Kálmán C. György: Hideg-meleg (Gaborják Ádám Megtalált helyed című kötetéről)

Amikor azt mondjuk valakiről: „kapott hideget-meleget”, azt úgy szoktuk érteni: sokféle, de főként negatív vélemény hangzott el róla; voltaképpen: leszidták, csupa rosszat mondtak róla. A „hideg” is, a „meleg” is ilyenkor egyazon dolognak, az elmarasztalásnak különféle módozatait vagy árnyalatait jelenti.

Gaborják Ádám könyvéről kívánok most „hideget-meleget” mondani, csakhogy a kifejezésnek egy más értelmében: lesz benne egy kis hideg – vagyis némi fenntartások, aggodalmak; de főleg meleg – elismerés, gratuláció. Szándékom szerint a végeredmény mégsem lesz langyos.

Kezdjük a hideggel. Ha csak a könyv tartalomjegyzékét nézzük, lenne ok bosszúságra. Kritikagyűjteményekre természetesen szükség van, de többnyire olyan szerzőktől vesszük őket szívesen, akik mögött nemcsak mennyiségileg, de hatásában is jelentős kritikai munkásság áll. Ha valaki első kötetként eddigi (nem hosszú) életművéből csak a műbírálatokat gyűjti össze (jó, a kötet nyitó- és záródarabja egy-egy rövid esszé), akkor erős lehet a gyanúnk, hogy alkalmi, nagy nehezen összekapart, a könyvpublikáció kényszere alatt született munkával lesz dolgunk. Még valamiféle nagyképűséget is láthatunk benne: íme, itt az „opus mínusz egy” (ahogyan Kroó tanár úr, a zenetörténész fogalmazott egyszer), valaki azzal a melléktermékkel, semmilyen értelemben nem fontos munkával dicsekszik, amit mások az asztalfiókba süllyesztenének.

A kritika amúgy is igen kényes műfaj: abban a pillanatban, amikor napvilágot lát, nagy jelentősége lehet; aztán sokáig (vagy talán örökre) elsüllyed, érdekességét veszíti, legfeljebb a szerző (vagy a megbírált) tartja meg emlékezetében. Ebbe bele kell törődni, ez az irodalom-rendszer működésének normális menete. Vannak esetek, amikor aztán a régi (és annak idején efemernek, mulandónak tetsző) írások ilyen vagy olyan okból előkerülnek, érdekessé válnak, új életet kezdenek élni – s ez nem is feltétlenül valamiféle inherens minőségen, hanem az adott hely és idő kontextusán múlik. Erre azonban kockázatos kötetet alapozni (márpedig a könyvbéli megjelenés részint presztízsét, részint hozzáférhetőségét tekintve még most is előnyben van a folyóirat- vagy online-publikációval szemben); ez önmagában nem hosszabbítja meg az írás élettartamát, és nem is feltétlenül segíti elő az újrafelfedezést.

Még egy probléma a fentiekhez – nem mindegy, hogy miről, milyen szövegekről szólnak az írások. Olyanokról-e, amelyek mindenképpen és hosszabb távon érdemesek a figyelemre? Régi vagy kortárs klasszikusokról? Vagy bizton számíthat-e erre legalább a mai olvasó? Esetleg olyanokról, amelyekkel foglalkozni a kritikusnak napi feladat, kötelesség, anélkül, hogy el kellene köteleződnie amellett, hogy ezeket valamilyen mérce szerinti magas polcra tegye? Hiszen ez is hozzá tartozik a kritikusi munkához. Ennek a kötetnek a tartalomjegyzékébe belepillantva nemcsak nagy és máris kanonizálódott neveket látunk; vannak kevéssé ismert (ha nem is mindig nagyon fiatal) szerzők, így még inkább zavarba ejtő a könyv összeállítása.

Összefoglalva tehát: Gaborják vállalkozása (hogy első köteteként kritikagyűjteményt tesz közzé) kockázatos és kétes. Legalábbis amíg csak a tartalomjegyzéket nézzük. A következőkben három olyan tényezőt sorolok fel, amelyek nemcsak helyre teszik ezt a (felületes) előzetes aggodalmaskodást, de megmutatják, miért volt mégis értelme és indokoltsága ilyen könyvet összeállítani; hogy miért fontos és értékes munka ez mégis.

[Mielőtt a három „ellensúlyra” rátérnék, említek még egyet: megeshetne, hogy a kötet valamiféle iskola, irányzat, csoportosulás képviseleteként jelenik meg, hogy az a célja (akár kritikák egybegyűjtésével), hogy hírt adjon valamely kritikusi vagy tudományos csoportosulásról – ez is indokolná, esetleg kiemelkedővé is tehetne egy efféle művet. De erről nincs szó. Mint majd szólok róla, Gaborják intellektuális háttere (ezt a szerző maga is jelzi) világosan körülhatárolható, de érezhetően nem célja a reprezentáció: nem akar irányt mutatni, erre a háttérre nyomatékkal felhívni a figyelmet.]

Az első a kötet maga. Megvallom, ilyen szép kötetet régen láttam. Minden elemében, hogy úgy mondjam, „ki van találva”: a betűtípustól a könyv formátumán át a tükörig (hogy a sok ismeretlen tipográfiai kategóriát ne is soroljam), de főleg: az illusztrációk visznek óriási szerepet. Minden lapon legalább egy kép van: olykor csak a lábjegyzetek szerzői (vagy a hivatkozott mű címlapja), máskor a szöveghez közvetlenül vagy áttételesen kapcsolódó képek. Már az is nagy izgalom, hogy kitaláljuk: miféle viszony áll fönn szöveg és kép között: valóságos illusztráció-e, ironikus ellenpont vagy hangulaterősítő elem. Szerző és szerkesztő lubickolhatott a kivitelezés örömében: hogyan tudja orientálni, elgondolkodtatni, továbblendíteni az olvasót, hogyan lehet a szöveget úgy kiegészíteni, hogy ne mondjon túl erőszakosan többet, mint ami olvasható, mégis mutasson mellé valamit, ami szituálja és kiegészíti a verbális közlést. És persze őrületes munka is lehetett kiválogatni és elhelyezni a rengeteg fotót, kerülni az egyhangúságot, atmoszférát teremteni, és mindezt nyomdailag-tipográfiailag-vizuálisan szépen megoldani. Nem akarnék túlzásokba esni, de ez valami egészen új műfajnak látszik: az illusztrációk, hozzáadott vizuális elemek nélkül érthetetlen szövegek a szépirodalomban régóta ismertek – ámde a kritikában – én legalábbis – most találkozom vele először.

A második elem, amitől mégiscsak több ez a kötet, mint egy szokványos kritikagyűjtemény, a szerkezet és a szövegek minősége. A szerkezet azért, mert nem véletlenszerűen vagy időrendben sorakoznak egymás után az írások, hanem – a kezdő- és a záróesszé között – három fejezetben: az első (Emléktér) olyan szövegeket tesz egymás mellé, amelyek valahogyan a teret (és az emlékezést) helyezik a középpontba, hat kortárs magyar íróról szóló műbírálatban; a második (Médiumok) gyakran előkerülő melléktémája (az öt könyv kritikájában) a közeg: a verbalitáson kívül a vizualitás és a film; a harmadik pedig (Testkultúra) három írásban minduntalan visszatér a szöveg és test kapcsolatára. Vagyis: átgondolt és megtervezett architektúrája van Gaborják gyűjteményének, ráadásul olyan hívószavak köré épül, amelyek mind fontos témái a jelenkori irodalmi reflexiónak. Ami magukat a bírálatokat illeti: noha változó terjedelműek és igényűek, még színvonaluk sem egyenletes, mindegyik műgonddal megírt, elmélyült munka. Van, amelyikhez nincs lábjegyzet – van, amelyik igazi tudományos munka: de nem ezen múlik, hanem hogy Gaborják sosem beszél a levegőbe, hanem közel hajol a szöveghez, idéz és elemez, szövegösszefüggéseket keres és messzire kitekint: olyan módon élvezi a boncolgatást és az asszociációt, hogy olvasójának is kedvet csinál a szoros és ugyanakkor szabad olvasáshoz. Le sem tagadhatná – nem is akarja, a könyv utolsó lapján még köszönetet is mond érte – a szegedi indíttatást: az a remek irodalomtudományi műhely, amelyet például Fogarasi György, Szilasi László vagy Müllner András neve fémjelez, ezen a szövegközeli és ezt mégis humorral, játékossággal oldó, a populárisnak kikiáltott művészet felé nyitott, de komoly filológiai vértezettségű írásmódon rajta hagyta (jótékony) nyomát.

Harmadszor – lehet, hogy felül kell vizsgálni az előítéleteinket. Hagyomány, hogy a novellistákon szá-monkérjük a „nagy regényt”, esszéistákon az „átfogó, nagy értekezést” – még jó, hogy a lírikusok megússzák. Ugyan, miért kellene annak, aki remek kritikákat és tanulmányokat ír, monográfiával vagy nagyszabású irodalomtörténeti munkával előrukkolnia? Ez nem tehetség, még csak nem is kitartás és alaposság kérdése – egyszerűen az érdeklődésé. Számos olyan kiváló kritikus van és volt, akiket nem érdekelnek az összefoglaló, terjedelmes vállalkozások, nincs olyan mondanivalójuk, ami efféle formát követelne meg – miért várnánk ezt el? És vannak remek tanulmánykötetek (olyanok is, amelyeknek komoly hatásuk van, vagy amelyekből egy-két darab lett nagy jelentőségű) – Gaborjáké is ilyen; miért gondolnánk azt – beleragadva a hagyományos elvárásokba –, hogy ez kevés volna, hogy mással kell nyitni egy ígéretes pályát? Egy locsifecsi – de jó hosszú – „igazi” könyv semmivel sem ér többet, mint jól megírt és gondosan válogatott írások gyűjteménye.

Ha tehát valaki (mint kezdetben e sorok írója is) kezdetben idegenkedne a fiatal szerző kritikagyűjteményétől, azt javaslom, tegye félre fenntartásait. A hűvös távolságtartást, ha kézbe veszi a kötetet, hamar elfelejtheti. Belemelegszik.

(Gaborják Ádám: Megtalált helyed. Nem regény. Kritikák és tanulmányok két esszé között. Pluralica – FISZ, Budapest, 2013, 240 oldal, 2400 Ft)