Paszmár Lívia: Valamiféle kíváncsiság (Balla Veľká láska című kötetéről)

Vladimír Balla, vagy ahogyan íróként megnevezi magát, egyszerűen csak Balla, a kortárs szlovák prózairodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Az úgynevezett posztmodern középgenerációba tartozó szerző több novellája és egy kötete, a De la Cruz című jelent meg eddig magyar nyelven – utóbbi Hruška Nóra fordításában –, Az apa nevében (V mene otca), A nagy szerelem (Veľká láska) című könyvek, valamint a Cvergli című novella pedig az idei év tavaszán jelenik majd meg Dobry Judit fordításában a Kalligramnál. Balla a KK Bagala gondozásában 2011-ben kiadott V mene otca című művével 2012-ben elhozta a korábbi év legjobb szlovák szépprózai kiadványáért járó Anasoft litera díjat, s ezen kívül még további két alkalommal szerepelt a jelöltek listáján. Ahhoz, hogy kiderüljön, az idei öt tagú zsűri szerint a 2015-ös év szlovák prózairodalmában hol helyezkedik el a Veľká láska, néhány hónapot még várni kell.

A Balláról író szlovák befogadók többek közt azt állítják, hogy (a szövegeiben) nem mosolyog, hogy ironikus, parodisztikus, szarkasztikus, sőt cinikus, de hogy unalmas lenne, arról nincs szó, még akkor sem, ha az adott művében történetesen nem történik semmi. Márpedig a Veľká láska olyan könyv, amelyben nem sok minden történik.

Az élénkpiros matt borító és a fényes cím kontrasztban áll a feketén szedett kisebb betűkkel, fölötte a szerző nagyobb mérettel nyomtatott nevével. Ezzel összefüggésben fontos megemlíteni, hogy a múlt században a nők körében divatosak voltak az úgynevezett vörös könyvtár darabjai, amelyeket ugyancsak a piros borítóról lehetett felismerni, de amelyeket emellett az igénytelen, szentimentális, giccses jelzőkkel lehetne jellemezni. A színválasztás tehát nem lehetett a véletlen műve, a Balla-szövegektől nem teljesen elzárva élő olvasó azonban bizonyára nem lett általa félrevezetve – ugyanakkor a könyv nyelvezete egyszerűbb és letisztultabb annál, mint amire számíthatna; ez pedig talán a szélesebb közönség felé történő nyitás eszközeként is értelmezhető.
Műfaját tekintve nehéz lenne bárhová is besorolni a Veľká láskát. Maga Balla mondja, hogy nem tekinti regénynek, hiszen ahhoz túl rövid és visszafogott. A száznegyvenhárom oldalas szöveg formai elrendezése történetek és aforizmák váltakozó egymásutánjára emlékeztet, tartalmilag viszont nem volna helytálló ez az állítás, hiszen szorosan egymásba fűződnek ezek az egységek. Míg a hosszabbak olyan keretet adnak, amit fokozatosan fel is töltögetnek, a rövidek sűrűek, líraiak, súlyosabbak: olyanok, mint a hosszabbak közti lélegzetvételek.

Andrič, a negyvenes évei közepén járó hivatalnok és író, aki a szerzőhöz hasonlóan csak a vezetéknevét használja, alapjában véve elégedett az életével. Van munkája, lakása, ivócimborái, sőt még barátnője is: Laura. Nem támaszt elvárásokat sem magával, sem másokkal szemben, illetve egyvalamit mégis: hogy mások se várjanak el tőle semmit. Lényegében ezen alapszik elégedettsége. Más kérdés, hogy van-e ennek bármi köze a nagy szerelemhez – elsősorban Laurával kapcsolatban –, és nem arról van-e inkább szó, hogy a nagy történetek elmúltával eltűnt a nagy szerelem elbeszélhetősége, sőt maga a szókapcsolat is szinte értelmezhetetlenné vált.

„Amellett, hogy másokat figyelt, Andrič Laurát is figyelte. […] Ami Laurát illeti, őt inkább szeretnie kellett volna a figyelés helyett, de ő csak kíváncsi volt, és azt gondolta, hogy a kíváncsiság szerelem, a nagy kíváncsiság pedig nagy szerelem.” (46.)

Laura léte megnyugtatóan hat Andričra, többek közt azért, mert míg a nő jól érzi magát a férfi baráti körében, addig neki több ideje marad saját magára. Közben folyamatosan gondolkodik, értelmez. Pontosan látja, hogy a kettejük kapcsolata sehová sem fejlődik, de nem is igényli, hogy ez változzon. Laura viszont elsősorban apát keres, akivel felnevelheti kislányát, így mégis történhet valami, ami a katarzisnak csupán egy esetlen utánzata.

A szerelmi szál valójában csak sorvezetőként szolgál Andrič ön- és világértelmezéséhez, amelyben úgy bolyonghatunk, akár egy hivatal sok helyiségében, ahol minden ajtó mögött más ügyeket intéző állami alkalmazott ül az évtizedek alatt elkoptatott bútorok kényelmes pusztulásszaga által gyöngéden körbeölelve. Ez a bolyongás pedig legalább olyan célravezető, mint például valamelyik ajtó mögött ülni.

„… egy újabb év telt el, talán lesz végre jutalom, bár hiába gondolkodott rajta, miért is kaphatna ő és a kollégái jutalmat: talán azért, mert idén sem omlott össze a szlovák gazdaság. Ez viszont egyáltalán nem az ő érdemük. Másrészt senki sem tudja, miért nem omlott még össze végérvényesen a gazdaság, és ez kinek az érdeme” (124.).
Andrič tehát még csak meg sem kísérli, hogy a társadalom hasznos elemének láttassa magát, hiszen ez is, mint bármi más, teljességgel felesleges lenne. Ehelyett inkább megiszik még egy fernetet, hátha utána megérkezik a küldemény, amire vár. Szóval azért neki is megvan a személyre szóló narratívája, a titkos küldetés gondolata, amelyet egy küldönc kézbesít majd, aki lehetőleg angyal. Innét fogja tehát megtudni, mi a feladata az életben. Persze hozzáteszi, hogy az angyal megjelenése kétségeket is ébresztene benne, hiszen az nyilván nem tudná bizonyítani angyali mivoltát.
Fanyar távolságtartásának – mintha nem is volna igazán köze a saját életéhez, sem az életteréül szolgáló környezethez – nem kímélt áldozata elsősorban önmaga, másrészt akárki és akármi, akihez és amihez bármi köze van. Érdemes itt kiemelni a szlovák irodalmi közeget, amellyel kapcsolatban szélsőségesen kritikusnak bizonyul. A legvégletesebb szavakat azonban Elvíra asszonynak, Laura anyjának szájába adja a szerző: „Szerencsére ma már nem léteznek írók. Mert létezni annyit jelent, mint jelenteni valamit. Ők viszont nem jelentenek semmit. Húzzuk ki őket a naptárból, ne telefonáljunk nekik a névnapjukon. Senkik. És ezek a senkik ezt észre sem vették. A szlovák gazdák rögtön nyolcvankilenc novembere után felfogták, hogy attól a novembertől kezdve ők senkik. Az írók viszont semmit sem fogtak fel” (89.).

Andrič nem tiltakozik, csendben hallgatja Elvíra asszonyt, aki a több elfogyasztott férj között gazdát és írót is tudhat, így van mire alapoznia. Lakásában klasszikusok alatt roskadoznak a könyvespolcok, ő maga pedig valaha gimnáziumi tanárként irodalmat tanított. Lánya örökölte az irodalom szeretetére való hajlamot, de posztmodern nőként – ahogyan Andrič jellemzi őt – a pozitív gondolatok generálására ösztönző életvezetési tanácsadókból is tájékozódik, így pontosan meg tudja mondani, összesen hány darab célt kell kitűznünk magunk elé. Száztizenhármat.

Ciklikusan ismétlődik egy tátrai kirándulás emléke, amelyen Panza, Andrič kollégája is részt vett. Az eddig említett szereplők mellett ő bukkan még fel rendszeresen a szövegben, sőt bizonyos helyzetekben úgy tűnik, személyiségének összetettséget sugalló unalmassága – valószínűleg éppen emiatt keringenek olyan hírek róla, hogy a tulajdon testvérével van viszonya, aki talán még csak nem is nő – miatt több figyelmet is kap a főszereplőtől, mint annak barátnője.

A pontosan megrajzolt főbb szereplőkön kívül Víťo Staviarsky és Stanislav Rakús ma élő szlovák prózaírók, valamint Koloman Kertész Bagala, Balla könyvkiadója is megjelenik egy-egy epizódban, másrészt további szlovák és nem szlovák szerzőkre is történik utalás – az elméletíró Foucault-val kezdve, a XX. század első felében élt szlovák prózaírón, Dobroslav Chrobákon át egészen Esterházy Péterig. Az utóbbi eljárás, úgy gondolom, teljesen érthető, az előbbi, számomra, annál kevésbé. Vagyis kissé erőltetettnek, mesterkéltnek tűnik az adott személyek beépítése a szövegbe. Leginkább mintha Bagala esetében volna ez így, aki egy rotterdami kocsmajelenetben szerepel, ez a bizonyos epizód viszont sehogy sem akar belesimulni a könyvbe. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs helyük benne, hanem azt, hogy nem így.

A szöveg felépítéséről már feljebb írtam, arról viszont nem, hogy véleményem szerint vannak benne megbicsaklások. Ilyen például a 83. oldalon található párbeszéd, amely feltételezhetően Laura és egy barátnője között játszódik le. Az Andrič háta mögé felállított figyelőállás, amely egységesen végigvonul a köteten, ennél a résznél megszakad: ebben a helyzetben nem találjuk a hátat, amely mögé bújhatnánk. Nem kell azonban ilyen messzire menni, mert ha a könyv végigolvasása után visszatekintünk a szövegegészre, mindjárt az első tartalmi egység illeszkedésével kapcsolatban is dilemma támadhat bennünk. Feltehetően Andrič szerepel benne, aki egy orvosi látogatás alkalmával paranoiára és hipochondriára utaló tüneteket produkál. Mivel az orvos gyógyszereket ír fel neki, arra is következtethetünk, hogy közönye a mellékhatás. Azt gondolom, valahogy mégis hiányérzetünk maradhat a szál elvarrását illetően.

Végeredményben úgy látom, Balla könyve szerethető. Itt-ott ugyan megbotlik, ahogy maga a főszereplő, Andrič is, mégsem lehet szigorúan elmarasztalni – sem a könyvet, sem Andričot. Egyet hátralépve az érzelmi síktól az értelmi irányába, úgy foglalnám össze, hogy Balla nagyon mai könyvet írt: mai szereplőkkel, mai problémákkal, mai nyelven. Egy üveges tekintet, egy kifejezéstelen arc mögé néz, ahonnan semmi meglepőt nem látni, csak ezt az unalmas szlovákiai (közép-európai?) valóságot: szürke hivatalokkal, összemosódó kocsmákkal (nem olyan egyértelmű, hogy Ótátrafüreden vagy Kisújfalun vagyunk-e éppen), koszos garzonokkal, de rózsaszín köd, az nincsen, legfeljebb egy kis jótékony hatású kávégőz. Ez az unalom azért mégsem olyan rossz, a szavak valahogy megszépítik. Így történhet, hogy a szavakba foglalt unalom még Elvíra asszony lakását is megszépíti: „Annyi szöveg van a világon! Ebben a szobában is! És az egész lakásban! De hát kinek kellene mindezt elolvasnia? És minek?“ (100.)

És minek kellene éppen A nagy szerelmet elolvasni? Csak. Mert nem kell ahhoz negyvenes hivatalnok-írónak lenni, hogy magunkra találjunk Balla legújabb kötetében, feltéve, hogy gondolkodunk – legalábbis próbálkozunk vele – és/vagy kételkedünk és/vagy szeretünk kifejezéstelen arccal belül egy-egy keserűt nevetni. Biztosan kihagytam valamit a felsorolásból. Aki teheti, egészítse ki magának.

(Balla: Veľká láska. KK Bagala, Levice, 2015, 143 oldal, 10 €)