Magyar hangja bemutatja – Veronika Šikulová: Hiányos fiasítás (befejező rész)
Bemutatja Mészáros Tünde, a kötet fordítója
A Menettérti (L’Harmattan, 2014) után újra egy teljes egészében személyes élményeken alapuló írás, olyannyira, hogy a szerző időnként megfeledkezik az egyes szám harmadik személyről, és itt-ott átcsap egy per egybe. A fordító felkapja a fejét, hümmög, aztán elismerőn bólogat, hogy ez igen, milyen szép önleleplező stíluselem, de az előfordulása annyira random, hogy gyanússá válik, így a szövegmunkás inkább megkérdezi a regényben önmagára csak „hősnőnk”-ként vagy személyes névmással utaló írónőt, akiről kiderül, hogy valóban: megszólalásig hasonló élményei és gondolatvilága miatt itt-ott azonosult az említett hősnővel. Tévedésből. Ezt tisztázva az említett jelenséggel az olvasó a Medzerový plodban még igen, de a Hiányos fiasításban (L’Harmattan) nem találkozik már.
Amivel viszont igen, azok a lazán egymás mellé fűzött epizódok, bejátszások és fb-poszt-jellegű rövid szkeccsek a buszon elhangzó beszélgetésekről, a hajléktalan barátnőről, a főzésről és a krumpliléről, egy dobozolt nyúl társaságában elszenvedett taxiútról, néhány Belliniről a velencei Lidón, az opaxirkáról és a ramorkáról, tatkóról meg a bakafrizurában elszenvedett fürdőszobai verésről, hogy mindez kiegészítse a főszálat – vagy talán két főszálat? – az anya betegségét és halálát. Erre a dupla törzsre van rátekergetve hősnőnk hosszabb-rövidebb gondolatfolyamokból összepuzzle-zott története, egy kis gyerekkor, néhány szerelem, családi, férfi-női és anya-gyerek viszonyok, majd jó arányérzékkel felpakolgatva rá a fent említett villanások és skiccek. Mint csokifigurák a karácsonyfára. És ugyanolyan élvezettel szopogathatók, mint ezekből a jobbfajta, minimum harmincvalahány százalékos kakaótartalmúak.
A kötet terjedelméhez képest szokatlanul sok motívumot variál, hogy ezek időről időre valamilyen formában felvillanjanak – pl.: „Láttya, mi úgy esszük a knédlit, mint a nápojit!”, és „Mindenhez kell a férfiember, gondolta. Ha élne még tatkó, ő kicentírozná!”, esetleg „Végül aztán egy éjjel megfojtotta a Neštukot egy másik páciens. Vagy a Neštuk azt a másikat?”, vagy „Ne nyalogasd a nyakamat, mert ahol megnyalod, ott fázik!”, meg hogy „Segíccs má föl, gecó”, „Anyu, annak a néninek nincs orra ”, sőt „beleszeretett egy rétbe, anblokk az egészbe”, „Nem húz már rá fuszeklit”, „lebegnek a belecsiszolt smirgliszigetek”, „A testet átszállították, rendbetették” –, hogy ezek a motívumok aztán hosszabb zenei futamokká álljanak össze. Mindez úgy van egymáshoz pecsvörkölve, hogy az ember úgy érzi, végig kell követnie a mintát, szálmentén.
A Hiányos fiasítás érzelmi próza, akár létezik ilyen kategória, akár nem, de ez mondjuk nem különösebben meglepő egy anyahalál-regény esetében. Ajánlom nőknek, mert fájdalmasan szépen megmutatja, milyenek (is) vagyunk valakinek a lányaként, az unokájaként, a testvéreként, az anyjaként, a feleségeként, a szerelmeként, a barátjaként. Ajánlom férfiaknak, mert fájdalmasan szépen megmutatja, milyenek (is) a nők valakinek a lányaként, az unokájaként, a testvéreként, az anyjaként, a feleségeként, a szerelmeként, a barátjaként. És teszi mindezt azon a kábító, markánsan šikulovás nyelven, amelytől valahogy mindennek íze lesz. Még a lindtes karácsonyfacsokinál is jobb.
Mészáros Tünde, a kötet fordítója