Ivan Štrpka: Szekvenciák (szülés előtt); Öltsd ki a nyelved; A hely; A rejtőző (versek)

1

Az asszony, akire gondolok, így szól csendesen: „Folyton
sietnem kell, hogy ott maradhassak azon a helyen,
ahol vagyok.”
Terhessége idején fél lábbal folyton a jelen
átlépésének határán van. Feszülten
figyeli az emberek minden mozdulatát, mintha
egész életére meg akarná jegyezni mind.
És látja: az indulásra kész vonatok postavagonjaiba berakodó
munkásokat. A kezükön szikrát vet az első apró szemű,
igen gyorsan elolvadó hó.
Látja: az embereket az autóbaleset utáni első másodpercekben,
ahogy meredten
bámulják a tetők moccanatlan csillogását.
Körbefog egy másik állapotot. S bármely pillanatban
kitörhet belőle a vízár.

2
Szemem megakadt egy hídon. Az egymásba kapcsolódó
acélelemek remegő szövevényén képzelhetetlenül
kínos lassúsággal hosszú vonatszerelvény
halad át. A híd legvégén napsütötte ablaktáblák
fénye verődik vissza vakító villogással,
s a vízfelszínen tovább ragyog. Belém pedig
a vizeket kettészelő, végtelen utak
lassú vibrálását égeti.

3
Egy telt vízcsepp pottyan a pocsolyába. Felszínén
szétterjed, majd eltűnik az általa rajzolt kör.
A víz elveszti alakját.

4
Medencék lepattogzott szürke falai,
gömbforma víztartályok,
tömítésekkel összefogott csőhálózat szövevénye,
egyhangúan ismétlődő hajlataival.
A tompa zúgás legmélyén
a víz lassan elfordul önmagától. A hűtőtorony
szelepeiből sivító
gőzsugár tör elő.

5
A levegő mozdulatlan, akár a beton.
Egy zsenge óriáslevél a nyirkos fal mentén
elválik a fától.

6
A lassított mozgású autókkal telt út mögött
a lassított gomolygású köd egyik résén át
újból lepereg a lassított felvétel. Egy
hatalmas sportpálya körcikke:
egy trikó átnedvesedett foszlánya kitartón lengedez
a néptelen lelátó párkányán.

7
A füstölgő
aszfaltjárda menti sekély vízlefolyóban
megmozdul egy üres papír söröspohár.
Odább gurul, felbucskázik, zörög.
Aprócska szárazvillám a szomjazó fejében.

8
Száraz szemmel, mozdulatlan figyeli a pőre
jelen hátrahagyásának ez eseményeit.
Velük együtt haladok én is. Egyre mélyebben,
az idő belsejébe. Egyenesen a szívbe.
ITT.

Öltsd ki a nyelved

Az utolsó udvari bolondod vagyok. Futok – bár nem mozdulok. A bolondod vagyok, ki az árnyak hajlongását lesi a kerítések tövében, a máglyák tüzében és a szavakon túli, lángoló utak mentén. Megyünk. Utazunk.
Nem messze az elhagyott benzinkúttól, egy csendes út mentén egy fiatal fa lángol. Egyetlen lobogás az egész. Árnyéka vad táncot jár. Sziszeg a lomb. Pattog a fa. És erősödik a szél.
Hagyjuk mellette csendtől repedezett kőtopánjaink. S menjünk tovább. Gondolatban. Hisz nem mozdulunk. Az Énem és a fa ferde árnyéka. S mögöttünk – süket madár elnyűtt és összevérzett gyerekcipőnkben. Meg fakó, vékony héjú, hallgatag tojások. Ám a héj mögött a Mágus szenvedélyes nevetése.
Csak öltsd ki a nyelved, kedves babám. A máglyát nem harsogod túl. A papír falán lobogó árnyékodat sem. Az átok visszáján. A papír túloldalán.
A hely

Egy árny járja körbe a kongó délutánban a lámpaernyő árnyát. Nagy rajtad a nyomás. Ereje mindent odaszögez koponyád belső falához.
Ne mozdulj helyedről. Ez a Te te vagy. És a fehér csontok, melyeket, a tűz közelében, magukra hagytál.
És ne törődj az ákombákomokkal. A hamu újra parázslik már. A világot elnyeli a pőre kerítésen tátongó lyuk. A felhők sápadtak. Nem hunyorog a hang, nem kiabál a fül. A tükör résen, de nem kap el, s nem ver vissza semmit – mindent átereszt magán.
A csapda, hogy mozdulatlanul is egyre csak körbejár fölötted. Hadd nyikorogjon a malomkerék.
Hadd verje a tetőt a száraz eső. Hadd tűnjenek el az árnyak, hadd sápadjon el egészen a bolond. Hadd pattogjanak a néma csontok.
Légy résen, és verj vissza mindent. Ne táncolj. Ne kavard föl a vizet. Ne mozdulj a tett színhelyéről. Ez vagy? Ez vagy te?

A rejtőző

És a dolgok a helyükön vannak
a világban, mely kicsit kicsúszik alóluk
és szikkadt hallgatásainkat elborító hullámokban
örökre befejezetlenül visszatér hozzánk,
melyekben ugyan nem vagyunk egészen jelen,
ám annál jobban szeretnénk, hogy bennük lehessünk.
Visszatér a víz az akváriumok halaihoz,
visszatér a repedt, fületlen kínai vázák
fénye.
Visszatér, ami soha nem ment el,
csupán megfeneklett belső zátonyainkon.

Mindenben pontosan a kezdetnél tartunk. Ott
vagyunk, ahonnan jöttünk.
Az alma a te kezedben
s az én tudatomban.

S a nappali fényben magukat méregetik
a vakok.

Tóth László fordításai