Tóth Kinga: Jegyzetek a túlélésről (Sirbik Attila St. Euphemia című kötetéről)

Nem Budapesten nőttem fel, nálunk is volt még víz meg föld, a föld nem játszani volt, hanem művelni, ügyeskedni kellett, tudni a tuti tippeket, ha minimális pénzt akart keresni az ember. A tanárok felénk nyaranta kukoricát kapáltak, címereztek, lehetett menni a répaföldre, később csigázni meg salátázni, újságozni Ausztriába.

Protekcióval az ember bekerült a húsgyárba diákmelóra, csontozni a zsigerbe, vagy a valóban kiváltságosok ládát pakolni a fagyasztóba. Nem sanyarú évek ezek, hanem az edzés évei, túlélni minden körülmények között, megtalálni a munkát, a lehetőséget, éles szemmel járni, seftelni, alkalmazkodni, nem beletörődni a nincsbe. Sirbik Attila St. Euphemiája is ilyen, körgyűrűnként von be a pokolba, de nem ismeretlen pokol ez, csak a szokásos, a napi töltete az űrnek, a főhős sem kimondottan lázadozik, inkább edz.
Az immunerősítés első lépése az állapotfelmérés, a nullpont meghatározása:

„És megfordulhat minden: az
elhallgatás voltaképp a
kimondás iszonytató
gyomorgörcse, a kimondás
szabadságában rejlik az emberi
bezártság legsötétebb alakzata.”
(a Ha kétségbeesünk című fejezet előtt – 8.)

A háború folyik az alsó rétegekben, ez az alapállapot, mondják, hogy zajlik, aztán elindul a mozgás, a menekülés. Aki marad, az pedig túlél, és elsajátítja a praktikákat, felméri előbb a hiányterméket, beszerzi vagy felkutatja, majd jön a boltozás. Az ételen látni leghamarabb, amikor kitör, hogy nincs, valami olyan nincs többet, ami alapvető a többi ételhez, ma ezt kell megtanulni helyettesíteni.

Eltűnnek az állatok, kiüresednek a titkos helyek, nincs több tartalék, Rovinj, az a másik világ, nem lesz menedék. Aztán előbb fizetés, majd munka se, ezek már a magas fokozatok, itt nem biztos, hogy elég a népmesehősök csalafintasága, ide már nagyobb dobások kellenek, megnőnek éjjel az árnyékok, a túlélőprogram este is folyik, agyalni kell, rágódni, kitalálni a holnapot. Állandó éberség a háború, az érzékek folytonos pörgése után pedig halálos a fáradtság – mégis ez a legkellemesebb, mert ez már olyan üres, itt már nem lehet gondolkodni, de félni sem.
Közben még fel sem nőtt az ember, nők helyett templom, ez a következő stáció, betemetni a bűntudatot, és felismerni az apa torkát, a múlt torkát, amit el kell vágni, nincs másik út, különben leragadás a köztes térben, ahol fogy a levegő:
„A templomban ott ül a padsorok között, a hűvös vitrázsfényben, hosszú szőkésbarna hajjal, lehajtott fejjel, és imádkozik az a gyerek, hogy itthon maradhasson, hogy soha többé ne kelljen hazamennie” (36.).
A köztes tér a készenlét tere, várni a riadót, felszállás, elmegyek Pécsre, visszamegyek Szerbiába, elegem van Újvidékből. Ez az edzés sehol van, a levegőben kering egy tranzitzónában – ahol landolna, az a terület már nem létezik. Forognak a templomok, a kaszárnyák, a csajok, az orosz, német, szerb, délszláv, magyar no man’s landen csak a nevek cserélődnek, a helyzet mindig ugyanaz, nem működnek a trükkök, új egérutat kell találni, ami szintén csak egy ideig visz, utána ismét más módszer kell, ez az erősítés folyamata.

„Minden szabad nekem,
de nem minden hasznos.
Minden szabad, csak ne váljak
semminek rabjává.
(1Kor 6,12)”
(a Nem én találtam ki című fejezet előtt – 61.)

Ekkor indulnak el a nálunk fusizásnak, mutyinak vagy baszódásnak nevezett motorikus folyamatok, mint olajozás, papírgyűjtés, kávéeladás, meg a mámor, hogy minderre ne kelljen közben gondolni, emlékezni meg végképp ne. Erre jön a gyufázás, a minden megivása, ázások, esések, az „ügyek”, amitől még jobban életre kel az egész légüres borzalom, Sirbik tere, hiszen miközben minden kiürül, ezek a nagy balhék, a huligánkodás évei, kultfilmek, szubkultúrák, klikkek és balhék, amiből csak a rendőri pofon marad, mert magyar vagy horvát vagy szerb, mindig olyan, amilyennek épp nem kellene lenni, és „kurvára semmi sem történik” most sem. Az itt tanult képességek összefoglalva: plakátragasztás, irodaköltöztetés, állványzatszerelés, iparnegyed, csőhajlítás.
De borul a nihil, vége a kancsalságnak, a huncutkodás, a mutyizás már nem módszer, megint újat kell találni… „Múlik az idő, nincs idő, Jenki, mire kell nekünk az idő, a túlélésben nincs idő, nyomás van, nő a nyomás a fejekben…” (170.) Közeledik az utolsó stáció, amikor, ha végre megerősödött, ha végre immunis lett az ember:

„Az utolsó ítéletkor táblát akasztanak a nyakadba, miféle táblát, egy táblát, mint ahogyan a tehenek nyakában kolompol az a fémtölcsér, minek, miféle táblát akasztanak a nyakamba, azon a táblán írja majd az összes bűnöd […] azon a táblán nincs sem múlt, sem jövő, az a tábla lesz az örök pillanat, milyen pillanat, mindenkinek a saját örök pillanata, csak most, nincs idő, ezt tanuld meg, ez az egyetlen és legfontosabb alaptétel…” (179.)

(Sirbik Attila: St. Euphemia. Forum, Újvidék – Magvető, Budapest, 2015, 181 oldal, 2990 Ft)