Makai Máté: A múlt az egy dög (Danyi Zoltán A dögeltakarító című kötetéről)

Danyi Zoltán regénye egy vajdasági magyar férfi szerb–horvát háborúk utáni identitás- és valóságkeresését beszéli el. A kibeszélés jótékony vagy éppen megvilágító erejével kecsegtető szöveg egyes szám harmadik személyben mondatja el egy külső elbeszélővel a főszereplő történetét, beiktatva ezzel a távolságot az identitáskereső személy és a szöveg közé, ami talán azt sugallja, hogy ez a keresés nem teljesen járhat sikerrel vagy éppenséggel csak részsikerekkel. Paradox módon mégis nagyfokú érintettséget képes közvetíteni, mert a többoldalnyi mondatok, akárcsak Krasznahorkai prózájában, bár más célokkal, de képesek fogva tartani az olvasót, éppen ahogy a múlt és a saját története tartja fogva a „dögeltakarítót”.

A szöveg felépítése, a hosszúmondatok is mintha egy narratív nyomozás leképezése volna. Mondandóját az elbeszélő jellemzően egy szuszra mondja el, leszámítva bizonyos (például a P.-ről szóló) részeket, melyekben a mondatok tördeltek, lezárásuk van, sorban következnek egymás után, mint egy „rendes” regényben, ahol egyfajta beosztást, tagolt időbeliséget adnak a szövegnek. A beiktatott elbeszélő szintén a főhős szűrőjén mutatja be P.-t, a főhős egykori ismerősét és sorstársát, aki tulajdonképpen ő maga, vagyis a kulcsfigura is lehetne, lévén ugyanott élt, ugyanaz volt a munkája, ugyanazokon az utakon közlekedett. Mégis azáltal, hogy a kulcsfigurát bemutató szövegrészek másfajta lendületet kapnak, még inkább érezhetővé válik a hosszúmondatok jelentősége és tétje, ami talán a zaklatottságon vagy a szépírói hatáskeltésen túl egyéb funkcióval is bírhat.

A dögeltakarító számos olyan megoldással él emellett, melyek a múltmegértést vagy -kifejezést nem feltétlenül annak elbeszélésével, hanem a múlt, „a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó évek” (38.) történéseit szimbolizáló vagy azokkal analogizáló eseménysorokkal mutatják be. Már maga a „dögeltakarítás” mint munka is ilyen, mely valós volt, ám utólag metaforikus színezetet kap, és ennyiben többet jelent annál, amikor halott állatok tetemeit vagy horvát és albán nők és férfiak holttestét vontatták el az amerikai műholdak kíváncsi pillantásai elől. A „dögök” maguk a múlt jelentéssel és történettel rendelkező halottai, de az emlékek maguk is dögökké válnak egy sodró elbeszélésben, mely úgy takarítaná és tolná félre őket, ahogy a háború tette az emberekkel. Szerbia, mely az otthonosság és unheimlich otthontalanság (181.), a nosztalgia és a temetésre váró múlt homályos határvidékének mutatkozik, szintén egy ilyen képiség kifejezésének a tárgya lesz: „egy ideje csak ezek a leszart ülőkék és csak ez az átható, tömény húgyszag vág egybe azzal, ami Szerbiában van” (94.).

Mindemellett a pesti dugóban való ücsörgés és dühöngés, mely egyfajta megbicsaklott Európa-kép – milyen szép és szomorú, hogy ez éppen Magyarország –, vagy a főszereplő örökös bélproblémái, akadozó hugyozhatnékja, örökös puffadása, hogy a belei rámentek a háborúra, pontosabban a háború ráment a beleire, hogy szarszagot érez az Andrássyn, vagy hogy a temerini busz eleje, amire neki fel kell szállni, mintha nem arra állna, amerre tartana, mind olyan megoldások, melyek a kisiklott életet a borzalmak után, utólagosan mutatják be, a következményekre koncentrálva, melyekhez hozzátartozik az is, hogy elbeszélő már mindent a korábbiak függvényében lát. A dallamtapadás egy szerb (jugoszláv) slágerre vagy a csevap szeretete a múlthoz való ragaszkodást is jelenti egyfelől, másfelől mindezek azzal a döbbenettel is együtt járnak, hogy az elbeszélő olyan emberek közül jön, akiket, még ha harcolt is ellenük, vagy éppen mellettük, nem gyűlöl, mert azonos velük. „A csevapnak soha, semmilyen körülmények között nem tud ellenállni, bizonyos tekintetben tehát ő is balkáni férfi” (199.) – olvasható egy ponton, majd rögtön ezután arra eszmél rá ez a balkáni férfi, hogy az identitáskeresés és a személyes történet mégsem akkora ügy, és alig mutat túl azon, hogy az ember mit eszik, kivel kefél, hogy beszorult a dugóba vagy „belehugyozott az ásványvizes palackba”, amibe aztán figyelmetlenségéből fakadóan – mégis jelentőségteljes módon – belekortyol (200.). Mintha az válna számára világossá, hogy bár nagy a tétje annak, ha az ember meg akarja tudni, hogy ki is ő, és honnan jött, mindez aligha több a vele megtörtént események felsorolásánál. Az események ilyen számbavétele pedig háttérbe szoríthatja a jelentést, ami után kutat, hacsak nem épp a történések sora válik maga jelentéssé.

De talán erről szól az élet, mutat rá Danyi Zoltán regénye: hogy az ember újra meg újra csak a személyes vagy a közösségi szimbólumokra és történetekre bukkan: „úgy látszik, hogy az ember egy kurva lépést se tehet itt anélkül, hogy bele ne botlana az elcseszett múltba” (114.). És valójában arra lyukad ki, hogy az élet ezeknek a „belebotlásoknak” a sorozata. Danyi elbeszélésmódjában a hosszú, megalkuvás nélküli beszéd ömlik, mint az élet, és bele-bele botlik ebbe-abba, vagy éppen fennakad ezen-azon, amit aztán magával visz. A szépség, amit ezzel teremt, szervesülni képes, értve ezalatt, hogy a szöveg előadásmódja és tartalma szoros összefüggésben képes hatást kiváltani.

A hosszúmondatos fejezeteknél Danyinak ki kellett védenie a hasonló struktúrákban gondolkodó Krasznahorkai stílusával való hasonlóságot. Míg utóbbi szerzőnél gyakran felmerül, hogy írásaiban az épületstruktúrák, a vallásos szakralitás határára érő művészeti mondanivalók vagy a vizuális művészetformák jellegzetességeit utánzó szépségteremtés történik, addig Danyinál az egy (nagy) szusszal elmondott történetekben egy folyamatos, berekesztetlen, mert mindig jelen lévő megértéstörténet felvázolása zajlik. Valójában arról van szó, hogy nem a szépség állandósága van jelen a „hosszú” részekben, hanem az elbeszélés tárgyától való menekülni nem tudás, a felejtés lehetetlensége. „Hiába mossa fel a padlót, hiába sikálja át százszor, mindig marad valamennyi por, és mindig marad valamennyi kosz, úgyhogy jobb, ha az ember meg se próbálja, mert soha nem lehet teljesen megszabadulni semmitől” (156.) – olvasható Danyinál. Ez a vissza-visszatérés a regény belső szerkezetének jellegzetessége is: újra meg újra ott találjuk magunkat a pesti dugóban vagy a dögök között vagy egy WC-csésze fölött, ahol kiderül, hogy miért nem tud a vajdasági magyar férfi hugyozni. Hasonló körkörösség figyelhető meg itt, mint Bodor Ádám regényeiben, például Az érsek látogatásában, ahol az esemény szinte egyetlen kifeszített (regény)pillanatban történik, pontosabban úgy alakul, hogy már minden megtörtént, és csak az elbeszélés köröz körülötte, mint egy dögkeselyű, ám míg Bodornál a végén összeáll valami, addig Danyinál semmi ilyesmi nem történik. A dögeltakarító nem válik történetté, a döghöz érkező keselyű nem csap le, mert minek, hiszen annyi dög van, hogy sosem érne a végére.

A főhősről mindemellett az is kiderül, hogy őt is csapdába ejtette még a kilencvenes évek nagy német vagy amerikai álma. Olyannyira, hogy még egy német katonai zubbonyt is vesz, mert az mégiscsak az erő és a győzelem szimbóluma. A zubbonyban egy német márkát talál, amiről persze kiderül, hogy náci pénz. Így a németekkel kapcsolatban kénytelen arra jutni, hogy nekik is van történelmük, hogy ott is a múltba botlana bele, hogy az élet ott sem makulátlan, és bőven van mit feledni, így hiába menekül. Sőt, olyannyira így van, hogy szerinte a falakra firkált szerb címerek az ő időjében valami olyasmit jelenthetnek, mint annak idején a náci horogkeresztek (129.). A szimbólumok esetleges, de szoros kapcsolatai tehát kulcsfontosságúak Danyi regényében.
Mindez persze – mert lényegében erről van szó, a háború megértéséről – jóval messzebbről figyelve egy még általánosabb, az igazságra vonatkozó kérdéshez kell hogy elvezessen. A főszereplő amiatt kerül dugóba és hozza magát kényelmetlen helyzetbe, mert egy sima lapú fekete füzetet keres, és bár nem hangzik el, hogy mégis mire kell ez neki, nyilvánvaló lehet, hogy az írásfelület keresése, az utána való vágyakozás a szavak leírása utáni vágyakozást fejezi ki. A leírt szó pedig valami végleges lehet, jelentés, sőt igazság, amelynek éppen az adja az értékét, jelentőségét és igazságértékét, hogy le van írva. Ezt a füzetet végül nem szerzi be a férfi, így ez az „elkönyvelés” nem következik be, de a regény meg is indokolja ezt: az igazság olyan rétegzett, annyi különféle nézőpontja lehetséges, hogy a végső igazság a múltba temetődik, mert az indokok és a hatások, a dolgok története utolérhetetlen, kiszámíthatatlan, vagy talán csak a pénzben és a pénz által nyilatkozik meg, még ha maga a pénz nem is maga az igazság, csupán annak anyagi megvalósulása és szimbóluma. „Ki tudja, lehet, hogy éppen a pénz teszi kézzelfoghatóvá azt, amit nélküle nem lehetne megérteni, mivel teljesen valóság fölötti vagy valóság alatti” (226.).

Ez a pár oldal Danyi regényében olyannyira súlyos (224–228.), hogy a legszebb és legfontosabb irodalmi „igazságbeszédek” közé kívánkozik. Értékét pedig az adja, amit az elbeszélő így fogalmaz meg: „a nagyobb igazságoknak […] csak az juthat a közelébe, akit valami a mélybe húz” (228.). Márpedig mi volna az igazságról való elmélkedés kapcsán súlyosabb ügy, mint napról napra szembesülni az élet értelmetlen, pontosabban egy beláthatatlan értelemre vonatkozó elmúlásával? Aki megmenekül a haláltól, mondatja Danyi az elbeszélőjével, az „többé már nem tartozik teljesen az élők világához” (229.).

De elég mindettől eltekinteni és arra gondolni, hogy lehet szó bármiféle traumáról, háborúról, megcsalásról, bármiféle veszteségről vagy éppen győzelemről és szép életről, az mindig egyfajta „dögként” bűzlik, vagy éppen, ha valami jó, akkor virágzik az ember körül, mert az ember maga azon események sorozata és értelmezése, amit átél. Danyi regényének tanulságait vizsgálva tehát arra jövünk rá, hogy mindenkinek van története, ami elmondható egy szusszal. Ennyiben ez egy általánosan is példaértékű regény.

Danyi hőse végül a spliti katedrális tornyából tekint körbe – végső soron a fejezetek címe is ezen alapul –, és veszi számba a helyeket és az eseményeket, ahol járt, és azok számára fontos jelentéseit. Tudomásul veszi, hogy ismerőse, P. maradványait hordja a partra a megtisztító erejű sós víz, és itt talán arra is gondolhatunk – megint –, hogy P. lehetne a főhős is maga, de mégsem ő az, mert ő a túlélő. Annak pedig az a sorsa, hogy bár megúszta a mészárlást, ne ússza meg az emlékezést, és neki kell utat és értelmet találnia a tetemek között, akiknek „már” nincs története. Ez ugyanakkor épp annyira bevégezhetetlen, mint a mondat, amit csak mondani lehet, ismételni, de végül meg kell próbálni pontot tenni a végére. Például így, ahogy Danyi Zoltán tette, a bravúr határán egyensúlyozva.

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, Budapest, 2015, 264 oldal, 2990 Ft)