Pucher Bálint: Finomhangolás (Krusovszky Dénes Elégiazaj című kötetéről)

A jelenkori magyar költészet értelmezésével foglalkozó esszék, tanulmányok rendre egyetértenek abban, hogy a ´80-as, ´90-es évek irodalmát meghatározó művészetfelfogás elvesztette az egyeduralmát. Az a felfogás, amit szövegirodalomnak is neveznek, mert elsősorban nem a valóság vagy egy valósnak ható személy gondolatainak, érzéseinek reprezentációjaként kezelte a művészetet, hanem konstrukcióként, szövegként, ami a játék terepe, az író pedig „fogalmazógéppé” tárgyiasul (Esterházy Péter: A szív segédigéi. Budapest, 1985, Magvető Könyvkiadó).
Arról, hogy mi lépett ennek a helyére, nagyon helytállónak érzem Balázs Imre Józsefnek Az új közép című esszéjében és könyvében megfogalmazott gondolatait. Ő a változást az irodalomhoz fűződő elvárások átalakulásában látja. Szerinte a rendszerváltás után a kritikusok és az írók szembefordultak az addigi irodalomhoz fűződő elvárásokkal, és kialakult néhány „tabu” arra vonatkozóan, hogy minek a művelése „naivitás és/vagy érdektelen” a kortárs irodalomban. Ezek az eljárások a valóság reprezentációjának felszámolására irányultak és ebből következően az autobiográfiai, morális és politikai témák kerülését vonták maguk után. Balázs I. J. szerint ezek a tabuk megdőltek a 2000-es években, és a ’90-es években mellőzött témák és attitűdök ismét kiemelt jelentőségűvé váltak.

Annak a stílusnak, ami meghatározó a kortárs költészetben, a 2000-es évek közepén első kötetével debütáló Krusovszky Dénes az egyik legjellegzetesebb és legkiemelkedőbb képviselője. Lírája alapvetően az autobiográfiai, vallomásos költői megszólalás korszerű változatának kidolgozására tesz kísérletet. Krusovszky kellően absztrakt stílust fejlesztett ki ahhoz, hogy a konkrét önéletrajzi vonatkozásokat mellőzze, ugyanakkor kifejezhetőek legyenek általa a magánélet problémái. A költészetnek olyan ősi témáit porolta le, mint a párkapcsolat boldogtalansága, az egyedüllét, elveszettség tapasztalata, az önmegismerés. Talán igazán új elemnek csak a testiség és a hozzá szorosan kapcsolódó nemiség tekinthető. Krusovszky nem annyira tematikailag, hanem a megfogalmazás módjában hozott újat, ami részben szintén klasszikus retorikai technikák újrahasznosításából és magáról az írásról szóló gesztusokból áll, de nem ironikus módon, ahogy a szövegirodalomra jellemző volt. A magyar irodalmon belül pedig leginkább Pilinszky sűrített, nehezen felfejthető, gyakran abszurd, elsősorban a képiségre és költői képekre építő lírájában lehet megtalálni az előzményét.

A Krusovszky-recepció általában a második kötetét tekinti a beérkezés könyvének, míg az azt követőt visszalépésnek. Én is osztom ezt a véleményt, a második, az Elromlani milyen (2009) viszont nem a művészeti elvek terén hozott újat Az összes nevemhez (2006) képest, hanem minőségében, a szentimentális vadhajtások levágásában, a versek sorozatjellegében. Ennek a kötetnek a nagy részében kreatívan, jó ízléssel és arányérzékkel, tudatosan képviselte Krusovszky a művészeti elveit, kellően absztraktan a sejtelmességhez, többértelműséghez, de még azon a határon belül, hogy értelmezhetők legyenek a gondolatok. Ehhez képest valóban halványabb lett A felesleges part (2011), amely minden ígéretes ötlete és szép pillanata ellenére is aránytévesztésről tanúskodott. Itt a szerző szerepversekkel, más műalkotások és művészek tevékenységének feldolgozásával, illetve a korábban elvetett versritmussal való kísérletezéssel próbálta tágítani a költészete határait. Ezek önmagukban nem feltétlenül jelentenének problémát, azonban a nyelvhasználat még absztraktabb, a motívumok pedig önismétlők lettek, így összességében egyfajta tárgyilagos és intellektuális „tudósköltészet” jött létre. Üdítő és meglepő volt viszont ezután a Mindenhol ott vagyok (2013), egy kvázi-gyermekvers kötet, amely a Krusovszky-féle világ- és önszemléletet, stílust, kérdésfelvetéseket egy kisiskolás fiúra vetítette rá. Lapis József tapasztalta azt a könyv olvasásával kapcsolatban, „hogy ez a tiszta, pontos, finom hang be tudja fészkelni magát az elmébe – jóllehet, engem helyenként inkább elzsongított, szinte elaltatta a figyelmem” (Lapis József: Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez. Budapest, 2014, JAK + PRAE.HU, 153.). Könnyen támadhat ilyen érzés az olvasóban, ugyanakkor azok a szellemes darabok, amelyek például a konvencionálistól eltérő világszemléletből indulnak ki, azt mutatják, hogy ebbe az irányba sikeresen ki lehet terjeszteni a Krusovszky-lírát.

Az új kötet nem hoz olyan radikális váltást, mint a Mindenhol ott vagyok, inkább az első három kötet líráját hangolja át. Az a benyomásom, hogy Krusovszky „meghallotta” A felesleges part kritikáit, ugyanis az Elégiazaj verseit egyszerűbb, az élőbeszédhez közelebb álló, kevésbé intellektuális és stilizált megszólalás, az utalások minimális használata és egyetemessége, például a bibliai motívumok és az öntükrözés, az írásról történő írás szinte teljes hiánya jellemzi. Az egyszerűség a szerkesztésben is megnyilvánul, a könyv minden eddigi köteténél kevesebbre, két ciklusra van osztva, amelyek azonban közel sem alkotnak olyan sorozatszerű egységet, mint az Elromlani milyen ciklusai és A felesleges part nagy része. Ebből a szempontból inkább a Mindenhol ott vagyok laza, heterogén szerkesztését folytatja, ami esetlegesebbé teszi a szerkezetet, de elkerüli az erőltetett csoportosítást is. Ugyanakkor vannak lazán vett verssorozatok a kötetben, amelyek darabjai viszont ritkán követik egymást, általában elszórtan vannak jelen, amire szintén láttunk már példát a szerzőnél. A szövegek formavilága szintén kevés újdonságot tartalmaz, kis eltérésekkel láthatjuk újra Krusovszky kedvelt formai megoldásait. A minimalista, néhány soros verseket, gesztusszerűen „kiállított” idézeteket, tagolatlan és különféle eszközökkel tagolt szabadverseket, első blikkre ritmusos, valójában csak a sorok hozzávetőleges hosszában és a versszakok szerkesztésében kötött, ritmus és rím nélküli, valamint minden eddiginél hosszabb prózai verseket. Ezek közül főleg a minimalistákról éreztem azt, hogy még mindig tud velük meglepetéseket okozni a szerző, a prózaiak, ahol viszont hiányzik ez a sűrítettség, nem mindig tudják fenntartani a figyelmet. Viszont a legtöbb problémát ismét az ál-ritmusos versek vetik fel, mert egyes esetekben jó öntőformának, néha viszont feleslegesnek tűnik ez a megoldás.

A témák, motívumok tekintetében ismét nagyon hangsúlyos a párkapcsolat sötét oldala, aminek a lehetőségeit Krusovszky még mindig remekül aknázza ki. Nem újak, de a korábbinál sokkal nagyobb szerepet kaptak a gyerekkori emlékeknek tűnő falusi motívumok, amik mentesek mindenféle romantikától, népiességtől, a vidék nyomasztó, elmaradott, kegyetlen oldalát mutatják be: rontás ellen üvöltöző cigánytábort (Vonulás), megkínzott, levágott állatokat (Gyors fogyatkozásban), mindent elnyelő sarat (A sár partjai). A téma összefoglalásaként hat a Szonett, amely szinte kivétel nélkül kellemetlen szagokat és az azokhoz kapcsolódó asszociációkat sorolja fel, s amelynek a részlegesen megtartott versformája is a folklór tagadásának tekinthető. Hozzá kell tenni, hogy emellett viszont a nagyvárosi és nyugat-európai helyszínek sem válnak „ellenpólussá”. Míg az első kötetek egyetemessé stilizálták a helyszíneket, itt igen sok konkrétummal lehet találkozni, ám a fejlettebb közegeknek is a nyomorúságos, félelmetes oldalát mutatja be a szerző. Visszatérő szereplők a hajléktalanok, a bezárt Lipótmezei Elmegyógyintézetet „a város koronájának” nevezi (Kenotáfium), és egy bécsi parknak mind a barokkos növényzetét, mind a bunkertornyát embertelennek írja le (Az Augarten fái fölött). Az igazán új és a kötet során többször visszatérő motívumok a vándorláshoz, az otthon elhagyásához és az új otthon megteremtése, a megállapodás kísérletéhez kapcsolódnak. Ilyen a madármotívum (A madarak ellen), a tékozló fiú példabeszédének feldolgozásaként is olvasható darabok (A kertkapu) és az átmenetiséggel, boldogtalansággal azonosított éjszakai élet (A mozdulatlan Szaturnusz).

Az Elégiazaj azonban a kisebb újítások, illetve a korábbi témák, formák jól működő variációi mellett a korábbi kötetek terheiből is hordoz néhányat. Krusovszky jellegzetes, alapvetően jó értelemben patetikus hangvétele tud szimpátiát kelteni, de a minimálisan alkalmazott ironizálásból, játékosságból jó lett volna több is. Másrészt a szintén szerzői védjegynek számító enigmatikus költői képek, mondatok és köztük a laza logikai-tartalmi kapcsolat is okozhat problémákat. A művészeti ágak és azok műnemei közül valószínűleg azok tolták ki legjobban a mű koherenciájának, tartalmának, stilisztikai eszközeinek határait, amelyek nem ábrázolnak cselekményt.

Tehát a kötet összességében nem jelent igazi megújulást, hanem részben áthangolt és megújított folytatása Krusovszky eddigi költészetének, amit az is kifejez, hogy a korábbi „elromlani milyen szép” tételmondathoz nagyon hasonló szépségeszményt olvashatunk itt, egy szeméthegyet megmozgató tológéppel kapcsolatban: „[s]oha kétségbeejtőbbnek nem / éreztem, ami szép” (A madarak ellen). A kötet erős, kifejező versei ellenére sem gondolom azonban, hogy olyan jelentőségű lenne, mint az Elromlani milyen volt. Viszont Krusovszkynak sikerült kivezetnie vele a líráját abból a zsákutcából, amibe A felesleges parttal került, és a csúcspontjához képest egy kevésbé kiemelkedő, de színvonalas kötettel folytatnia költői pályáját.

(Krusovszky Dénes: Elégiazaj. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015, 88 oldal, 2490 Ft)