Jezidik: egy szorongatott vallási kisebbség kilátásai

Beszélgetés Spät Eszter vallástörténésszel

Irodalmi Szemle: Ön a Central European University (CEU) doktoranduszaként kezdte a jezidi kultúrát kutatni. A kurd népcsoport, bár egyedülálló vallási kultúrával rendelkezik, a széles közönség számára mégis javarészt ismeretlen, s kétséges, hogy ezen bármit is változtatott volna az a sajtófigyelem, amely tavaly az Iszlám Állam általi üldözés miatt erre a népcsoportra is ráirányult. Hogyan „fedezte fel” magának a jezidiket, mi volt az első impulzus, ami feléjük irányította a figyelmét?

Spät Eszter: Pontosítanék egy kicsit: a kurdok többsége az iszlám szunnita ágát követi. Egy kisebb részük azonban olyan helyi vallási irányzatokhoz tartózik, mint az alevik Törökországban vagy az Ahl-i Haqq (Isten Népe) követői Nyugat-Iránban és Észak-Irakban és a jezidik (ma már főként Észak-Irakban). Míg az első kettőt „hivatalosan” a tizenkettes síita irányzathoz  sorolják, a jezidiket, ma már legalábbis, önálló vallásnak tekintik. A kurd nemzeti mítoszban azonban mindhárom irányzat (még a számos török követővel rendelkező aleviké is) mint az ősi kurd vallás továbbélése jelenik meg.

Az eredeti PhD-témám tulajdonképpen más volt, a törökországi alevik és a manicheizmus közti történelmi kapcsolat. (Az MA-dolgozatomat a manicheizmusból írtam.) Ez persze szigorúan történelmi téma, de én reméltem, hogy utat nyit afelé, hogy az aleviket, akik mindig is nagyon érdekeltek, a terepen is tanulmányozhassam. Ezen a területen azonban nem találtunk szakértőt, márpedig szakértő nélkül nem lehet doktori dolgozatot írni. Egyértelmű volt tehát, hogy új témát kell keresnem. Engem kifejezetten a közel-keleti vallási kisebbségek, pontosabban „eretnek irányzatok” (a „renitensek”) érdekeltek, méghozzá lehetőleg egy olyan csoport, amely ma is létezik és nem csak töredékes írásokból ismerjük őket (mint a manicheusokat). Ekkor említette Andrew Palmers, aki akkoriban a CEU-n tanított neoaraemust és keleti kereszténységet, hogy Philip Kreyenbroek professzor, akivel korábban együtt oktatott a SOAS-on, a németországi Göttingenben egy igen izgalmas és a mi szempontunkból forradalmi témán dolgozik: a jezidi szent szövegek angolra fordításán és publikálásán. Tudni kell, hogy a jezidik nem rendelkeznek hagyományos értelemben vett szent könyvvel, csak egy gazdag szóbeli irodalommal (pontosabban mítoszokkal, himnuszokkal), ezekkel azonban Kreyenbroekot megelőzően senki sem foglalkozott. A jezidik hosszú ideig a „nincs is igazi vallásuk, hiszen nincsenek szent könyveik/szövegeik” fiókban lapultak. Kreyenbroek munkája egy új fejezetet nyitott meg. Nemcsak lehetővé tette, hogy megismerjük a szent szövegeket, hanem teljesen más megvilágításba helyezett egy „orális kultúrát”, hangsúlyozva, hogy azt más módszerekkel és más nézőpontból kell tanulmányozni, mint a „könyves vallásokat”. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy ez nem egy elcsépelt, agyontanulmányozott téma, itt még rengeteg lehetőség van újszerű kutatásokra, új eredményekre. Kreyenbroek elvállalta a külső szakértő szerepét, fél évvel később pedig Perczel István, a témavezetőm segített, hogy ösztöndíjjal néhány hónapra Göttingenbe utazhassak Kreyenbroek akkor még ki nem adott szövegeit tanulmányozni.

ISZ: Közelebbről milyen viszony van az írott és az orális hagyományozódás között? A jezidik Fekete Könyvének (Mesz’hefa Res, az arab Musz’haf-kódex) és a Jelenések Könyvének (Kiteba Dzsilva) milyen funkciója van – tekinthetjük ezeket szent könyveknek? Ön 2002 és 2004 között többször járt az észak-iraki jezidik között, ahol a szóbeli forrásokat gyűjtötte. A kutatóút eredményeképpen született meg 2005-ben a The Yezidis című monográfia. Az úgynevezett kevelektől vagy qewwaloktól, a szakrális énekmondóktól gyűjtötte az anyagot? Mi a qewwal szerepe a jezidi kultúrában?

SE: Az úgynevezett jezidi szent könyvek megítélése meglehetősen ellentmondásos. Állítólagos létezésükről először a XIX. század elején tudósított egy európai utazó, de hozzáfűzte, hogy véleménye szerint ezek a szent könyvek nem léteznek, hiszen maguk a vallási vezetők sem tudnak olvasni, és a jezidik pusztán azért hivatkoznak rájuk, hogy „megvédjék a vallásuk becsületét” a muzulmánok szemében. Az iszlám ugyanis csak a kinyilatkoztatott szent iratokkal  rendelkező vallásokat ismeri el. Mindenesetre a nyugati kutatókat és utazókat nagyon izgatták a jezidik állítólagos szent könyvei, hiszen úgy gondolták, ezekből megismerhetik a jezidik „valódi” vallását, amit maguk a jezidik már „elfelejtettek”. (Ebben a korban a nyugati kultúra is csak az írott szent szövegekkel, konkrét doktrinális rendszerrel rendelkező vallásokat tekintette igazi vallásnak.) A XIX. század végén „elő is kerültek” ezek a szent iratok, először arab, majd „ősi” kurd nyelven. Idővel kiderült, hogy az ősi kurd nyelv valójában szoráni (déli kurd dialektus), ezt a nyelvet a jezidik pedig mostani tudásunk szerint sosem beszélték (ők a kurd északi, kurmandzsi változatát beszélik – a két dialektus jelentősen eltér). Ma már a legtöbb kutató úgy véli, hogy fizikai értelemben ezek a könyvek nem eredetiek, valószínűleg a bőkezű nyugati kutatók kedvéért készültek ezek a kéziratok. Ugyanakkor a jezidi „szent könyvek” valóságos jezidi szájhagyományt tartalmaznak, emiatt nem számítanak hamisítványnak. Erről az egészről persze maguk a jezidik másként vélekednek. Amikor én kutatni kezdtem, sokan még úgy gondolták, hogy valaha valóban léteztek a jezidi szent könyvek, de aztán elpusztította őket az ellenség – vagy pedig maguk a jezidik, hogy ne kerüljenek ellenséges kézre. Ma viszont nagyon sokan meg vannak róla győződve, hogy a könyveket a muzulmánok (vagy az oszmán törökök) ellopták és eladták egy nyugati múzeumnak – ahol állítólag egyes jezidik látták is őket. Ezek a vélekedések bizonyára az iraki múzeumok kifosztásáról szóló hírek, illetve a nyugati múzeumokban található ókori műkincsekkel kapcsolatos nemzetközi viták hatását tükrözik.
Ami a könyvemet illeti, érdekes módon én nem a qewwaloktól gyűjtöttem az anyagomat – ahogy Kreyenbroek sem. Ennek több oka is van. Egyrészt, amikor én az anyaggyűjtést elkezdtem, a kurd régióból lehetetlen volt a bagdadi kormány irányítása alatt álló területekre utazni, ahol a qewwalok éltek. Másfelől a qewwalok énekelve, zenei kísérettel adják elő a szövegeket. Ezeket még maguk a jezidik is csak nehezen értik meg, nem anyanyelvűek számára pedig szinte reménytelen lenne a feladat. Így, bár büszkén mondhatom, hogy ma már több qewwalt is barátomnak tekinthetek, a könyvben szereplő szövegek más vallási szakértőktől származnak, hiszen a szövegek ismerete nem csak a qewwalok kiváltsága. A szövegeket bárkinek jogában áll megtanulni és elmondani. Ezzel a joggal persze csak kevesen éltek és élnek, elsősorban olyanok, akik valamelyik papi „kasztba” születtek.

A szent zeneszerszámokon (tambur és furulya) azonban csak a qewwalok játszhatnak, ezért bizonyos szertartásokhoz szükség van a qewwalok részvételére. Ennél még fontosabb, hogy a qewwaloknak kifejezetten az a feladatuk és munkájuk, hogy a szétszórt közösségeket járva előadják a szent szövegeket. Régen (vagyis pár évtizede, az én generációmhoz tartozók is emlékeznek rá) a qewwalok rendszeresen járták a falvakat. Tőlük tudták meg az asszonyok, hogy mikor vannak az ünnepek, és ha kérték (és megfizették) őket, akkor a himnuszokat is előadták (például szerdán és pénteken, a jezidi szent napokon, vagy a halottak sírjánál). Még fontosabb volt a Páva-sétáltatás intézménye, amikor a qewwalok és más vallási vezetők körbehordozták a Páva Angyal szobrát a falvakban, ahol mindenki összegyűlt, hogy meghallgassa az előadásukat. A qewwalok és kísérőik időről időre a legtávolabbi jezidi falvakba is eljutottak, például Aleppo közelében vagy a Kaukázusban. Tevékenységük segített egyben tartani a jezidi közösséget és biztosítani, hogy a vallás legfontosabb tanításai, mítoszai ne merüljenek feledésbe. A qewwalok nélkül aligha maradt volna fent a jezidi szóbeli hagyomány, vagy talán sok helyi változatra, helyi vallásra esett volna szét. Ma már lassan a könyvek veszik át a qewwalok szerepét, és így a jezidi vallás jellege teljesen meg fog változni. A qewwalok is fogyóban vannak, talán ha 12-15 qewwal dolgozik még. De tavaly az ő falvaikat is lerombolta az Iszlám Állam Moszul mellett, és azóta úgynevezett belső menekültként élnek. Már aki még Kurdisztánban van. Qewwal Hussein, akitől ugyan szövegeket nem tanultam, de sok más fontos dolgot a jezidi vallásról és szokásokról igen, két hónapja már Németországban él. (Négy napot Magyarországon volt „fogságban”, ahogy ő mondta.) Azt mondja, hogy ott is igény van rá, és a jezidi szent napokon ugyanúgy előadja a himnuszokat, mint otthon, a falujában. Ez talán lassítja a Németországban élő jezidik asszimilációját ám attól tartok, megakadályozni nem tudja. Az iraki közösség pedig lassan qewwalok nélkül marad. Erre persze, ahogy változik a világ, és a globalizáció magába szippantja a jezidi falvakat is, számítani lehetett, de az Iszlám Állam nélkül lassúbb lett volna a folyamat.

ISZ: Részben már meg is válaszolta a következő kérdést. A diaszpórákban élő jezidik kultúrája mennyire képes adaptálódni, a hagyomány mennyire rugalmas? Van okunk optimizmusra a történelem folyamán oly sokat üldözött vallás jövőjét illetően?

SE: Néhány éve jelent meg egy, a német diaszpórában élő jezidikkel készített interjúkötet (Kreyenbroek, Philip G. – Omerkhali, Khanna: Yezidism in Europe: Different Generations Speak about their  Religion. Wiesbaden, 2009, Harrassowitz). Az általában második generációs bevándorló fiatalokkal készült interjúk egyértelművé tették, hogy a diaszpórában felnőtt fiatalok szinte semmit sem tudnak a saját vallásukról. A vallási ismereteik elsősorban a tabukra vonatkoznak, azokon belül is leginkább a kívülállókkal való keveredést tiltó tabukra. Az, hogy ők jezidik, az elsősorban a másság tudatában merül ki (vagyis hogy ők nem muzulmánok és nem is keresztények), és abban, hogy nem házasodhatnak nem jezidikkel (vagy kitaszítja őket a család, a jezidi közösség). Ez a „tudatlanság” nem meglepő. A jezidi vallás alapja, a szóbeli vallásokra jellemzően, inkább az ortopraxia, mint az ortodoxia. A falvakban élő jezidik többsége nem formális, strukturált módon ismerkedett meg a saját vallásával (bár ma már az iskolai tananyag a jezidi vallás oktatását is tartalmazza), hanem a különböző szertartásokon keresztül. Ezek a szertartások viszont szorosan kapcsolódnak a közösséghez, közösségi élethez és a szent helyekhez, szentélyekhez. A jezidi kalendárium egyik legfontosabb eseménye a tiwaf (tuaf), vagyis a falut védelmező „angyal”, szent lény (khasz) szentélyének az éves búcsúja. Ilyenkor nem csak az egész falu, hanem még a szomszédos falvak lakosai és gyakran a távolabb élő rokonok is felkeresik a szentélyt, hogy ott a különböző szertartásokban, rituális étkezésben részt vegyenek. Hasonlóan fontos a jezidi újév, ami azzal kezdődik, hogy hajnalban az asszonyok rituálisan elsiratják a halottaikat a temetőben és a sírokat megterítik az ünnepi étkekkel (amit a siratás után el is fogyasztanak). A falu védelmezőjének a szentélyét, illetve a körötte elhelyezkedő sírokat amúgy minden ünnep alkalmából felkeresik a jezidik, és a szentély felkeresése az esküvőknek is elengedhetetlen része. Októberben tízezrek keresik fel a lalisi szent völgyet (Moszultól keletre a kurd hegyvidék lábánál) az egyhetes Dzsemááy, avagy a „Gyülekezet Ünnepe” alkalmából, hogy ott részt vegyenek a szertartásokon és találkozzanak a közösség többi tagjával. (Bár idén ősszel a tragikus eseményekre való tekintettel az ünnepet a jezidi vezetők „lemondták”, és a szertartások elmaradtak, így is naponta négy-öt ezer jezidi kereste fel a kisebb-nagyobb szentélyekkel teli völgyet. Elsősorban a táborokban élő szindzsári menekültek jöttek el, akik egyfelől a Szindzsár felszabadításáért akartak imádkozni, másfelől kihasználták az alkalmat, hogy ezúttal nem kellett messzire utazniuk, ha Lalisba akartak menni.) Alighanem nem kell hosszan magyarázni, hogy a nyugati diaszpórában, távol a szentélyektől és temetőktől, ezeket a szertartásokat nem igazán lehet megtartani, vagy legalábbis meglehetősen kiüresednek. Az idősebb generáció viszont bármennyire szeretné is, szavakon keresztül nem tudja továbbadni a saját vallási ismereteit, hiszen az átlag jezidivel szemben sosem volt elvárás, hogy a rituális kontextusból kiemelve, elvont módon, ám koherensen beszéljen a jezidi vallás tanításairól.
Bár a német diaszpórában működő jezidi kulturális szervezetek igyekeznek kiadványaikkal, internetes oldalaikkal betölteni ezt az űrt, erősen kérdéses, hogy ez mennyire sikerülhet. Ha egyik-másik szertartást megpróbálják is idegen földön rekonstruálni, immár az Iszlám Állam támadását követően Németországba menekült qewwal (vagy akár qewwalok) közreműködésével, az a fiatal generációk számára inkább bír majd folklorisztikus, mint spirituális jelentőséggel.

ISZ: 2010-ben jelent meg Late Antique Motifs in Yezidi Oral Tradition című műve, melyben az összegyűjtött jezidi szóbeli folklóranyagokat a gnoszticizmus motívumaival veti össze. Milyen eredménnyel járt az elemzés – milyen viszony áll fenn a jezidi vallás és a gnosztikus irányzatok között? Illetve mi az, amin most dolgozik?

SE: Amikor elkezdtem dolgozni a PhD-témámon, a tézisem munkacíme még „jezidi szóbeli hagyomány és a gnoszticizmus” volt. Munka közben ébredtem rá, hogy a gnoszticizmussal való kapcsolat, bár tagadhatatlan, nem ennyire lineáris. Pontosabban nem úgy kell elképzelni, hogy a jezidik a hajdani gnosztikusok, esetleg a számos gnosztikus elemmel operáló, szintén dualista világnézetet valló manicheusok egyenes ágú leszármazottai. Sokkal inkább arról van szó, hogy a késő ókor Közel-Keletének vallási világára nagy hatással voltak a különféle, ma gnosztikus névvel illetett irányzatok. Számos gnosztikus-manicheus mitológiai elem beépült a régióban a néphitbe. Olyan irodalmi motívumok is voltak, amelyek egyaránt megtalálhatóak a gnosztikus csoportok és az „ortodox” keresztények műveiben. Mind ezek a közös késő ókori elemek, mind a kifejezetten dualisztikus eredetű mitológiai motívumok túlélték az iszlám hódítását, és felbukkannak középkori szerzők leírásaiban különböző vallási, etnikai csoportokkal kapcsolatban. A jezidi mitológia, ma ismert formájában, ennek a közös közel keleti „kulturális csomagnak” az (egyik) örököse.
Pillanatnyi kutatásaim egész másra irányulnak, és a múlt helyett inkább a jelennel foglalkozom. Mivel az iraki jezidiket terepen csak én kutatom, ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy csak egyetlen témára koncentráljak, hiszen az egyik kérdés összefügg a másikkal, és a legtöbb kutatóval ellentétben én nem utalhatok mások által írt szakirodalomra. Durván felosztva két nagyobb témával foglalkozom: a jezidi identitás alakulása az elmúlt évtizedekben és a jezidik szerepe a kurd mozgalomban, illetve a jezidi vallás napjainkban. Ez utóbbi téma magában foglalja a szóbeli hagyomány írott (vagy inkább „könyves”) vallássá alakulását, a rituális élet változását, a társadalmi fejleményeket és a jezidi látók, jósok reneszánszát az elmúlt évtizedben. Mint mondtam, ezek a témák gyakran szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hiszen a különböző politikai események (a kurdok és Bagdad közti belháború, az autonóm kurd régió kiépítése vagy az Iszlám Állam támadása) és a modernizáció (a mára elterjedt közoktatás, a modern média, a városokba, illetve Nyugatra történő elvándorlás) egyaránt hat a jezidi élet különböző aspektusaira.