Ramadanski Draginja – Horváth Futó Hargita: Az irodalomértés horizontjai Kovács Árpád műhelyében

(az Esemény és költészet. Az irodalomértés kortárs horizontjai a magyar és a nemzetközi tudományosságban című kötetről)

A poétika íródik tovább.”
(Kovács Árpád)

Egy jeles tudós jubileuma nagyszerű alkalom arra, hogy elkészüljön az ünnepelt életművének portréja, megtaláljuk tudományos hozzájárulásának igazi mércéjét, és ami még fontosabb – tanítványainak, munkatársainak, tisztelőinek szavaival méltassuk. Jelen esetben a méltatás pazar kiadványát vehetjük kézbe, amely Kovács Árpád jeles irodalomtörténész és teoretikus hetvenedik születésnapja alkalmából jelent meg.

A kötet alcímének tanúsága szerint a magyar és a nemzetközi tudományosság irodalomértésének kortárs horizontjairól van szó. Kovács Árpád professzor profiljára való tekintettel a tanulmányok többsége a magyar és az orosz irodalom problémáival foglalkozik, figyelembe véve a kovácsi tudományos posztulátumokat, témákat és nyugodtan kimondhatjuk, értelmezési tradíciót, vagy ha tetszik – iskolát.

Itt mindenekelőtt az ún. diszkurzív poétika módszertani elveire gondolunk, amely Kovács Árpád személyében innovatív, termékeny és együttműködésre hajló képviselőre talált. Különösen szembeötlő a regényértelmezésre való orientáltság, amire a legszebb módon utal már a könyv borítólapja is. A címoldalon Dalí Don Quijote-ja látható, az első igazi regényhős, aki hadilábon áll a „realitással”, belefeledkezve saját szélmalom-valóságába (Hamvas Béla), míg az összecsukott kötet egy Dosztojevszkij-idézettel örvendeztet meg bennünket – ő volt az, aki Don Quijote-i hőseinek egész sorával a legjobban megerősítette a regénynek éppen ezt a lényeges orientáltságát (vallomás, megváltás, misszió, a szépség üdvözítő erejének kíséretében).

Az irodalom diszkurzív természetéhez többé nem fér kétség, sem szóban, sem a kimondottak írásbeli materializálódásában. A kiadványt lapozgatva meggyőződhetünk róla, hogy a diskurzus (E. Benvenist) interdiszciplináris koncepció, amely mélységesen áthatotta a korszerű irodalomelméletet. A beszéd, illetve a szövegmondás mikéntjének értelmében, a diskurzus nem csupán a konkrét kijelentésnek a lingvisztikai, hanem filozófiai, ideológiai, politikai aspektusait is felöleli, beleértve a befogadóra gyakorolt hatását, valamint a beszédhelyzetben (körülményekben) való begyökerezettségét is. Ezekben a viszonyokban számos árnyalat található, amelyeket fel kell fedezni, és amelyeket a jelen kötetben szereplő szerzők példásan bemutatnak.

A könyv első fejezete éppen ennek a módszertani megközelítésnek az elmélyítésével és körbehatárolásával foglalkozik, érthetően inszisztálva az értelmezési eszköztáron, amelyhez hozzátartozik a jel, a csomópont, a szavak diszpozíciója, az elágazás, az egész és a részek viszonya, a belső szó, a szöveg világában való jelenlét.

Egy russzista számára különösen izgalmas Han Anna írása (Gusztav Spet, Andrej Belij, Olga Frejdenberg és Roman Jakobson költői képhez való viszonyulásáról), valamint Slobodanka Vladiv-Glover tanulmánya (Vigotszkij strukturális elméletének kedvező hatásai az irodalmi szövegre mint nyelvi eszközre). Molnár Angelika, Kovács professzor talán leginkább felismerhető tanítványa, dolgozatában bemutatja Kovács Árpád tanítását Ivan Goncsarovnak, annak az írónak a regénynyelvéről, aki eléggé váratlanul került az aktuális elméleti érdeklődés középpontjába, bizonyítván, hogy olyan értékről van szó, amely idő előtt került a süllyesztőbe. Ennek az orosz szerzőnek a regényvilágában ugyanis a kihívásoknak olyan palettája bújik meg, amely nagyon is élénk, korszerű, vibráló és mindenekfelett: módszertanilag produktív. Dobos István a Szindbád-szövegek legkisebb egységéről, Az óramutató vigyáz az óbudai kisasszonyokra című Krúdy-novellában felbukkanó jelképről értekezik, a szövegben Szindbád ugyanis Iréne homlokát a végtelenség jeléhez, a „∞-hoz” hasonlítja. Papp Ágnes Klára Alekszandr Potebnya humboldti alapokra építő, a szó poétikájában kicsúcsosodó nyelvfelfogását hasonlítja össze Jacques Derridának az el-különböződés, a játék és a nyom fogalmain alapuló nyelv-koncepciójával, Horváth Csaba regényelméleti fragmentumokra reflektál, Thomka Beáta pedig az ünnepelt, Kovács Árpád „a poétika íródik tovább” gondolatával indítja A harmadik személyű Én című tanulmányát, amelyben a szubjektum kifejezhetőségének és az én önkifejeződésének kérdéskörével foglalkozik, a „regényt vagy önéletrajzot alkot-e a szerző” dilemmát Per Olov Enquist svéd író Egy másik élet című művét elemezve járja körül.
A második fejezetben kaptak helyet az irodalmat, történelmet, irodalomtörténetet érintő kérdések, a magyar és az orosz irodalomból vett válogatott irodalomtörténeti példák alapján. A fejezetet indító tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály a történeti és irodalmi elbeszélés viszonyát, a valóság és a fikció határvonalát problematizálva bevezet a történelmi elbeszélés létezési módjaiba. Valentin Nedzveckij a szó valós értelmében korszerűsítette a Nyikolaj Csernisevszkij szépirodalmi és esztétikai opusába, valamint annak pozitív és negatív kommentárjaiba való betekintést (F. Dosztojevszkij, V. Nabokov). És valóban, kár lenne nem kihasználni a korszakalkotó lehetőséget, hogy az egyik elvetemült korszak által büntetett, a másik, épp oly elvetemült korszak által pedig instrumentalizált írókat áttekintsük igazi, időtlen értékeik fényében, mai szemszögből. Vonatkozik ez Ivan Goncsarov cenzori tevékenységének értékelésére is (Rőhrig Eszter tollából), melynek a történelem folyamán különböző elbírálásban volt része.

A kötet A magyar irodalom formái című fejezetét, mondhatnánk, az egy évszázadnyi kortárs magyar irodalom legtörékenyebb, leghermetikusabb géniuszainak szentelték (Kosztolányi, József Attila, Mészöly, Weöres), egészen Krasznahorkai modern, regényes kéziratáig, és itt sem maradt el a hivatkozás a jelentős európai és orosz hangokra. Ezeknek a titokzatos kéziratoknak az értelmezése tart, és még sokáig fog tartani. Számunkra különösen érdekes a betekintés Pilinszky „epikus cselekvés – lírai újraírásába” a Dosztojevszkij-idézések nyomán (Eisemann György) és Weöres Sándor Első szimfóniájának harmadik tétele, a Valse triste francia fordításának, a nyelvi-kulturális átültethetőség problémáinak elemzése (Szávai Dorottya).

A negyedik tematikus egységet a nagy dosztojevszkiji témáknak, típusoknak, eljárásoknak szentelték, valamint azok előfutárainak, de örököseinek is, egészen a teljesen korszerű reflexekig és visszhangokig. Emeljük ki Deborah Martinsen rendkívül alapos dolgozatát, amelyet Dosztojevszkij karácsonyi meséjének szentel, s amely filozófiai értekezéssé növi ki magát. Az Egy nevetséges ember álma a bűn és a megváltás keresztény mítoszának változata. Voltaire-i fotőjben játszódik, intertextuálisan kapcsolódva Voltaire Mikromegas című történetéhez, jelezvén, hogy vitában áll a felvilágosodás racionalista eszméivel. Az értelem és a szív közötti konfliktusban (amely Dosztojevszkij számos hősére jellemző, mert együtt érző a szívük és számító az elméjük) a hős bevallja a hiper-racionalitás bűnét, és bánja azt, nem úgy, mint Raszkolnyikov és az alvilági hősök. Más szóval a megváltás útjára lép.

Decska Csavdarova arra hívja fel a figyelmet, hogy igen indikatív egy Gogol-mű hiánya Dosztojevszkij hősének, Makar Djevuskinnek a könyvtárából: szakvéleménye az elkövetkezőkben elkerülhetetlen lesz, amikor az őrület tematikájának határáig sodródó kisember mentalitását kell elemezni. Az Egy őrült naplója című műről van szó ugyanis, amely a filantróp optikát a patológia irányába mozdítja el.

Valerij Lepahin, teljesen a diszkurzív poétika szellemében, a „bűntett” költeményének elemzését végezte el a Bűn és bűnhődés című regényben, a bűntett lexémájának értelmezésekor az etimológiai, de a dezetimologizált heurisztikát is követve. Arany Zsuzsanna cikke a befolyás és hatalom harcáról szól A nagy inkvizítor legendájában. Konsztantin Barst tanulmánya a Sztyepancsikovo falu és lakói című regény kriptoparódiájáról szól, amivel kiegészíti és korszerűsíti Jurij Tinyanov parodizáló taxonómiáját. Ő ugyanis a Válogatott helyek korszakának Gogoljához való, ma már notorikusnak számító megközelítés helyett észrevette Foma Fomics Opiszkin figurájában az autoreferenciális, autopoetikus alkotóelemet – Dosztojevszkij szibériai életszakaszához viszonyítva. Fried István a Gorohovaja utca toposzát kutatta Gogol és Goncsarov műveiben, míg a hamburgi Wolf Schmid professzor felkínálta saját értelmezését a teodícea jelenlétéről Dosztojevszkijnál, bizonyítván, hogy nemcsak kitűnő narratológus, hanem a legnagyobbakkal is párbeszédben levő gondolkodó. Voltaire és Leibniz híres polémiájának lett szentelve Dosztojevszkij Karamazov testvérek című testamentumszerű regénye, amelyet afféle ellen-Candide-nak szánt. A Voltaire-hez való kritikai viszonyulás (a filozófus-istentagadó Ivan Karamazov alakjának kompromittálása) nem jelenti ugyanakkor Leibniz „minden elképzelhető világ közt a legjobb” pozíciójának fenntartás nélküli elfogadását. Dosztojevszkij kozmodíceájában a Jóisten létezésének bizonyítására felhozott legmeggyőzőbb érv – Isten teremtményének szépsége. És valóban: Zoszima sztarec kis szerzetesközösségének környezete igazi „rózsák völgye”. Az isteni teleológia Zoszima általi dicsőítésében az esztétikai panteizmus nyilvánul meg. Schmid elemzése mégis utal Dosztojevszkij Jób könyvéhez való elkötelezett hozzáállására (amelyben végül mégis a világ helyénvaló elrendezésének argumentációja győz, amely világban a szülők elhunyt gyermekeik helyébe új gyerekeket kapnak). Az őrült Sznyegirjov kapitányban, aki nem hajlandó elhunyt fiát új fiúval pótolni, Dosztojevszkij afféle ellen-Jóbot lát, azaz az Isten jóindulata elleni hangot. Ily módon Schmid azt mutatja meg, hogy Dosztojevszkij nem kínál egyértelmű válaszokat. Közelebb áll hozzá az apória és a paradoxon, a valóság filozofikus és művészi vizsgálatának keretében.

Említsük meg azokat a tanulmányokat is, amelyek a Puskinnál fellelhető emberi és isteni logosznak lettek szentelve, valamint Lermontov költői diskurzusa interpretatív lehetőségeinek egy Turgenyev-regény keretében, Turgenyev prózaversei intonációjának, a nőkérdésnek Leonyid Andrejev dramaturgiájában, Csehov alakjának Bunyinov visszaemlékezéseiben, a stilizáció és retrospektivizmus problémáinak Mihail Kuzmin szimbolista regényében és korai prózájában. Jónás Erzsébet tanulmánya a pravoszláv egyetemesség jelenségével foglalkozik Dosztojevszkij és Ljudmila Ulickaja műveiben, és előtérbe helyezi az orosz kultúra ezen exkluzív attribútumait, illetve alkotói korszerűsítésük és polemikus átértékelésük lehetőségét. A kert poétikája Joszif Brodszkij költészetében, valamint Nabokov geometriai metatextusa is igen inspiratív tanulmányokat ihlettek meg. Nabokov regényeit vizsgálva Natalija Fatejeva domináns geometriai fogalmak és matematikai metaforák együttesét észlelte, amely hatással van a regény tipológiájára, szüzséjére, szimbolikájára, a körre való abszolút törekvéssel bezárólag. Ezen kívül Nabokov hősei gyakran szembesülnek a(z) (nem)eukleidészi geometria törvényszerűségeivel, épp úgy, mint a rajzolók és a festők.

Ez a kapocs a zárófejezettel, amelyet Szövegek és képek között címmel Jerzy Faryno rendkívül szellemes írása vezet be, melyet az internetes kommunikáció korszerű tipográfiájának szentel – „majmos”, „kutyás”, „kukacos”. Roman Bobryk cikke a festészet értelméről szól, míg Géczi János hűséges maradt rózsa-bűvöletéhez, ezúttal Goethe Faustja kapcsán. Az átok-ima hagyományának az ótestamentumi Jób könyvétől az újtestamentumi Jézus menyasszonyáig terjedő blaszfemikus visszhangjairól ír Hoványi Márton. Meg kell említeni Valerij Tjupa tanulmányát is, aki Mihail Prisvin rövid „elbeszélése az elbeszélésről” anyagán a narratíva alapvető mozgatóit mint a cselekvés felfedezésének kommunikatív kompetenciáit demonstrálta. A kötet Papp Sándor köszöntőjével zárul.

Még egyszer ki szeretnénk emelni a kötelező és tiszteletadó méltatás szép mértékét, amely taktikailag összefonódik a tudományos forrásmunkákkal és egyéni pecséttel, és hozzájárul a szöveggyűjtemény minden részvevőjének tudományához. Szép alkalom ez az alkotói összefogásra és összefoglalásra, amely üzenet is egyben, hogy a tudományos közösségben jelentős és inspiratív kulturológiai kezdeményezések születnek és valósulnak meg.

Végezetül örömünket és köszönetünket fejezzük ki, amiért alkalmunk nyílt, hogy megismerkedjünk ezzel az értékes gyűjteménnyel, és ily módon is csatlakozhassunk egy markáns, nem formális társasághoz, amely, biztosak vagyunk benne, idővel, amíg csak költészet létezik, gyarapodni és szerteágazódni fog…

[Szitár Katalin, Molnár Angelika, Kovács Gábor, Selmeczi János, S. Horváth Géza (szerk.): Esemény és költészet. Az irodalomértés kortárs horizontjai a magyar és a nemzetközi tudományosságban. Tanulmányok Kovács Árpád hetvenedik születésnapjára. Pannon Egyetem, Veszprém, 2014, 511 oldal]