“Hát ilyen egy író”
Spiró György születésnapi köszöntője, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2016. április 5.
Rekordot rekordra halmoz a nézőszám tekintetében a Petőfi Irodalmi Múzeum közismert és közkedvelt kortárs íróink számára rendezett születésnapi köszöntéseivel. Olyannyira, hogy a legutóbbi esten a hetvenéves Spiró György barátai és tisztelői már nemcsak a díszterem két traktusába, de az előtérbe se nagyon fértek be, a leghátul állók valószínűleg a megfelelő hangosítás ellenére is csak foszlányokat hallhattak a laudációkból és a beszélgetésből.
A népszerűségnek sok összetevője van, nem feltétlenül csak az állandóan kiemelkedően magas minőségű szakmai munkán múlik, néha bizony nem is lehet racionálisan összekötni az adott ember tevékenységével. Ki tudja, talán tényleg egy bőr- vagy farmedzseki a kulcsa, vagy az a bizonyos, a könyvek védőborítóján felbukkanó pimasz, csibészes tekintet. Másrészről azonban ekkora tömeg láttán nem lehet nem gondolni a magyar – vagy ha úgy tetszik, ká-európai – kultúrafogyasztási szokások egyik jellegzetességére: a társadalom azon mindig kisebbségben lévő tagjai, akik a könyvek szeretetében szocializálódtak, bizony előszeretettel fordulnak az írók felé, amikor elbizonytalanodnak és eltanácstalanodnak, és valamiféle útmutatást, magyarázatot szeretnének kapni arról, mégis milyen világban is élünk.
Hasonló gondolatmenetre juthatott Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó vezetője is, aki egy Spiró idézettel nyitotta beszédét, aminek lényege annyi volt, hogy a szépirodalom sokszor vigaszként és reményként is szolgálhat olyan esetekben, mikor azt hisszük, kilátástalan az életünk, de látva, hogy már mások is voltak hasonló helyzetben, kevésbé érezzük azt megoldhatatlannak. A kiadó Spiró György születésnapjára egy válogatáskötetet jelentetett meg esszéiből, és Nyáry Krisztián szerint ez egyáltalán nem korszerűtlen és idejétmúlt vállalkozás, mert a fentebb említett elgondolás alapján akár esszék is adhatnak reményt és hitet, hogy mégsem olyan nagy a baj, még sincs minden veszve.
Személyesebb hangnemet ütött meg laudációjában Grecsó Krisztián és Závada Pál is. Annak rendje és módja szerint szó volt az első találkozásról, a megismerkedésről, Závada esetében ez például fonákjáról, kifordítottan mutatkozott meg, hiszen az író azzal a retorikai fogással élt, hogy mire nem emlékszik jól Spiró Györggyel kapcsolatban. Mikor is olvasta először az Az Ikszeket? Már nem is tudja, de az biztos, hogy felfigyelt a csibészes jókedvű, SZTK-keretes szemüveges fiatalember magabiztosságára, ahogy fülszövegben jelentette be, olyan regényt akart írni, ami alatt beszakad az asztal. Mikor találkoztak először személyesen? Nem emlékszik, de biztos, hogy Spiró valami borzalmas műbőrzakót viselt.
Grecsó és Závada is felemlegette Spiró azon képességét, hogy nagy történelmi folyamatokat lásson át és foglaljon össze, majd dermesztő pengeélességgel rajzolja meg az ebből kikövetkeztethető jövőt. Mint ahogyan tette azt a rendszerváltás környékén is, miközben az akkori vérfagyasztó jóslatai ma már – tekintve, hogy hogyan alakult Európa e felében az élet – kifejezetten szelídnek hatnak. Grecsó a Spiró-lélektan azon jellegzetességét emelte ki, mikor az író egy sommás és provokatív, a hallgatóság számára igencsak kényelmetlennek tűnő kijelentést tesz, majd kicsit kivár, és csak aztán kezdi kifejteni, mire is gondolt tulajdonképpen.
Mindkét méltató kihangsúlyozta Spiró azon tiszteletre méltó tulajdonságát, hogy ha félre is próbálták állítani rosszakarói, ha meg is próbálták ellehetetleníteni a munkáját, ő nem megsértődött, nem kompenzált, legfeljebb méltóságteljesen szót kért amellett, hogy dolgozni szeretne. Az ő kívülállósága nem kényszerű marginalizálódás, hanem önnön jelleméből fakadó ösztönös függetlenség.
Az est végén jutott idő egy kis beszélgetésre is: az ünnepeltet Bálint András kérdezgette a friss esszékötet kapcsán. „Megkérdezhetem, hogy neked mi az identitásod?” Spiró szerint meg lehet kérdezni, de ha Kelet-Európában feltesznek egy ilyen kérdést, akkor ő amögött általában fasizmust vagy nácizmust gyanít. Szerinte nagyon zavaró, mikor identitás-követelmények vannak. Miért nem elég annyi, hogy valaki állampolgár, teljesíti mindazt, ami ezzel együtt jár? Miért ne lehetne valakinek három vagy négy identitása? Neki egyébként valószínűleg nincs is, vagy éppenséggel nagyon is sok van.
Ehhez kapcsolható az a gondolatmenet is, amiben a Spiró Zsidógyártás című esszéjét foglalta össze. Itt is a kívülről az emberekre erőszakolt identitás a központi gondolat, hogy jelen van egy jellegzetes gondolkodásmód a magyar társadalomban, ami mindig arra teszi a hangsúlyt, kit rekeszthet ki, kit bélyegezhet meg vagy foszthat meg jogaitól csak azért, mert nem olyan, mint a mindenkori, aktuális „mi”. Nevezzék azt a kirekesztettet és jogfosztottat akár zsidónak, akár osztályellenségnek, az ellenségkép ugyanazon gyártási folyamatáról van szó.
Az est folyamán Spiró Györgyöt a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia nevében E. Csorba Csilla és Radics Péter köszöntötte. Börcsök Enikő és Schneider Zoltán a Prah című darabból adott elő részletet, Gyabronka József az Utópia című novellát olvasta fel, közös színházi munkáikat idézte fel Zsámbéki Gábor, Dés László pedig zenéjével ünnepelte a születésnapos írót.
Pethő Anita
Fotók: Gál Csaba (PIM)