Ṣādeq Hedāyat: Örvény; Karom (novellák, Sárközy Miklós fordításai)

Örvény*

Homájun magában dohogott.

– Hát igaz ez?… Hát lehetséges? Ilyen fiatalon, ott fekszik Sáh Abdolazemben ezer más halott között, a dermesztő, szikkadt földben… A halotti lepel a testére csavarodva! Már nem láthatja a tavaszt és az őszi alkonyt, s nem látja a maihoz hasonló, gondtól elgyötört napokat. Kihunyt szeme ragyogása, és elnémult a hangja! Pedig annyit nevetett, s oly gyönyörűen beszélt!
Felhős idő volt, az ablaküvegre halvány pára telepedett, s mögüle látszott, hogy a szomszéd ház tetejét hó fedte be. A hópelyhek lassan, komótosan hullottak alá, és megtelepedtek a háztető felszínén, amelynek kéményéből fekete füst emelkedett fel, s a hamuszürke ég felé csavarodva, szép lassan eltűnt a szem elől.

Homájun fiatal feleségével és kislányával, Homával a kisszobában, a kályha mellett üldögélt. Annak ellenére, hogy péntekenként mindig nevetés és vidámság töltötte be ezt a szobát, ma mindegyikük csendes és szótlan volt. Még a kislányuk is, aki pedig jókedvre szokta deríteni őket, még ő is letette játékbabáját, és némán, csodálkozva bámult ki az ablakon. Ő is megsejtette, hogy valami baj van. S ennek oka a drága Bahrám bácsi volt, aki a megszokottól eltérően ma még nem érkezett meg. Homa érezte, hogy apja és anyja emiatt szomorkodik. A fekete ruhák, a vörös, kialvatlan szemek, a levegőben egyre csak terjengő cigarettafüst, mind-mind megerősítették gyanúját.

Homájun komoran bámult a tűzbe, ám gondolatai máshol jártak. Akaratlanul is a téli iskolai napokra gondolt, amikor, mint ma, arasznyi hó lepte be a földet. Ilyenkor mindig ugyanazt játszották – ő meg Bahrám esélyt sem adtak senkinek, hogy lélegzetvételhez jussanak. A földön hógolyót gyúrtak, mire seregnyi gyerek verődött össze, majd két csapatra váltak szét, barikádokat emeltek, s máris kezdődhetett a hógolyócsata. Mit sem törődtek a hideggel, fagytól kipirosodott kezükkel szórták egymásra a hógolyókat. Egyszer Homájun, amikor éppen így játszottak, egy jól meggyúrt lucskos hógolyóval eltalálta Bahrámot, és az orrán megsebesítette. Jött is a folyosófelügyelő, és párszor a kezére csapott egy nádpálcával. Talán ugyanitt kezdődött barátságuk, és Homájun mindig, amikor eszébe jut a körmöse, látni fogja maga előtt a heget Bahrám orrán. Homájun és Bahrám tizennyolc éves korukra annyira jó barátokká lettek, hogy nem csupán saját legrejtettebb gondolataikat és érzéseiket mondták mindig el egymásnak, hanem egymás legféltettebb titkait is kitalálták.

A két embernek szinte teljesen egy volt a gondolata, az ízlése és az erkölcsi felfogása is. A legkisebb vita, a legcsekélyebb nézeteltérés sem merült föl közöttük mostanáig. Egészen addig, míg tegnapelőtt reggel telefonon nem értesítették Homájunt a hivatalában arról, hogy Bahrám Mirza öngyilkos lett. Homájun azonnal kocsiba vágta magát, és lélekszakadva Bahrám ágyához sietett. A Bahrám arcára terített fehér, de már teljesen vöröslő lepelből vér csepegett lassan alá. Szempilláin is alvadt vér, agyveleje a párnára fröccsenve, vérfoltok a szőnyegen is. Bahrám rokonainak zokogása és jajveszékelése villámként sújtott le Homájunra. Este ő is elkísérte barátja koporsóját a temetésre. A korábban megrendelt csokor virágot elhelyezte Bahrám sírján, majd végleg elbúcsúzott barátjától, és hazament. De attól a naptól kezdve egészen mostanáig egy nyugodt perce sem volt, nem jött álom a szemére, halántékán ősz hajszálak jelentek meg, s az előtte heverő cigarettásdobozból az egyik szálat a másik után szívta el.

Először fordult elő, hogy Homájun igazán elgondolkozott a halálról, de sehogy sem volt képes megérteni azt. Nem elégíthette ki semmilyen indok, semmilyen magyarázat.
Homájun megtört, és saját kötelességeivel sem volt tisztában, olykor pedig az őrület jelei mutatkoztak rajta. Hiába próbálta, nem tudta elfelejteni, hogy barátságuk még az iskolában kezdődött, s életük azóta szinte teljesen összefonódott. Társak voltak jóban-rosszban, s bármikor, amikor hazatért, Bahrám fotóját látva megelevenedtek előtte a múlt emlékei. Látta maga előtt szőkés bajszát, egymástól kissé távol eső kék szemeit, apró száját, vékony vállát, hallotta hangos nevetését, mellkasának zihálását – ezek mind-mind felidéződtek benne. Képtelen volt elhinni, hogy Bahrám meghalt, az egész ilyen hirtelenül… Pedig mi áldozatot meg nem hozott volna Bahrám őérte! Amikor három évig kiküldetésben volt, Bahrám viselte gondját a házának, s felesége, Badri szerint nem hagyta volna, hogy gondok gyötörjék az otthoniak lelke miatt.

Most Homájun megérezte az élet terhét, s keserűség fogta el a múlt miatt, amikor oly családiasan gyűltek össze ebben a távoli szobában, mindig ostábláztak, s órák teltek anélkül, hogy észrevették volna. De egyvalami még ennél is jobban kínozta. Ez pedig a következő volt: annak ellenére, hogy sülve-főve együtt voltak, s nem voltak titkaik egymás előtt, hogy lehetett, hogy Bahrám nem tudatta vele elhatározását? Mi baja volt? Megőrült talán, vagy valami családi titok volt az oka? Homájun állandóan csak ugyanezt kérdezgette magától. Végül egy gondolat szöget ütött a fejébe. Átsietett feleségéhez.

– Te mire gyanakszol? Semmit sem tudsz arról, hogy miért lett Bahrám öngyilkos?
Badri, aki éppen hímezgetett valamit, fejét fölemelte, s mint aki nem számított erre a kérdésre, közönyösen így szólt:
– Mit tudom én. Talán nem mondta neked?
– Nem… a végén meg is kérdeztem volna… én is megdöbbentem… amikor visszajöttem a kiküldetésből, éreztem, hogy megváltozott. De semmit sem mondott. Azt hittem, a hivatali munkája miatt depressziós… mert teljesen kikészítette, néhányszor mondta is nekem… de hát semmilyen apróságot nem titkolt volna el előlem.
– Isten nyugosztalja! Nem volt ő olyan élénk és vidám természetű, idegen volt az tőle.
– De nem… néha láthatóan úgy nézett ki, mintha kicserélték volna… Különösen… amikor egyedül volt… egy nap, amikor beléptem a szobájába, nem ismertem rá. Arcát a tenyerébe temette, töprengett. Amint így megláttam, nagyon megdöbbentem. Hogy elterelje a figyelmemet, újra nevetett és viccelődött. Nagy játékos volt!
– Meglehet, valami olyasmit tudott, hogyha azt neked elmondta volna… félt, hogy szomorú leszel. És emiatt viselkedett így. Végtére is bármi történjék, neked feleséged, gyereked van, az élet gondjaival kell törődnöd, ő viszont…

Badri jelentőségteljesen biccentett fejével, mintha nem tulajdonítana különösebb súlyt Bahrám öngyilkosságának. A csönd ismét gondolkodásra késztette őket. De Homájun érezte, hogy felesége szavaiban hazugság bujkál, s ennek bizonyosan oka volt. Ugyanaz az asszony, aki nyolc évvel ezelőtt még bálványozta őt, akinek minden gondolata a szerelmen járt! Ebben az órában eloszlott a köd Homájun szemei előtt. Megutálta feleségét, mert vigasztalása méltatlan volt Bahrám emlékéhez. Megvetette Badrit, mert anyagias, számító volt, az életben csak a gazdagság érdekelte, s nem akart tudomást venni az ő gondjáról, bánatáról. S mindezt amiatt hordta össze, hogy Bahrámnak nem volt felesége és gyereke. Micsoda gyalázatos dolog nem fájlalni Bahrám halálát pusztán azért, mert megfosztotta magát ettől a szokványos örömforrástól! Talán a gyereke előbbre való barátjánál ebben a világban? Soha! Talán Bahrám nem érdemli meg a gyászt? Talán van a világon másvalaki, olyan, mint ő volt?

Bahrámnak meg kell halnia, ennek a kilencvenéves vén satrafának meg élnie kell, aki képes volt idebotozni Pácsenárból hóban és fagyban, hogy Bahrám házába jöjjön halotti halvát enni. Ez Isten rendelése, s felesége szerint természetes dolog… és majd Badri is ilyen lesz egy nap, mint ez a vén banya. Most, amióta Bahrám meghalt, Badri festetlen arca nagyot változott, tekintete és hangja is más lett. Kora reggel, amikor Homájun munkába indul, Badri még alszik. Felesége szeme alján ráncok jelentek meg, s mintha Badri üdesége is elillant volna. Ki tudja, biztos Badri is ugyanezt érzi vele kapcsolatban. Talán saját maga nem változott meg? Vajon még ugyanaz a korábbi kedves, segítőkész, vidám Homájun-e? Talán még nem csalta meg a feleségét? De miért járnak ezek a gondolatok a fejében? A kialvatlanság jele ez, vagy barátja fájdalmas emléke?

Eközben kinyílt az ajtó, s egy szolgálólány, csadorja szélét fogával maga elé tartva, egy nagy lepecsételt levelet hozott be, Homájun kezébe adta, majd kiment. Homájun felismerte Bahrám apró és szaggatott írását a borítékon, sietve felbontotta, kivette a papírt a borítékból, és elolvasta:

Most, másfél órával éjfél után, 1311. Mehr havának 13. napján én, Bahrám Mirza Arzsanpur végső óhajommal és akaratommal minden vagyonomat a drága Homa kisasszonyra hagytam.

Bahrám Arzsanpur Homájun elképedve olvasta el újra a levelet, és döbbenetében kiejtette a kezéből.
Badri, aki a szeme sarkából leste Homájunt, megkérdezte:
– Ki írta a levelet?
– Bahrám.
– Mit írt?
– Tudod, hogy mindenét Homára hagyta?
– Milyen kedves egy ember!

Ez a szívélyességgel vegyes csodálkozás csak még inkább megutáltatta Homájunnal feleségét. De Homájun akarva-akaratlanul is Bahrám fényképére függesztette a tekintetét. Majd odafordulva, Homára nézett. Aztán valami átvillant agyán, és hirtelen megremegett. Mintha egy újabb köd szállt volna föl szemei előtt. Lánya, Homa minden kétséget kizárólag Bahrámra – és nem őrá – hasonlított, de nem is az anyjára! Hiszen egyiküknek sem volt ilyen kék szeme, kicsiny szája, vékony válla… és egyáltalán, Homa egész kinézete, annak minden részletében Bahrámra ütött. Homájun most jött rá, hogy miért szerette Bahrám annyira Homát, és hogy halála után miért hagyta rá mindenét! Tehát ez a gyermek, akit ő annyira imádott, a felesége és Bahrám titkos viszonyának gyümölcse? Azé a jó baráté, aki vele szinte egy test és egy lélek volt, s akivel annyira összetartottak? A felesége éveken át viszonyt folytatott vele anélkül, hogy neki, Homájunnak erről tudomása lett volna, és Badri mindvégig becsapta, csúfot űzött belőle. És akkor ez a végrendelet, ez a gúnyirat, most, a halála után ideküldve neki. Nem, ezt már nem tudta megemészteni. Mindez villámként sújtott le rá, hogy a feje is belefájdult, és majd belesápadt; szikrázó tekintetét Badrira vetve így szólt:
– Te mit szólsz, heee… miért tette ezt Bahrám, talán nincs nővére vagy fivére?
– Amíg élt, annyira szerette ezt a gyereket. Amikor Bandargezben voltál, Homa kanyarós lett. Bahrám tíz éjjel és tíz nappal ült az ágyánál. Isten nyugosztalja!
Homájun dühösen vetette oda:
– Nem ilyen egyszerű ez…
– Hogyhogy nem ilyen egyszerű? Nem mindenki olyan érzéketlen ám, mint te, aki három évre eltaszítottad magadtól a feleséged és a gyereked, csakhogy elutazhass. Amikor pedig visszatérsz… Hát olyan csalódott voltam, hogy egy harisnyát sem hoztál nekem. Mert amit a szív óhajt, azt a kéz is megadja. Amit a gyermeked akar, azt neked is akarnod kell, és ha mégsem, akkor nem szeretted igazán Homát. Akkor talán nem vetted észre, hogy mennyire odavolt érted, a szeme sarkából mindig rád pillantgatott.
– Na ne fogd nekem itt a pártját!
– Mit akarsz, mit mondjak? Nem értelek…
– Csak megjátszod magad itt az értetlenkedéseddel.
– Micsoda!?… Valaki egyszer fogja magát és öngyilkos lesz, másszor pedig örökül hagyja a vagyonát, és erről nekem akkor el kell számolnom?
– Pontosan tudod te azt, hogy mit kell tudnod!
– Mit kéne tudnom? Nem értem, mire célzol? Eredj már és gyógyulj meg! Te nem vagy észnél! Mit akarsz ezekkel a célozgatásokkal?
– Azt hiszed, nem tudom?
– Hát akkor miért tőlem kérdezed?
Homájun türelmetlenül rákiáltott Badrira:
– Elég volt! Elég volt! Csúfot űztél belőlem!
Majd fölkapta Bahrám végrendeletét, összegyűrte és a kályhába vetette, ahol az lángra kapva hamuvá porladt.
Badri levágta a földre a kezében lévő kék ruhát, felpattant és így szólt:
– Csak miattam őrjöngtél? A saját gyerekedre sem vagy tekintettel?
Homájun is felemelkedett, rátámaszkodott az asztalra, és gúnyosan így szólt:
– Az én gyerekemre… az én gyerekemre… Akkor miért Bahrámra hasonlít?
A férfi az intarziás képkeretre csapott, amelyben Bahrám fotója volt, és a földre lökte.
A gyerek, aki mostanra egyre nyugtalanabb lett, most felsírt.
Badri halálsápadtan és fenyegetően szólt Homájunhoz:
– Hát mit akarsz? Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt akarom mondani, hogy nyolc éve, hogy már átversz, hogy kigúnyolsz. Nyolc éve már, hogy egy aljas gazember vagy, te asszony!
– Én!?… A lányom!?
Homájun cinikus mosollyal a képre mutatott, majd lélegzetet véve így szólt:
– Igen, a te lányod… a te lányod, nézzed csak, aranyoskám! Most megmondom neked, hogy felnyílt a szemem, megértettem, miért hagyta Homára mindenét, jó apja volt… De te szerinted már nyolc éve, hogy…
– …hogy a házadban vagyok, hogy mennyit szenvedtem, hogy alig bírtalak ki; amikor meg három évig távol voltál, én vigyáztam mindenre… Aztán meg hírül hozták, hogy Bandargezben összeszűrted a levet egy könnyűvérű orosz nőcskével. És most ez a köszönet ahelyett, hogy bocsánatot kérnél, és azt mondod, hogy a gyerekem Bahrámra hasonlít. De többé már nem parancsolsz nekem! Többé egy percet sem maradok ebben a házban! Gyere, kicsim… gyere, menjünk.

Homa halálra rémülve, sápadtan, remegve nézte apja és anyja szörnyű és ijesztő veszekedését. Sírva belekapaszkodott anyja szoknyájába, majd mindketten az ajtóhoz mentek. Badri hirtelen elővette zsebéből kulcscsomóját, és dühösen Homájunhoz hajította, a kulcsok Homájun lábához estek.

Homa sírása és lépteik nesze egyre távolodott a folyosón, majd tíz perc múlva egy fogat kerekeinek csikorgása hallatszott, amint hóban-fagyban elvitte kettejüket. Homájun szédelegve és elképedten állt a szobában. Félt, hogy elveszíti a fejét, és nem akarta elhinni, hogy mindez igaz, ami történt. Azt kérdezgette magától, hogy megőrült-e, vagy rémálmai vannak, de valami világos volt előtte: ezek után ez a ház és ez az élet elviselhetetlenné vált számára. Többé látni sem akarta kislányát, akit pedig annyira szeretett. Képtelen lett volna megcsókolni vagy becézgetni. Homa korábbi kedves emléke bemocskolódott. De mindennél rosszabb volt, hogy a felesége – előle eltitkolva – viszonyt folytatott az egyik barátjával, és besározta a család szentségét. És mindezt titokban – anélkül, hogy tudta volna! Aljas színjáték volt az egész… Egyedül ő volt, akit rászedtek, és az arcába nevettek.

Homájun teljesen megundorodott az életétől. Iszonyodott mindentől és mindenkitől. Mérhetetlenül egyedül és idegenül érezte magát. Nem látott más kiutat, minthogy egy távoli városba vagy egy déli kikötőbe menjen kiküldetésbe, és élete hátralevő részét ott töltse el, vagy pedig hogy elpusztítsa magát. Elmegy egy olyan vidékre, ahol senkit sem lát, senkinek nem hallja a hangját; érezte, hogy közte és az emberek közt iszonyú örvény keletkezett, amilyet mostanáig nem ismert.

Rágyújtott egy cigarettára, fel-alá járkált a szobában, majd újra az asztalra könyökölt. Az ablaküveg mögött a hópelyhek szabályosan közönyös lassúsággal, mintha csak valami misztikus zene dallamára táncoltak volna a levegőben, hullottak a háztetőre. Öntudatlanul is azokra a boldog és önfeledt napokra gondolt, amikor apjával és anyjával vidékre mentek, a falujukba. Akkor napokig csak árnyas fák övezte zöldellő mezőkről álmodott. Eszébe jutott Sir Ali is, amint a cséplőgépben ülve megtömte a pipáját, s vörös kendős kislánya eközben órákig várt rá. A cséplőgépek sivító hanggal aprították szét az aranyló gabonakévéket. A járomba fogott ökröket hosszú botokkal ösztökélték, s azok széles homlokukkal napestig köröttük keringtek. Most ő is egy ilyen ökörre emlékeztetett. Most már tudta, mit is érezhettek ezek az állatok. Egész életében behunyt szemmel járkált, saját maga körül kerengett, mint egy gebe, mint azok az ökrök, amelyek akkor ott csépeltek. Hosszú órákon át ücsörgött parányi irodájában, és állandóan csak iratokat láttamozott; néha munkatársaira nézett, ásított egyet, majd újra fogta a tollát, és megint számokat rendezett táblázatokba, egybevetette, összesítette őket, emelgette az aktákat. De akkor még elégedett volt sorsával, habár ifjúsága, frissessége, gondolkodása szép lassan odalesz – ám este, amikor látja nevetni Bahrámot, a kislányát, a feleségét, minden fáradtsága el fog múlni. Most azonban mindhármukat meggyűlölte. Mert együttesen juttatták ide.

Hirtelen eszébe jutott valami, és odament íróasztalához. Kihúzta a fiókot, és elővette pisztolyát, amelyet minden útjára magával szokott vinni. Megvizsgálta a fegyvert, belenézett hideg és sötét csövébe – a töltények is a helyükön voltak –, majd szép lassan megfogta és a halántékához emelte. Ekkor azonban eszébe ötlött Bahrám véres arca. Végül elrakta a pisztolyt a nadrágzsebébe.
Megint felállt. Az előszobában felvette a kabátját és a csizmáját. Fogta az esernyőjét, és kilépett a házból. Az utca kihalt volt. A hópelyhek komótosan hullottak. Homájun lassan lépkedett, olyan arckifejezéssel, mintha nem is tudná, hova megy. Ennyire igyekezett ettől a háztól és ezektől a rettenetes eseményektől eltávolodni, elmenekülni.

Látta, hogy az utca fehér, hideg és lehangoló. A fogatok kerekei a kisebb-nagyobb hóbuckák között rekedtek. Homájun lassabban, nagyobb léptekkel ment tovább. Egy autó húzott el mellette, és végigfröcskölte az utca sáros, latyakos havával. Homájun megállt, végignézett ruháján, amely tiszta kosz lett, és nagyon szánalmas lett így. Útközben találkozott egy gyufaárus gyerekkel. Megszólította. Vett tőle egy doboz gyufát, de amikor ránézett a gyerek arcára, látta, hogy a szemei kékek, ajkai vékonyak és a haja dióbarna. Bahrám jutott eszébe, teste megremegett, folytatta útját. Hirtelen egy bolt üvegablaka előtt találta magát. Közelebb ment, homlokát a hideg üvegre nyomta, hogy kalapja csaknem leesett. Az üveg mögött játékok voltak. Ujjával megdörzsölte az üveget, hogy a zúzmarát letörölje onnan, de sikertelenül. Egy nagy piros arcú és kék szemű babát pillantott meg. Homájun elmosolyodott, és egy ideig nézte a babát. Az jutott eszébe, hogyha ez a baba Homáé lenne, mennyire örülne neki. A bolt tulajdonosa kinyitotta az ajtót. Homájun ekkor ismét továbbállt. Megint két utcát haladt.

Útközben egy csirkeárussal találkozott, aki kosara mellett üldögélt. A kosárban három tyúk és egy kakas volt, lábaikat összekötözték, úgy voltak odatéve. Vörös színű lábszáraik reszkettek a hidegtől. Az árus mellett vörös vércseppek borították a havat. Nem sokkal odébb egy ház küszöbe előtt egy ápolatlan kisfiú üldögélt, kezének körmei kilátszottak szakadozott kabátja alól.
Homájun elnézte ezeket az embereket, anélkül, hogy tudta volna, melyik negyedben jár. Sűrűn hullott a hó, de ő észre sem vette, a kezében lévő esernyőt sem nyitotta ki. Majd egy újabb ismeretlen utcába ért, az út mellett egy ház állt, a hó egyre erősebben szakadt, Homájun pedig kinyitotta esernyőjét. Kezdett erősen fáradni. Feje elnehezedett, szemei le-lecsukódtak.
A járókelők hangjára azonban magához tért és felegyenesedett. Besötétedett. Minden, ami aznap történt, végigfutott az agyán. Így az a kisfiú is, aki annak a háznak a küszöbe előtt üldögélt, és akinek a körmei kilátszottak szakadozott kabátja alól, lábfejei pedig kivörösödtek a fagytól; a tyúkok, amelyek reszkettek a hidegtől a kosárban, és a vér, amely a havon volt. Kicsit megéhezett. Kalácsot vett egy édességboltban, és útközben megette, miközben céltalanul, árnyékként kószált az utcán.

Amikor hazaért, éjszaka kettő volt már. Belezuhant székébe. Egy óra múlva a hideg felébresztette, és Homájun úgy, ahogy volt, ruhástul lefeküdt és betakarózott. Álmában látta, hogy a fekete ruhás, gyufaárus gyerek a szobájában, az asztalánál ül, s az arca mosolygó kék szemeivel olyan, mint az a nagy játékbaba. A gyerek előtt hárman álltak. Ekkor lánya, Homa lépett be a szobába. Egy gyertyát tartott a kezében. Utána egy férfi jött be, akinek fehérlő arcát véráztatta kendő borította. A férfi odament hozzájuk, majd megfogta a gyufaárus fiú és Homa kezét. Amint éppen ki akarta volna vinni őket az ajtón, a függöny mögül két kéz bukkant elő, mindkettőben egy-egy revolver a férfira irányozva. Homájun halálra rémülten ijedt föl álmából.

Így telt el két hét. Nappal hivatalba ment, és csak esténként, nagyon későn ért haza. Néha délutánonként azon gondolkodott, vajon mi lehet azzal a leányiskolával, ahova Homa járt. Amikor kicsöngettek, titokban elrejtőzött az utcasarkon, az iskola fala mögött, félve, nehogy Masdi Ali, apósa szolgája meglássa. Néha-néha rápillantott a gyerekekre, de Homát nem látta közöttük. Aztán elfogadták áthelyezési kérelmét, és javasolták, hogy menjen Kermánsáhba, az ottani vámhivatalba dolgozni.

Egy nappal elutazása előtt Homájun már mindent előkészített, már látta az autót is a garázsában, helyét lefoglalta, és a jegyet is megvette. Annak ellenére, hogy a járat gazdája ragaszkodott hozzá, bőröndjeit nem kötötte össze, s ahelyett, hogy aznap este ment volna, elhatározta, hogy másnap reggel utazik el.

Amint hazaért, egyenesen szobájába sietett. A szobában óriási rendetlenség volt, a kályha előtt szürke hamu volt a földön. Badri kék selyemhímzésének darabjai és Bahrám végrendeletének borítékja az asztalon hevertek. Homájun felemelte a borítékot, s már összetépte volna, amikor egy apró papírt látott meg benne, melyet aznap sietségében nem vett észre. Dühösen az asztalra vágta és elolvasta a papírt.

Ennek az írásnak okvetlenül el kell jutnia hozzád a halálom után. Tudom, meg fog lepni hirtelen elhatározásom, hiszen semmit sem tettem a tudtod nélkül. De azért, hogy semmi se maradjék titokban közöttünk, bevallom, szerelmes voltam Badriba. Már négy éve, hogy magamban tusakodtam, s végül megöltem azt a démont, mely bennem rejtezett. Így tehát nem árultalak el. Ezt a szerény ajándékot meg, remélem, elfogadja Homa kisasszony.

Tisztelettel, Bahrám

Homájun egy ideig meredten bámult maga elé a szobában. Most már semmi kétsége sem volt, hogy Homa a saját gyereke. Hát képes lenne-e elutazni anélkül, hogy Homát ne lássa? Újra és újra elolvasta a papírt, majd a zsebébe csúsztatta, és elment hazulról. Útközben betért a játékboltba, és azonnal megvette azt a nagy piros arcú és kék szemű játékbabát. Majd elment apósa házához. Amikor megérkezett, bekopogott. Masdi Ali, a szolgájuk, amikor meglátta őt, könnyes szemmel így szólt hozzá:
– Jaj, az úr, Istenem, Istenem, mi történt! Homa kisasszony!
– Mi történt?
– Hát az úr nem tudja, hogy Homa kisasszony mennyire odavolt távol magától. Mindig én vittem az iskolába. Aznap vasárnap volt. Már öt napja, hogy aznap délután elszökött az iskolából. Előtte meg Homa kisasszony azt mondogatta, hogy „elmegyek, megnézem a papát”. Teljesen összezavarodtunk. Hát Mohammad sem mondta magának? A rendőrségre is telefonáltunk, aztán meg elmentem magukhoz.
– Mit beszélsz? Mi történt?
– Semmi, uram… Már kora este volt, amikor hazahozták. Homa eltévedt. A hidegben tüdőgyulladást kapott. Amíg meg nem halt, mindig csak magát szólongatta. Tegnap temettük el Sáh Abdolazemben, Bahrám Mirza sírja mellé.
Homájun döbbenten Masdi Alira meredt, a játékbaba doboza kiesett a hóna alól. Majd mint egy elmeháborodott, feltűrte kabátja gallérját, és nagy léptekkel elindult a kocsi garázsa felé. Mégis meggondolta magát a bőröndökkel kapcsolatban, és aznap délután, amilyen gyorsan csak tudott, elutazott.

 

Karom

Szejjed Áhmád, amint belépett a házba, gyanakvó pillantást vetett a kertre, majd fapálcájával bekopogott a ciszterna feletti szoba barna ajtaján, és lassan így szólt:
– Robabe… Robabe…!

Az ajtó kinyílt, és egy sápadt lány jött ki ijedten:
– Bátyuskám, te vagy? Gyere föl.
A lány megragadta fivére kezét, és bementek a kicsi, sötét szobába, amelynek a fala félig be volt ázva. Szejjed Áhmád botját a szoba falához támasztotta, és leült annak nemezzel borított sarkába. Robabe is mellé ült. Robabe gondterhelt és ideges volt. Szejjed Áhmád, miután egy ideig meredten a lány könnyekkel teli szemébe bámult, megkérdezte ettől a kedvetlen arctól:
– Mostohánk hol van?
Robabe félhangon így szólt.
– Abban a szobában aludt az a pokolfajzat.
– Aludt?
– Igen… ma fölsöpörtem a konyhát, a csadorom beleakadt a vörös rózsás porcelántálba, az meg aztán leesett és összetört. Ha tudnád, mit művelt velem nénénk. Megragadta a hajtincseimet, csomókban tépkedte ki… fejemet a falhoz verte, anyámat gyalázta. Azt mondogatta, hogy lennék már én is anyámmal a föld alatt. Apánk is ott állt és nevetett…
Szejjed Áhmád dühösen odavetette:
– Nevetett?
– Csak nevetett és nevetett… tudod, elvesztette a fejét, ugyanúgy, mint egy hónappal ezelőtt, majd egyszer csak habzani kezdett a szája, megtántorodott, aztán felkelt, megragadta mostohánkat, s úgy megszorította a torkát, hogy a szemei teljesen kidülledtek. Ha Mah Szoltan nem lett volna ott, megfojtotta volna. Most már értem, hogy ölte meg anyánkat.
Szejjed Áhmád szemei villámokat szórtak:
– Ki mondta, hogy így ölte meg anyánkat?
– Mah Szoltan volt, aki elment a hullájához, és azt mondogatta, hogy a hajfonatai a nyaka köré voltak tekeredve. Ne tudd meg, amikor kezeivel megragadta mostohánk nyaka alját…
Szejjed Áhmád, ahogy Robabéra nézett, kinyújtotta eres kezeit, ujjai szétnyíltak, mint a platánfa levelei, és mintha egy képzelt személyt akarna megfojtani, ujjait összeszorította.
Robabe, aki figyelte őt, kicsit visszahőkölt, és meredten bámult rá. Szejjed Áhmád megint megkérdezte:
– Ma nem jött haza apám?
– Nem… nem volt jól, délután óta félrebeszélt, ugyanazokról a dolgokról, amelyekről a mecsetben beszél az embereknek: a rituális mosdásról, a tisztálkodásról, a túlvilágról.
– A böjt megtöréséről, a nők ciklusáról, a gyermekágyról.
– Igen… magától kérdezett és magának válaszolgatott. Azt hiszem, megőrült. El is szégyelltem magamat, olyan dolgokat mondogatott.
Majd Robabe közelebb ment Áhmádhoz, kezét arcához nyújtotta:
– Aztán mikor szökünk el? Hát nem mondtad, hogy Ábbasz szerint tizenegy tománért és hat qeranért már lehet venni egy tehenet? Most majd veszünk egy soványkát, én mosást is vállalok, a pénzem meg félreteszem. Annál jobb, minél gyorsabban megszökünk, félek!
– Várj, amíg tiszta lesz a levegő. Már néhány napja, hogy sajog a lábam.
– Amikor tiszta lesz a levegő, elmegyünk innen, ugye, bátyuskám?
– Bárhogy is történik majd, ennél jobb lesz.
Azután mindketten elhallgattak.
Áhmád tizennyolc éves, magas fiatalember volt, sűrű, középen összenőtt szemöldökkel, szemei villámlottak, tekintete idegességet hordozott, és újabban bajusza is pelyhedzett már… Robabe tizenöt éves, sápadt leány volt, vékony szemöldökkel, piros ajkakkal, apró kezekkel, vékony vállakkal, s leginkább anyjára ütött, miközben Szejjed Áhmád apja fajtája volt, mi több, még vészes betegsége is kiütközött rajta.

Szejjed Dzsááfár, az apjuk, hitszónok volt a sah mecsetében, munkanélküli embereket szokott maga köré gyűjteni, s nekik kendőzetlenül cseppnyi félelem nélkül részletezgetett vallási kötelezettségeikkel kapcsolatos problémákat kérdezz-felelek formában. Olyannyira ügyesen űzte mesterségét, hogy imaalkalmakkor egy fekete skorpiót is szelídítgetett, annak mérgét semlegesítette, és ezzel a mutatvánnyal lépett mindig fel… Habár az utóbbi időben nem sok csurrant-cseppent ebből az üzletből, de a családjának megkereste a betevőt. Öt évvel ezelőtt, amikor mindannyian aludtak, részegen lépett be a házba, és reggel a feleségét, Szákrát megfojtva találták meg a szobában. De senki sem vetette a gyanú legkisebb árnyékát sem Szejjed Dzsááfárra, és mindenki azt hitte, hogy felesége betegségben halt meg. Kivéve Mah Szoltant, aki Szákra mostohanővére volt, s aki Szejjed Dzsááfárt okolta Szákra haláláért. Két hónappal felesége halála után Szejjed Dzsááfár feleségül vette Rákie Szoltant.

Rákie Szoltan megkeserítette a két árva, Áhmád és Robabe életét, és sehogy sem akarta abbahagyni sanyargatásukat és kínzásukat. S ami a legdöbbenetesebb volt az egészben, maga Szejjed Dzsááfár, ahelyett, hogy gyermekeit védelmébe vette volna, még részt is vett a kínzásukban Rákie Szoltannal együtt. Mert ő, mint mások is, fiatalon vált szülővé, s abban a hitben, hogy elég csak odavetni egy la ila ilallahot, s már nem is marad a porontyok éhes szája kenyér nélkül, s az Isten is azért ad gyereket, hogy fejükre tökfedőt lehessen húzni. De most, ezt látva, csodálkozott, hogy lehetnek ezek az ő gyerekei, s mindig azon morfondírozott, hogy ez a két kenyérpusztító milyen sokat elrabol szabadságából, s megfáradt szíve Rákie Szoltannal lenne inkább együtt. Attól kezdve Szejjed Áhmád és Robabe idegennek érezték magukat az atyai házban, az élet elviselhetetlenné vált számukra, s ez is okozta, hogy szimpátia szövődött közöttük. Rákie Szoltan, hogy kirekessze őket saját életéből, a ciszterna feletti nyirkos és sötét szobát utalta ki mostohagyermekeinek; már két hónapja volt, hogy Áhmádnak megfájdult a lába, s bár oly sokszor imádkozott, az nem fordult jobbra. Áhmád naponta elbotozott a foltozóműhelybe, Robabe pedig egész nap házkörüli munkákat végzett, abban reménykedve, hogy éjjel fivérével együtt lesz, azzal, aki egyedül adott neki szeretetet. Napnyugta felé, amikor Áhmád haza szokott térni, ha maradt még valami munka Robabénak, átvette azt. Ha Robabe sírt, ő is sírva fakadt, s viszont. És amikor este lett, együtt megvacsoráztak sötét szobájuk egyik sarkában, majd magukra húzták a takarót, és egy ideig panaszkodtak egymásnak. Robabe aznapi munkájáról beszélt, Áhmád is a sajátjáról. Különösen sok szó esett a szökésről – elhatározták ugyanis, hogy elszöknek apjuk házából.

Ábbasz Árángei volt az, aki ezt az elgondolást szorgalmazta, Áhmád barátja, akivel naponta együtt dolgozott a bazárban. Ő korábban sokat mesélt az árángei olcsó és gazdag életről. Olyannyira befészkelte ez magát Áhmád képzeletébe, amint testet öltöttek szemei előtt a falusi házak, a vörös színű, bő nadrágot viselő asszonyok, a zöld hegyek, a hűs források, az emberek téli és nyári élete, s ahogy azt Ábbasz neki mesélte, hogy teljesen elbűvölte Áránge gondolata. Szejjed Áhmád elmondta menekülési tervét Ábbasznak, aki szintén helyeselte elgondolását. Végül aztán elhatározták, hogy mind a hárman elszöknek Árángéba, és új, szabad életet alapítanak maguknak ott.

Áhmád minden éjjel szökésük tervét ismételgette Robabénak, mindig ugyanúgy, és Robabe lelkesült pillantásokkal támogatta testvére gondolatait és kedvességét. Csodálatos ábránd öltött testet képzeletében, és mivel az egyetlen utazás, amelyet idáig tett, a Szájjed Malek Hatunba tett zarándoklat volt, minden alkalommal, amikor szóba került Áránge, Robabénak eszébe jutott az a nap, amikor az útra készülve a gombóclevest megfőzték; akkor még édesanyja is élt. Ő pedig Tadzsi, a szomszéd lány után rohant, aztán elesett, és lehorzsolódott az orra. Robabe azt képzelte, hogy Áránge hasonló Szájjed Malek Hatunhoz, és testvérének is megígérte, hogy nem fog panaszkodni a testi munka miatt, és a kiadásokban is a segítségére lesz majd. Áhmád idáig tizenegy tomant és hatezer qerant tett félre. Ha lenne hat tomanja és négy qeranja még, vehetne egy tehenet és két nőstény kecskét. Akkor elmennének Ábbasz házába, nappal ott vetnének-aratnának, Robabe pedig megfejné az állatokat, joghurtot készítene, szedret szárítana, télen Áhmád foltozóvargaként dolgozna, és Ábbasz szerint két év múlva vehetnének házat és földet is a jövedelmükből.
Eltelt az ősz, a tél és a tavasz is. Áhmád gyűjtögette félretett pénzét a szökés reményében, és Robabe is összespórolta minden apró fillérjét és a régi dobozkájába tette, hogy majd magukkal vigyék a szökéskor, és éjjelente, lefekvéskor más sem került szóba, mint Áránge és a szökés. Ám valami más is történt ekkor, mégpedig, hogy egy nap Másdi Gholam, a helyi gabonakereskedő, aki korábban már látta Robabét, elküldte házukba anyját, hogy kérje meg neki a lányt. Világos volt, hogy mindketten, Szejjed Dzsááfár és Rákie Szoltan, elégedettek a lánykérés dolgában. Ez aztán rossz hatással volt Áhmádra, mivel ha nem lett volna tekintettel húgára, már két éve elszökhetett volna. Robabe megértette a helyzetet, s még jobban kifejezte ragaszkodását testvéréhez. Áhmádot fáradalmai mellett a lábfájása is nyomasztotta, amely egyre súlyosbodott, s emiatt állandóan ideges és hallgatag volt.

Egy nap, amikor Szejjed Dzsááfár és Rákie Szoltan Sahabdolázembe mentek zarándoklatra, és elhatározták, hogy ott maradnak éjszakára, Robabe mindennél boldogabb volt, hogy nem lesznek otthon. Kicsit ki is sminkelte magát, mostohaanyja tebrizi arcfestékével, amelyet nemrég csent el, kifestette magát, de Szejjed Áhmád aznap később jött meg a szokásosnál. Habár Robabe öltözéke egyszerre ragyogóbb lett a szemében, ám ez neki fájdalmas volt; azt gondolta, hogy Robabe most már szabadnak érzi magát, és Másdi Gholam felesége lesz, eddig a szökés ürügyével őt becsapva. Most meg nem akar már elszökni otthonról, vonakodik, hogy férjet találtak neki. Ahogy Robabe meglátta fivérét, eléje futott és így szólt hozzá:

– Miért késtél ma este?
– Ábbasznál voltam.
– Bátyuskám, ma este nem jönnek haza.
– Tudom.
– Mit ittál? Bűzlik a szád. Mitől ilyenek a szemeid? Rosszul vagy?
– Nem, bort ittam. Ábbasz erőltette, bort adott.
– Bevetted a gyógyszert?
– Mit csináljak ezzel a nyomorék lábammal?
– Hát nem hallottad atyám prédikációját, mit mondott a borra?
– Az az ő dolga. Te magad mondtad, Mah Szoltan szavait idézted, hogy akkor éjjel, amikor anyánkat megfojtotta, részeg volt. Te is tudod, hogy amiket mond, az üzlete miatt van. Ha a szomszéd boltból sok bivalybőr cipőt vesznek, kígyót-békát kiabálok rá, hogy a saját boltom áruját eladjam. De üzletelni és igazat mondani két dolog.
– Lehet, hogy az orvos adta neked a bort.
– Az orvos miért ne adna nekem? Fiatal vagyok, rosszabbul is vagyok apámnál. Ő meg hatvan éves, már kiélvezte az életet, minden mocskosságot végigcsinált, érted? Meg a lábfájását is rám testálta. Hogyha a bor jó a lábfájásra, miért ne igyak? Hazugság. Minden szava hazugság.
– Hát nem megyünk Árángéba?
– Miért ne igyak? Így meg sem tudok moccanni, minden pillanatban rosszabb lesz csak. Két nap múlva belépsz Gholam házába, én meg egyedül maradok, ebben a házban fogom kilehelni a lelkem, délutánonként, mikor hazajövök, mintha bottal kényszerítenének rá… El akarok menni, elmenni, nekivágni a sivatagnak, hát miért ne igyak?
Aztán egyszer csak elhallgatott, néhány perc múlva megvacsoráztak, és a medence melletti ágyukon lefeküdtek aludni.
Robabe jókedvű volt, szotyolát ropogtatott és énekelt:
– Árángéba akarok menni, a szamaram lába sánta kezdett lenni…
Robabe nevetgélt, de Áhmád rosszkedvű volt és szorongott, azt gondolta magában, hogy Robabe őt hibáztatja.
Robabe ismét így szólt:
– Ma éjjel egyedül vagyunk. Ha elmennénk Árángéba, minden éjjel ilyen lenne. Nincs itt a mostohánk. Együtt vagyunk, ugye, Áhmád?
Áhmád kényszeredetten elmosolyodott, Robabe azt hitte, a lábfájása miatt teszi. Majd folytatta:
– Tudod, ha elszöknénk, ott, Árángéban gondoználak téged, a lábad is meggyó-gyulna. Hát nem mondta Mah Szoltan, hogy a szél miatt van? Melegben kéne lenned. Jaj, csak nehogy épp akkor fájduljon meg a lábad, hogy ne tudjunk elmenni.
– Nem, semmi baja a lábamnak – de neked mi közöd hozzá, mikor férjhez mész?
– Esküszöm, nem, nem, soha sem leszek Másdi Gholam felesége, veled megyek.
Feljött a hold. Apró csillagok pislákoltak az ég alján. Robabe szertelenül fecsegett, mosolygott, arca kipirult. Áhmád soha nem látott ilyen érzelmeket megnyilvánulni Robabénál, csodálkozva nézett rá, és gunyoros hangon kérdezte tőle:
– Mi hír Másdi Gholamról?
– Pokolba azzal az ördögfajzattal, bárcsak már alulról szagolná az ibolyát!
– Nem… te őt akarod.
– Esküszöm, hogy nem, senkit sem szeretek rajtad kívül.
– Hazudsz!
– Istenemre, nem hazudok. Amint útnak indulsz, veled tartok.
– Jövő héten… nem, holnap elmegyünk.
– Ezzel a lábbal…!
– Hm… hm… látod, hogy megértettem. Már az elejétől fogva tudtam. Becsaptál. Bolondot csináltál belőlem.
– Azt hiszed, hogy hazudok? Gyere, induljunk most azonnal.
– Hm… de te ott is férjhez akarsz menni. Árángéban erős, fiatal, szép férfiak vannak ám. Te azt akarod…
– Esküszöm, hogy nem láttam Ábbaszt.

Ekkor Áhmád elvörösödött, nehezen vett levegőt, ujjai remegtek, ajkai pedig kiszáradtak. Robabe ezt nem vette észre, csak szavaira válaszolt.
– Szüleim életére esküszöm, ha Másdi Gholam felesége lennék. Hát végtére is nem kell igent mondanom? …Nem is mondok… És egyébként is, ő már öreg és gonosz is. Mah Szoltan azt mondta, hogy már van két felesége, nem akarom őt. Veled megyek… no hát, Áránge messze van?
– Nem, a hegy mögött. De majd, ha gazdagok leszünk, akkor megyünk oda.
– Azok a kéklő hegyek, amelyek a háztetőnkről is látszanak, ismerem azokat, a csúcsaikat hó fedi, a joghurthoz való jeget is onnan hozzák. És milyenek az ottani asszonyok, hm… vándorolnak ide-oda. Emlékszem, Nad-e Áli néni néha eljött hozzánk, emlékszel? Amikor még élt anyánk, ő is faluról származott. A hegyről szokott beszélni, bátyus, mondd, mikor veszünk tehenet? De én még nem tudok fejni.

Áhmád döbbenten nézett rá, Robabe folytatta:
– Van egy új cipőm, meg egy karperecem, amelyet anyám adott még nekem, a karperec csúcsán három ékkő van, azokat is félreraktam. Telente majd cipőt foltozol, ugye?
Áhmád intett a fejével, hogy igen.
– Egy falusi asszonyt is el fogsz majd venni!
Áhmád furcsállva, döbbenten nézett rá, Robabe megérezte, hogy dühös, de szóra akarta bírni, hogy miért bőszült fel, majd megköszörülte a torkát, és elkezdett énekelni:
Én, én, egy vándor csalogány vagyok,
Hegyek-völgyek között barangolok,
Kósza anyám megölve,
Kegyetlen apám engem öl le,
Én, a lelkes leány,
Csontjaim hét rózsavízzel leöntve,
A rózsafa alatt egy sírgödörbe’,
Csalogánnyá lettem,
Igen, igen…

Ez ugyanaz a dal volt, amelyet három évvel ezelőtt a ciszterna feletti szobában együtt énekeltek, de ma este másképpen csengett ez Áhmádnak, és nagyon felidegesítette. Mintha Robabe a férjhezmenetelére és távozására célozgatott volna. Áhmád pedig nyomorék lesz, és lőttek a szökési tervnek.
Robabe ismét köszörülte a torkát az ágyon, odafordult hozzá, és így szólt:
– Hideg van ma éjjel, add ide a kezed.
Megfogta Áhmád kezét, a nyakára tette. De Áhmád hideg ujjai, mint egy kígyó, mely a melegségben életre kel, elkezdtek remegni. Ekkor minden elsötétült szemei előtt, gyorsan szedte a levegőt, halántéka felforrósodott, jobb kezét akaratlanul kinyújtotta, és erősen megszorította Robabe nyakát, aki így szólt:
– Félek, ne nézz így rám.
Szemei kidülledtek, és ajkán ez jött ki:
– Ó… a szemeid… mint apánké, olyan lettél…!
A többi az ajkára fagyott, mivel Áhmád kezei rendkívüli ügyességgel és gyorsasággal megragadták Robabe két hajfonatát, és a nyakára csavarták őket, majd keményen megszorították. Robabe kiabálni próbált, de Áhmád elszorította torkát, és a fejét a medence egy kövébe verte. Vérben ázó kezeit levette a lány ajkáról, és élettelenül zuhant annak lábához. Majd Áhmád újra felállt, tett néhány lépést botja nélkül, aztán mintha minden ereje elfogyott volna, ismét a földre zuhant.
Reggel kettejük holttestét a medence mellett, a kertben találták meg.

Dr. Sárközy Miklós fordításai

—

*Az Örvény (Gerdab; گرداب) és a Karom (Csángal; چنگال) 1932-ben jelent meg a Három csepp vér (Sē qaṭreh-khūn) című novelláskötetben.