Soóky László: Egy rendezői nyilatkozat elemzése (A Komáromi Jókai Színház Börtönkarrier című előadásáról)

Beszéljünk egy jelenségről: a Komáromi Jókai Színház vezetése megindító jóindulattal viseltetik szakmai téren a meghívott rendezőkkel; ezért szinte természetes, hogy a szakmailag értékelhetetlen Misi Mókus kalandjai című bábjátékot egy harmadik vonalbeli táncos komikussal, a Börtönkarrier című zenéssé vált vígjátékot (?) pedig egy bábos szakon végzett, ám hiperaktív rendezővel állíttatja színpadra. Az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy a Börtönkarrier rendezője fogalom a magyar színháztörténetben, hiszen tartalmas pályafutása során valamivel több mint fél előadást rendezett a mai napig, ha ide soroljuk a győri Figaro házasságát is. Rendben van, soroljuk ide. Akkor is, ha nem volt mondjuk akkora visszhangja az előadásnak, hogy a POSZT válogatói jegyezzék. Tehát jó esetben második vonal, rosszabb esetben: futottak még. Ezt csak azért kockáztatom meg, mert ha a magyar nyelvtájban egy rendező az adott év augusztusában még nem kelt el, akkor vagy meg nem értett zseni, vagy túlságosan magasak az igényei, vagy igazam van.

A jelenség pedig (amit Méhes László főrendező honosított meg a Komáromi Jókai Színházban) a következő: a jelentős öntudattal (!) rendelkező rendező az alkalomtól megilletődve szerényen bemutatkozik a társulatnak, elemez, folyamatosan nő a mellénye (hiszen vidéki a társulat, vidéki a színház), öntudatra ébred, improvizál, kísérletezik, s a próbafolyamat végén lehülyézi, leidiótázza azokat a színészeket, akik az ő drámapedagógiai ürülékéből megrendítő színészi alázattal, emberileg, mesterségükben megalázva, fogcsikorgatva színházat csinálnak. (Ez így nem igaz. Színházat nem. Inkább esztrádműsort, varieté beütésekkel, bohóctréfákkal fűszerezve.)

Beszéljünk az előzményekről: Tóth Tibor színigazgató és Méhes László következetesek: folyó év augusztus közepén még nem volt teljes a 2015/2016-os évad. (Megjegyzem, e sorok írásakor, 2015. november 22-én a Kassai Thália Színháznak kész a 2016/2017-es tematikus műsorterve.) Nem volt kiválasztott darab, és nem volt kiválasztott rendező. A direktor számos kört futva jutott el Erdeős Annáig, aki ezt mondta: „Amikor nyáron beszélgettünk Tiborral, javasoltam néhány színdarabot, amit szívesen megcsinálnék. Brechtet, Wedekindet, Spirót, Németh Ákost, Shakespeare-t. És hogy még szélesebb legyen a paletta, bedobtam egy vígjátékot is. Aztán pont erre szavazott. Meg kell hogy mondjam, akkor a legkevésbé vágyakoztam a Börtönkarrierre.” Ezen azért nem kell csodálkozni, mert Tauno Yliruusi vígjátéka elolvasás után azonnal elfelejthető fércmunka.

2.

A Komáromi Jókai Színház 2002-ben mutatta be utoljára hazai magyar szerző színművét, Gágyor Péter Isten veled Monarchiáját, Kiss Péntek József igazgatósága idején, azóta nem. Pedig Trianon óta legalább ötven, a Börtönkarriernél jobb drámát írtak a cseh(szlovákiai) magyar szerzők, ami nem nagy mutatvány, mert ennél csak jobbat lehet írni. Annak, hogy Tóth Tibor választása mégis a Börtönkarrierre esett, számos oka lehet. A legkézenfekvőbb az, hogy elnökségi tagságra vágyik a Felvidéki Magyar–Finn Baráti Társaságban. A másik, hogy szakmailag ennyire mélyre süllyedt, s a maga szintjére rántja le a társulatot s a közönséget is.

Mit is mond a rendező asszony? „De újraolvastam [a Börtönkarriert], és néhány álmatlan éjszaka után, hogy mit is kezdjek ezzel a szöveggel, nekiálltam az átírásnak… Az eredeti szöveg nagyon terjengős. A szerző feldobta ezt a poént, és csak írta, írta, ami eszébe jutott róla. A fordítás is poros volt, de nem akartam ezzel vacakolni, úgy gondoltam, ami zavar, inkább újraírom.” A járatlan kritikus kérdése csupán ez: ha egy színdarab nem színdarab, akkor miért kell mindenáron eljátszani?

A rendező és a színészek a bemutató előtt azt hangoztatták, olyan brechties lett az egész. „A darab eredetileg dalok nélkül volt, mi tettük zenés vígjátékká” – mondja a rendező, majd hozzáteszi: „A Koldusoperára nagyon sok szempontból rímel ez a darab. Persze zeneileg is songokban gondolkodtunk. Szemenyei Jánossal, a zeneszerzővel Kurt Weil dalainak frissességét, dinamikáját, humorát követve jutottunk el ezekhez a dalokhoz.” Ez azonban egy kicsit sántít. A történet ugyanis úgy kezdődik, hogy a korrepetálás idején az egyik színész az első dallamsorra ráénekelte a Koldusopera Cápadalát, ami némi zavart okozott, de Kurt Weil mégsem került a plakátra. Plágiumról persze nem beszélünk, bár a  gyanúja fennáll. S még néhány további dallam is felismerhető más, közismert zenés művekből.

Bertolt Brecht viszonylag ismert, Tauno Yliruusinál talán jobb drámaíró és színházesztéta is. A Börtönkarrier nem rímel a Koldusoperára, még megerőszakolva sem. Bicska Maxi ugyanis karakter, Walter pedig nem az. Ami a brechtiességet illeti, nem tudom, hogy az műfaj-e, vagy pedig stílus. A Börtönkarrierben egyik sem lehet, mert egységes stílusa nincs, a műfaja pedig meghatározhatatlan. Hogy a rendező Brechttel kapcsolatban a színház drámai formájára gondolt-e, vagy éppen az epikus formájára, azt az előadásból eldönteni lehetetlenség.
Én az epikus formára tippelnék, de ez csupán tipp. Viszont a színpadi történés szálait bogozva, egy-egy „brechties” motívumot felfedezhetünk, mint például: A színpad elmond egy folyamatot – mondja Brecht. Estünkben a színpad közvetít egy folyamatot. A nézőt szemlélővé teszi, de felébreszti az aktivitását. Esetünkben az első felvonásban a rendező (egyedül ő) harsány, kicsit poentírozott kacagása felébresztette a közönséget. Döntéseket kényszerít ki belőle, ismereteket közvetít neki. Esetünkben ez kimaradt. Szembehelyezi a cselekménnyel, érvekkel dolgozik, az érvelések megismeréssé válnak. Három alkalommal a közönségre kapcsolták a világítást. Ez lehetett az. De Brecht egy szóval sem említi azt, hogy a direktív illusztráció a színházi teremtés része. A változó és változtató ember a vizsgálat tárgya – így Brecht. Ez konkrétan kimaradt a rendezői koncepcióból. A jelenetek egymásutánja nem lineáris, a jelenetek önmagukért vannak, a figyelem tárgya a dolgok menete. Igaz, hogy a jelenetek sorrendisége lineárisra sikerült, de a jelenetek egytől egyig valóban önmagukért voltak. A színház tárgya a világ, ahogy alakul, és az ember, ahogy cselekednie kell. A rendező ezt a tételt nem gondolta végig kellő odafigyeléssel. Középpontjában az ember indítékai állnak, a társadalmi lét határozza meg a bírálatot. Nos, ez a nyithatatlan ajtó kulcsa: a Börtönkarrier egyetlen szereplőjének sincs indítéka.

Persze, lehetséges, hogy Brechtnek a színház drámai formájáról alkotott meghatározásai alapján kellett volna megközelítenem az előadást, de az előzőeket figyelembe véve ehhez nincs sem indítékom, sem bátorságom.

Hogy miről szól a színdarab? Egy rab megszökik a börtönből, mindenki félreért minden helyzetet, így emelkedhet a társadalmi ranglétrán egészen a miniszterelnökségig. Az eredetiben vissza akar jutni a börtönbe, a mi változatunkban végül is nem. A rendező ezt így interpretálja: „Az eredetiben Walter végig a börtönbe akar menni, nálam meg egyszer csak rájön, hogy ő ezt az egészet tulajdonképpen élvezi. (…) Walternek, a főszereplőnek a börtön előtti múltjáról nincsen szó, de úgy képzelem, és a színészeknek is így elemeztem, hogy az elején minden mindegy alapon viszonyul a dolgokhoz.”

Igen, de! Az elemzés szempontjából talán mégsem mindegy az, hogy a főszereplő, Walter korábban egy bájos sorozatgyilkos volt-e, vagy ábrándos pedofil, esetleg akasztani való tyúktolvaj. Mert azon túl, hogy a főszereplő hogyan viszonyul az adott helyzetekhez, figyelembe lehet venni azt is, hogy a néző hogyan viszonyul a főszereplőhöz. Ugyanis, ha a főszereplőnek nincs egyénisége, akkor a történetnek nincs tétje. Ha a történetnek nincs tétje, akkor a történet nem hozza izgalmi helyzetbe a nézőt, s kialakul két belterjes közeg. Az egyik térfélen a játszók, a másikon a közönség, közöttük pedig az üvegfal.

Az viszont az előadás folyamatában kiderül, hogy a rendező nagymestere a semmi megteremtésének ugyanúgy, mint az álkonfliktusok kialakításának, például a társadalmi viszonyok kapcsán. Bravúrosan hozza létre a felszínességet: nem a paródia szintjén, hanem a rendezői koncepció keretein belül. Fontos, hogy vicces legyen, fontos, hogy eldőljön, hogy elessen, fontos, hogy a rendőrnek krumpliorra legyen, mert, ugye, a rendőr az zsigerből hülye, s ha magyar (mert a díszlet színei kicsit direkt módon, de nem hagynak kétséget afelől, hogy hol van a korrupció, a bratyizás és a börtön országa) akkor fokozottan az. „A legnagyobb dramaturgiai beavatkozás az volt, hogy kihúztam a darab végét, és írtam egy nagyfinálét, melyben mindenkinek a sorsa lezárul.” Ez igaz, egy kicsit népmesei felhanggal, megerőszakolva az ötlettelenséget: Bonnie, a bűnözőnő, Olivia, a vállalatigazgató felesége és Christi, az igazságügyi miniszter felesége úgy dönt, hogy szerelembe esik Walterrel, aki viszont ekkor már Grace doktornőt szereti. A lelkész némi kenőpénzért már-már belemegy a többnejűség megszentesítésébe, amikor a három grácia agyában világosság gyúl, és eléneklik az alábbi irodalmi értékű dalt:

Na most olyan sok itt a kavar,
Azt se tudjuk, hogy ki mit akar,
De hátralépünk, ezt kívánja a logika,
Na meg, gondolom,
nyilván a dramaturgia,
Olyan nagyon szép lett volna minden,
Mint egy türkiz mesekönyvben,
Nem jött össze most nekünk
ez a parti épp,
De férjhez megyünk, ha valaha
sikerül még.

Természetesen férjhez mennek, egy frappáns dramaturgiai csavar után, a három idióta rendőrhöz, persze csak azután, hogy a rendőrök közlik velük az alábbiakat: „Nekünk is vannak érzéseink, mint önöknek, / vannak vágyaink, / verssel hódítunk, ha egy nő kacsint.” Hol az a nő, aki az ilyen csábításnak ellen tudna állni? Álljon elő! Jut eszembe: köztudott, hogy minden, a határon túlra érkező magyarországi rendező klasszis. Ezért nem alkalmaz dramaturgot, mert ő mindent tud. A börtönkarrier esetében egy, két, de inkább három dramaturg elfért volna a rendező mellett. Ha másért nem, hát azért, hogy ne kerülhessen be az előadás fináléjába ilyen veretes dalszöveg:

Nézzenek oda, milyen vidám vég:
Kiforrt a hatalmas finálénk!
Walter Break meg nagy reményre
ad okot,
Mert majd ővele megtaláljuk
a boldogságot,
Van már hősünk, az ég is kitisztul.
Vele megyünk mind, hisz jót tesz,
tudjuk jól.
Mindannyiunkat megmentett ő!
Éljen Walter, Walter, Walter, a szép jövő!

Ennek ellenére a kérdés továbbra is függőben maradt: Istenem, mitől mentette meg ezeket az árvákat Walter?

(Intermezzo. A második világháború befejezése után az illavai börtönben élte mindennapjait Kozák Jano bácsi, akit minden fél évben fél évre elítéltek. Azért, mert a szabadulása utáni második percben egy kővel mindig betörte a szomszédos üzlet kirakatát. Később már-már attrakcióvá vált. Miért tette? Azért, mert cellatársa volt dr. Gustáv Husák, aki akkor írta az Igazság a Szlovák Nemzeti Felkelésről című művét, s az öreg tudni akarta a végét. A visszavágyásnak tehát volt tétje. A Börtönkarrier Walteréének nincs.)

Kit formált meg Fabó Tibor? Frank valójában James felügyelő. A legmeghatóbb, amikor ezt mondja Walternek: Jó napot! Majd meg ezt: Hogy áll a dolog? Ebből kiderül, hogy Isten nem lehet, mert Isten tudná, hogy áll a dolog. Főfelügyelő sem, mert akkor főfelügyelt volna. Illetve volt egy pillanat, amikor a rendező majdnem leleplezte, de furfangos módon beszúratott vele egy injekciót Walternek úgy, mint az amerikai filmekben. Ingen keresztül. Romba dőlt a koncepcióm. Talán a sors? Titok. Azóta is ott bolyong a rendezői bal és jobb között, olykor önt valakinek valamit, fölrepül a csillagközi térbe oly magányosan, mint amilyen magányos csak egy magára hagyott színész lehet. Olyan árván.

A díszlet mint olyan, az eszközök s az a fránya smink. A díszlettervező fontos személyiség minden előadás felépítésében, különösen akkor, ha a díszlet formájában, stílusában, színeiben nem csupán mint bútordarab kerül a színpadra, hanem mint egy jelzésrendszer művészileg tudatosan megkomponált elemsora. Vegyük például Walter kötelét. Észrevehetetlenül monumentális, egyben felveti a kérdést: ha bent volt a cellában, hol tartózkodott Walter? S fordítva is. Ehhez az előadáshoz bármelyik bútorüzlet kiárusítási cikkei tökéletesen megfeleltek volna, akár a kocsmában, akár az irodákban. Ó, igen! A direkt módon illusztratív hivalkodó színek! Ehhez szorosan kötődik a színpadi tér bebútorozása. Vegyük például a kocsmát: amott, túl az Óperencián egy bárpult, mögötte vagy Frank, vagy James felügyelő, elveszve a perspektíva távlataiban. Tony és Bonnie egymástól fényévnyi távolságban meghitten beszélgetnek, üvöltve. A bárpult és a proszcénium között üres ügetőpálya. Lehet, hogy a díszlettervező építész? Viszont volt egy szecessziósnak is tekinthető lámpaoszlop. Ott állt magányosan a térben, kutyára várva, de a kutya sem jött. Ugyanakkor talán nem ártott volna, ha a díszlettervező szót váltott volna a jelmeztervező Orsolyával. Mert az nagy baj, ha egy életszerűnek tűnő előadásban a jelmez nem arányosan életszerű, sőt! A szürrealista elhajlások mintha mesterkélt pillanatokat idéztek volna elő. Olykor. Elképesztő ízléstelenséggel. A színészek arcfestésének a jobb színházban egyéniségi, érzelmi, hangulati jelentősége van. A púderrel bedörzsölt arc a rendezői tehetetlenségről szól. Tiszteletteljes kérés: a krumpliorrok alsó részére vágjanak nyílást, mert megfulladnak ezek a szerencsétlenek.

A dramaturgiai munka nullaságáról. Mert nem volt múlt, és nem volt indíték, és nem volt karakterformáló lehetőség, és nem volt konfliktus, és nem volt érzelem, és az előadásnak nem volt tétje, dramaturgiai munkára sem volt szükség. Ne legyünk igazságtalanok. Volt négy karakter, valamint egy és fél jelenet. A két revizor, az igazságügyi miniszter és a doktornő második jelenete. Walter igyekezete jelentős, de öt-hat jellem nélküli ember hiteles megformálása rendezőtől függő, mert komoly színészvezetést igényel. Ezt még tanulnia kell a rendezőnek. A szereplőket s a szerepeket azért nem elemzem külön, mert ebből a dramaturgiai és rendezői katyvaszból ez a csapat, a legnagyobb színészi alázatról téve tanúbizonyságot, valamiféle előadást csinált. Ez a szakmai megalkuvás és színészszenvedés elkerülhető lett volna, ha színdarabot, s nem ezt választja a direktor.

A zenekar. Bravúrosan muzsikált, együtt s külön-külön is. A rendező itt kihagyott egy ziccert: hogy Szabó Viktor tud dobolni. Oktondiság őt leküldeni a zenekari árokba, mert nincs az a néző, aki elhiszi, hogy odalent Walter dobol. Ilyen lehetőségtől megfosztani egy színészt, szakmai bűntény.

Nagyfinálé: Abban a hitben éltem, hogy a Komáromi Jókai Színházban az Egy hölgy a Maximból című előadást már nem lehet alulmúlni. Ebben az évadban már kétszer sikerült. Gratulálok.

—

* Játszók: Walter, szökött rab: Szabó Viktor, Frank (valójában James) felügyelő: Fabó Tibor, Grace doktornő: Losonczi Kata m. v., Tony hivatásos bűnöző: Bernáth Tamás, Bonnie, a társa: Dobra Mária m. v., Oliver vállalatigazgató: Majorfalvi Bálint, Olivia, a felesége: Holocsy Krisztina, Christoph igazságügyi miniszter: Skronka Tibor, Christi, a felesége: Bandor Éva, I. rendőr / I. revizor: Olasz István, II. rendőr / ékszerész: Németh István, III. rendőr / II. revizor: Tóth Károly, Bőröndös alak/könyvelő/lelkész: Culka Ottó. Zenekar: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Román Géza, Lelkes Tibor, Varjú Attila. Ügyelő: Nagy László. Hangtechnikus: Görözdi Szilárd, Csicsó Tamás. Fénytechnika: Rózsás Silvia, Tárnok Dávid. Fodrász, sminkes: Tóth Simona. Kellékes: Vay Orbán Katalin. Súgó: Leczkési Dóra. Közreműködők: Ditzmann Tamás, Kovács Napsugár, Kurik Bence, Tóth Zsuzsa. Díszlet: Taksás Mihály m. v. Jelmez: Baracsi Orsolya m. v. Zenei vezető: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna. Koreográfia: Németh Eszter m. v. Zene: Szemenyei János m. v. Dalszöveg: Erdeős Anna m. v. A rendező asszisztense: Balaskó Edit. Rendező: Erdeős Anna m. v. Bemutató: 2015. november 20.