikor a számítógép beállított nyelve és a billentyűzet nyelve eltérő), szintén túlmutat a posztmodernre gyakorta rásütött „köldöknéző” bélyegen.

Ardamica Zorán Örökországi és más történetek című kötetében tehát sem siratni, sem temetni nem kívánja Posztmodernt, hanem sokkal inkább egy olyan oldalával igyekszik megismertetni az olvasót, méghozzá úgy vélem, sikerrel, amiről a magyar irodalomban kevés szó esik, miközben globális viszonylatban épp ez, nevezetesen a társadalomkritikai él kerül a róla szóló diskurzusok középpontjába. Vagyis ha innen nézzük, nincs más hátra, mint világgá kürtölni: meghalt a posztmodern, éljen a posztmodern!

(Ardamica Zorán: Örökországi és más történetek. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2014, 200 oldal)