Petőcz András: A tekintet (vers)

Azt mondod, hogy a kutya, hogy hagyjam a kutyát
neked, így szólsz, a kutyához is több közöm van!, Azt mondod, hogy a kutya, hogy hagyjam a kutyát
neked, így szólsz, a kutyához is több közöm van!,
mondod, és dühösen nézel rám, nem teljesen értem,
mit is akarsz tőlem, mi ez a kutyára való hivatkozás,
és az sem igazán világos, miért is te hivatkozol rá,
mármint a kutyára, mikor a kutya az enyém, persze,
mondhatjuk-e, hogy enyém ez a kutya, hogy a kutya
valakié, nézem, ahogy elindulsz vele, Bagirával,
a kutyámmal, felfelé a köves úton, nyár van, délidő,
pára és forróság mindenütt, éles fény vibrál az aszfalton
meg a köveken körülötted, felemelkedik minden
abban a hőségben, elemelkedtek szép lassan a kőről,
az aszfaltról, vibrálás, fény, hőség együtt, alig látom
már Bagirát, és te is alig vagy látható,
ma már nem
az enyém ő sem, Bagira, mondom, legfeljebb talán
a tekintete az enyém, mondom, a tekintete, ami megmaradt
nekem, amikor eljött hozzánk az az ember,
azon az utolsó napon, és hozta magával a megváltó
injekciót, hogy legyen vége már, ahogy akkor, igen,
ahogy akkor rám nézett, szomorúan és egykedvűen,
főleg kérdően, persze, az a tekintet!, mondom, és
az arcomat eltakarom a kezemmel, bezárom a saját
szememet, mintegy lezárom a szemem, apám szeme
nem volt lezárva, nem fogta le senki a szemét, amikor…,
az apám tekintete itt maradt, ahogy a Bagiráé is, bennem
marad mindkettő már mindaddig, amíg még van arcom,
és tekintetem, és van még arc, hogy valakire nézzek.