Veres Erika: Előszó Ahmet Hâşim, Ahmet Hamdi Tanpınar és Sezai Karakoç verseihez

Ahmet Hâşim (1883–1933)

A bagdadi születésű Ahmet Hâşim édesanyja halála után gyerekként került az Oszmán Birodalom fővárosába, Isztambulba. Magányról, fájdalomról, sötétségről írt verseiben sajátos képet fest a XIX. század végének hangulatáról. 1909-től kezdődően a francia mintára újonnan alapított Fecr-i Âti irodalmi csoport egyik vezető egyénisége lett. Két verseskötete jelent meg, a Göl Saatleri 1921-ben, a Piyâle pedig 1926-ban. A „tiszta költészet” és a „művészet a művészetért” elvek jegyében alkotott. Esztétikai jellegű elméleti írásaiban a vers tartalmi-gondolati szabadságát hirdette, s a legfontosabbnak a hangzást tartotta, amely bizonyos szuggesztiókat hivatott kiváltani az olvasóban. Bonyolult képeiben többször ugyanazt a témát veszi alapul: sötétségről, hajnali ködről, naplementéről, holdfényben fürdőző tavi madarakról, napszakok időtlen jelenlétéről szólnak versei. A török szimbolizmus legfőbb képviselőjének is tekintik, bár kizárólag szimbolista jegyeket felmutató verseiből kevés van. Igyekezett ugyan a szavak közti logikai kapcsolatot minél inkább feloldani, teljesen azonban nem tüntette el azt: verseiben elmosódott képek zárt világába kerül az olvasó. Gyakran találkozni nála metonímiával, míg a leíró költészet jegyei szinte teljesen hiányoznak műveiből. Időn és téren kívülre helyezte színes fantáziaképeit, az álom és a valóságon túli valóság tartományaiban lebegett legszívesebben. Önmaga teremtette belső világát jeleníti meg, olykor az impresszionistákhoz hasonlóan. Egyetlen stílusirányba tehát nehéz lenne Hâşim költészetét besorolni, s erre talán nincs is szükség, hiszen sajátos hangulatú versei a tárgyilagos kanonizációktól távol, egy másik, hâşimi világban érzékelhetők leginkább.
Ahmet Hamdi Tanpınar (1901–1962)

Orhan Pamuk Isztambul című önéletrajzi regénye több helyen említi Tanpınar Beş Şehir (Öt város) című monográfiáját, amelyet joggal nevezhetünk a török próza egyik legizgalmasabb darabjának. Tanpınar, bár az olvasóközönség elsősorban prózaíróként ismeri, mindenekelőtt költő volt. Verseinek filozófiai mélységéből látomások tűnnek elő, esztétikájában a szépség, a valódi érték, az örökkévalóság s a tökéletesség elérése iránti igyekezet a mérvadó. Számára a vers nem csupán forma vagy tömör kiemelése egy-egy gondolati mozzanatnak, hanem az álom és valóság valamiféle csodálatos összhangja. Lelki mélységekbe merülő lírájában az emberi egzisztenciát, a múltat, a jövőt, magát az időt kereste. Freud, Jung, Bachelard, a francia szimbolisták, illetve az iszlám misztikusok műveit forgatva alkotta meg saját költői világát, amelyben nagy szerepet kapnak az álmok. Vers és álom kapcsolata a létkérdések vonalán húzódik műveiben, amelyeket hosszasan tökéletesítgetett magas szintű nyelvi elvárásainak jegyében. Nemcsak költő, író, hanem az Isztambul Egyetem tanára is volt. Tükör és Kora este című versei a halála előtt egy évvel kiadott Şiirler című kötetében jelentek meg.

Sezai Karakoç (1933)

A kortárs török költészet egyik meghatározó alakja. Verseiben Anatólia falvainak hangulata, szokásai, hiedelmei jelennek meg különféle szimbólumokban és metaforákban, megújítva a régi misztikus költők mindennapi élethez kötődő vallási hagyományát. Művészetének alapja a mai Afganisztán területéről az anatóliai Konya városába elszármazott szúfi költő, Mevlânâ Celâleddîn-î Rûmî (XIII. századbeli) munkássága, valamint a perzsa és arab költők művei. S bár Karakoç verseinek lelkületét, tudásanyagát, kultúráját és mondanivalóját az iszlám tárgyköréből meríti, modernségük mégis a nyugati világhoz közelíti ezeket az írásokat. Sezai Karakoç az ún. Ikinci Yeni nemzedékéhez sorolandó költő, amely csoport nézetei szerint a versbeli értelem zárt, bonyolultsága miatt érthetetlen, sőt funkcióját vesztett. Ennek a besorolásnak ellenére Karakoç mégis úgy tartja, hogy bármennyi üres helyet, értelmezhetőségi nehézséget tartalmazzon is a vers, az mindig valamilyen üzenettel bír. Jellemzően nehezen értelmezhető, helyenként titkok homályába vesző soraiban Sezai Karakoç mindig hagy valamennyi nyomot az olvasónak, hogy gondolatmenetét felfejthesse. Számára a metafora magát a verset jelenti. S mindezt a mai török nyelv hétköznapi szókincsével és szójátékaival fejezi ki. Ebben az értelemben a gazdag képanyaggal dolgozó szimbolista-impresszionista Ahmet Hâşim követőjéről beszélhetünk, hiszen metaforáinak eredetiségét tekintve Sezai Karakoç rajzolja tovább a vallási török líra (poszt)modern nyomvonalát. Az 1959-ben megjelent Körfez című kötetben olvasható Mona Rosa egy Muazzez Akkaya nevű lány akrosztichonját rejti török eredetiben. A vers később ciklusokká fejlődött.

Irodalom:

Hâşim, Ahmet: Piyale – Göl Saatleri. İstanbul, 2012, Lacivert Yayıncılık.
Kabaklı, Ahmet: Türk Edebiyatı III., Türk Edebiyatı Vakfı Yayınları. İstanbul, 2002. 209–221.
Kabaklı, Ahmet: Türk Edebiyatı IV., Türk Edebiyatı Vakfı Yayınları. İstanbul, 2004. 464–480.
Kaplan, Mehmet: Tanpınar´ın Şiir Sanatı Hakkında Birkaç Söz. In Tanpınar, Ahmet Hamdi: Bütün Şiirleri. İstanbul, 1976, Dergâh Yayınları. 5–11.
Tanpınar, Ahmet Hamdi: Bütün Şiirleri. İstanbul, 1976, Dergâh Yayınları.
http://www.edebiyatfatihi.net/2014/04/sezai-karakocun-mona-rosa-siiri-ve.html