Gyürky Katalin: Térbe zárt hősök, hősökbe zárt terek (Regéczi Ildikó Térképzetek az orosz irodalomban című kötetéről)

„Az orosz föld végtelen térségei mintegy predesztinálják az orosz gondolkodást a tér fizikai valósága és a térviszonyok nyelvén történő művészi kifejezés tanulmányozására. A térről szóló gondolkodáson belül komoly diskurzus témáját képezi e földrajzi környezet és a  szellemi-lelki alkat összefüggésének kérdése. […] Az orosz nép sajátszerűségének a térbeli adottságokkal történő magyarázata régtől fogva jelen van az orosz eszmetörténetben” (11.) – ez a Regéczi Ildikó klasszikus és kortárs orosz irodalmi műveket térpoétikai szempontok szerint elemző kötetének Bevezetőjében olvasható pár sor nyilvánvalóan nemcsak az olvasónak, hanem a szerzőnek is iránymutatásul szolgál. Arra hívja fel a figyelmet, hogy kortárs gondolkodóként, illetve kortárs befogadóként semmiképp sem tekinthetünk el azoktól a kutatási irányzatoktól, áramlatoktól, amelyek eddig a térképzet szempontjából fontos, jelentős eredményeket értek el. A kutatóelődök, valamint az általuk kidolgozott, ma is működőképes, a műelemzéseknél ma is hasznosítható elméletek iránti tisztelet vezérli tehát a szerzőt akkor, amikor kötete első egyharmadát ezeknek a fontos és hasznos kutatási irányzatoknak a bemutatásával kezdi.

Regéczi Ildikó itt (is) a teljesség igényével dolgozik: a konkrét térpoétikai elméletek ismertetése előtt az orosz földrajzi térről szóló gondolkodás minden szegmensét igyekszik bemutatni, olyan elméletekre is kitér, amelyeket a későbbiekben – legalábbis az itt elemzendő irodalmi alkotásoknál – ugyan nem hasznosít, de fontosnak tart megemlíteni. Ezáltal a könyve első része az orosz földrajzi térről mint szellemi-lelki alkatot befolyásoló közegről való gondolkodás fejlődéstörténeteként is olvasható: a XIX. század első felétől a posztmodern ez irányú nézetei bemutatásáig jutva nemcsak az irányzatokról, hanem az irányzatok egymásra hatásáról is képet kapunk. Megtudjuk, hogyan hatott Csaadajev az orosz történelmet és társadalmat véleménye szerint tényként befolyásoló földrajzi térről szóló elmélete a nyugatos-szlavofil vitában résztvevők Oroszország-képére, illetve a nyugathoz fűződő viszonyára. Amíg a szlavofilek a tágas orosz föld „egyetlen eleven testként” („одно живое тело”) (14.) való létezését, szellemi-lelki értelemben vett egységét hirdették, addig a nyugatosok ezt az egységről való gondolatot konzervatívnak bélyegezték, a haladó ideák befogadására alkalmatlannak titulálták, s így a területi egység helyett Nyugat-Kelet elválasztottsága, valamint a Nagy Péter reformtevékenysége következtében erősödő társadalmi szakadás (раскол) vált számukra központi gondolattá. Az önelvű történelmi fejlődést képviselő szlavofil és a külső hatást beengedő, ezáltal a változó műveltség szükségszerűségét hirdető nyugatos értelmiség konfliktusa – mutat rá a szerző – skizmát idézett elő, amelyet az orosz kultúra gyakran a közöttük húzódó szakadék (бездна, пропасть, овраг) – egyébként térpoétikai elemként is lényeges – metaforikus képével illetett. A szakadék pedig – olvashatjuk a kötetben – „olyan elválasztottság kifejezőjévé válik, ahol nincs semleges középmező, az átugrás az egyik térfélről a másikra szinte lehetetlennek tetszik” (15.).

A későbbi gondolkodók kisebb-nagyobb sikerrel ezt a szakadékot, ezt az átjárhatatlanságot igyekeznek feloldani. Bergyajev például azzal, hogy Oroszországot nem a Keletet és a Nyugatot elválasztó határnak, hanem a két világot egyesítő, különleges adottságokkal bíró Kelet-Nyugatnak titulálja. Ugyanakkor a földrajzi tényezőt, Oroszország végtelen tájait a formaalkotás – az életbeli, s tegyük hozzá, a művészi formák megalkotásának – akadályaként tételezi: „A hatalmas orosz tér nem segíti elő az önfegyelem és az öntevékenység kifejlődését az orosz emberben” (17.). Bergyajevnek ez a tézise – mutat rá Regéczi Ildikó – azért is nagyon lényeges, mert ez a fajta határtalanság-érzet, ez a fajta nyugtalanság az, amely a magasabb rendű élet lehetőségét hordozó, akár utópisztikus tér keresése felé visz, és az orosz mentalitásra oly jellemző vándorlás, az irodalomban is meghatározó orosz vándor helyváltoztatással is összefüggő lelki mozgását eredményezi. A vándorlók mellett ugyanakkor Bergyajev véleménye szerint az orosz mentalitásnak a szervilis, passzív, az anyagi létben elmerülő, tehát: mindenféle mozgást, változást elutasító lelkiállapot is a része. A passzivitást választók Oroszország-anyácskába, vagy annak egy kis zugába mint óvó, védelmező, támogató képzetbe, térbe kapaszkodnak.

Bergyajev elmélete ismét több szempontból előremutató. Egyfelől amiatt, mert az aktív, utazó és a passzív, megmerevedett létállapot ismét csak kettősség, annak a dichotomikus gondolkodásmódnak az eredménye, amely alól az orosz eszmetörténet képtelen szabadulni. Bergyajev tehát kísérletet tett a Kelet-Nyugat, a szlavofil-nyugatos kettősség felülírására, de gondolkodása továbbra is dichotómiák mentén haladt.

A kettősség, a dichotómia – bár Regéczi is utal erre, de kötetében nem erre koncentrál – valóban oly mértékben határozza meg az orosz eszmetörténetet, hogy a metaforikus jelentőséggel bíró terek kutatásában – amely a kötet következő alfejezetét képezi – is ez uralkodik. A legfontosabb két orosz város, a különböző jelentésrétegeket magába olvasztó Moszkva és Pétervár kettősénél tartunk, ahol a Bergyajevnél felbukkanó Oroszország-anyácskát, az óvó-védő pozíciót a kulturális hagyomány közvetlen folytatójaként Moszkva képviseli, míg Pétervár idegensége, az orosz kultúrába való „nem szervülése” félelmet vált ki, s a róla alkotott képzetek szintjén irracionális elemekkel telítődik. Ugyanakkor, a dichotomikus gondolkodás részeként, olyan elmélet is létezik, amely épp fordítva, Moszkvát tartja kaotikusnak, logikátlan félázsiai falunak, Pétervárt pedig harmonikus, logikusan megszerkesztett, civilizált, kulturált európai városnak.

Ha a szlavofil gondolkodáshoz is közel álló Moszkva – saját, Pétervár – idegen, Moszkva – óvó, védelmező, Pétervár – félelmetes, irracionális elképzelésnél maradunk, fontos – Regéczi irodalmi elemzései szempontjából is fontos – elmélet W. G. Szczukin udvarház-koncepciója, aki az udvarházat mint metaforikus teret a tradicionális orosz életvitel szimbólumaként, a külvilágtól elzárt, illetve minden szempontból zárt térként értelmezi, amely ezáltal a funkciója által válik meghatározóvá a hős/hősök életútja szempontjából is.

A metaforikus térrel kapcsolatos elméletekre azonban a XX. században a szovjet ideológia is rányomta a bélyegét. Regéczi Ildikó szovjet építészek és festők konstrukcióin keresztül érzékelteti a metaforikussá váló tér átrendezésének ideológiai aspektusú aktusát, amely a rendszeren kívüli másikat, a másságot szimbolikus halálra ítéli. Az eszmetörténet ismertetésének ezen a pontján rendkívül érdekes az idegen és a saját között húzódó köztes szovjet terek – a kommunalka, a láger, a sor – emberi sorsot befolyásoló funkciójának az elemzése, az önálló gondolkodást, intimitást, másságot ellehetetlenítő szerepének a bemutatása.

A beszűkült, zárt, vagy tágnak tűnő, nyitott, sajátnak vagy idegennek tételezett metaforikus terek felvonultatásával pedig Regéczi Ildikó elvezet bennünket a művészi tér fogalmáig, amely a XX. századi bölcseleti gondolkodás egyik legdinamikusabb kutatási irányává vált. Az orosz irodalomtudományban is nagy hagyománnyal rendelkező kultúra és térbeliség kapcsolatának felvázolásakor Regéczi ismét nélkülözhetetlennek tartja az ezzel kapcsolatos legfontosabb elméletek bemutatását. Kitér Florenszkij elméletére, aki szerint a térbeliség elvesztésével a műalkotás megszűnik létezni, Bahtyin kronotoposz-fogalmára, amelynek keretében a gondolkodó a tér és az idő egymástól való elválaszthatatlanságára hívta fel a figyelmet, Lotman gondolataira, aki az irodalmi szövegek elemzésekor különös figyelmet szentelt „a térbeli (s egyben időbeli!) mozgásnak, az út (életút) képének; a térhatárolás és a határátlépés helyzeteinek; a szereplők szintjén megvalósuló »tériesség« jelentésrétegeinek” (43.). De Regéczi a saját kutatásai szempontjából rendkívül fontosnak tartja Toporov nézetrendszerét is, aki a különböző terek hősök hangulatára gyakorolt hatásáról elmélkedett, a pozitív és negatív lelkiállapotot kiváltó térbeli elemek szerepét hangsúlyozta.

Mindezen elméletek ismerete tükrében, a kötet nagyobbik felét kitevő irodalmi elemzései előtt a szerző így jelöli ki a saját munkája célját: „A földrajzi realitáson túlmenő térábrázolás változása a szereplők mentális térképeinek felrajzolásával válik megfoghatóvá. […] Munkám célja, hogy az orosz irodalomban kiemelkedő szerepet játszó emblematikus terek értelmezésén keresztül, a határok átlépésének kérdésére, a kimozdítottság specifikus helyzetére és az idegenségtapasztalatra összpontosítva egyes XIX. századi és kortárs drámai, valamint prózai művek új szempontú megközelítésére tegyek kísérletet” (61.).

S valóban: az ebben a kötetben felvonultatott négy klasszikus és három kortárs, vagy majdnem kortárs szerző nyolc alkotásának elemzésekor Regéczi Ildikó amellett, hogy – a szakmája iránti alázatát továbbra is tükrözendő – soha nem feledkezik meg az adott műről már létező szakirodalmak rövid ismertetéséről, a térpoétika szempontrendszerét érvényesítve minden esetben új, friss gondolatokat fogalmaz meg. Olyan összefüggésekre világít rá, amelyek az olvasót is elmélkedésre, sőt, akár az adott művel kapcsolatos elképzeléseinek a felülvizsgálatára vagy újragondolására késztetik.

Az összefüggések kapcsán semmiképp se tekinthetünk el a szövegek között működő összefüggésekről, intertextuális kapcsolódási pontokról. A szerző kötetének hét elemző fejezetében szereplő alkotások ugyanis a közös, a térpoétikai szempontok szerint elemezhető tematikájuk miatt (is) kapcsolatba lépnek egymással, mégpedig Bahtyin szövegtér-koncepciójával összefüggésben. Bahtyin – olvashatjuk a kötetben – „beszédelméleti írásai a dialógus fogalmának középpontba állításával, a nyelv kommunikatív funkciójának előtérbe helyezésével és ezen belül a hallgatói pozícióra irányuló figyelmükkel voltaképpen felvetik az egyes irodalmi szövegek korábbi és – paradox módon – későbbi szöveggel való dialogicitásának kérdéskörét” (57–58.).
Véleményem szerint a szerző elemzései ebből a szempontból – az általa is felvetett intertextuális kapcsolódási pontok mellett – az olvasónak is tág teret biztosítanak arra, hogy a szövegek között a kötetben nem említett találkozási pontokra ráleljen.*

Az első két elemzés tárgyát, Lermontov Álarcosbálját és Gogol Az arckép című elbeszélését a témájuk, a pétervári tematikába illeszkedő szüzséjük egyértelműen összekapcsolja. Pétervár mint a démoni erőkkel folytatott harc metafizikai színtere, az ördögi álarcot öltött világ megtestesítője mindkét mű főhősének/főhőseinek életét meghatározza.
Az ördögi álarcot öltött világ az Álarcosbálban – a címben is sugallt történés, helyszín kapcsán – konkrét formában van jelen. Az, hogy a hősök álarcosbálba készülnek, és az életüket meghatározó események ott történnek velük, nem véletlen, hiszen – teszi fel a kérdést Regéczi V. I. Lelina nyomán – „Nem azért lettek-e Péterváron olyan kedveltek az álarcosbálok, mert a tettetés a város lényegéhez tartozott?” (76.)

Vagyis ugyanúgy, ahogy a város nem őszinte a benne lakókhoz, úgy a lakosok – álarcuk mögé bújva – egymással sem lesznek őszinték, egymás megtévesztése a céljuk, amiből, ahogyan azt a mű végkifejlete mutatja, csakis tragédiák születhetnek.

A démoni erők működése hangsúlyosan van jelen Gogol művében is, amelyet Regéczi a lotmani értelemben vett többszörös határátlépés szövegeként értelmez. Azáltal ugyanis, hogy a mű középpontjában egy képzőművészeti alkotás, egy festmény áll, felmerül a vizuális művészeti ág és a verbális kifejezési forma átjárhatóságának a kérdése. A címben szereplő műfaji megjelölés (oroszul Портрет, azaz Portré) „a festészet és az irodalom határterületére utalja az elbeszélést” (95.), hiszen a mű címe a benne szereplő festmény és Gogol elbeszélésének műfaji megnevezése is egyben.

A művészeti ágak közötti határátlépés mellett metaforikusan és konkrétan értelmezhető határátlépésekkel is találkozhatunk Gogol alkotásában. Rendkívül figyelemre méltó Regéczi Ildikónak az a meglátása, hogy a világtól a műalkotást elválasztó tér, terület, a kép kerete itt ellenkező funkciót tölt be: azáltal, hogy az uzsorás kilép a képből, épp a keret fog kapcsolatot létesíteni a kétféle realitás között, s a határátlépés így metaforikus szinten is megtörténik. Ráadásul a különös elevenségű szempár tulajdonosa nemcsak kilép a keretből, hanem hátrahagyja azt az aranytekercset is, amely a festő főhős, Csartkov élete megváltoztatásának, művészi elvei feladásának lesz az indikátora. Ehhez viszont – mutat rá Regéczi – egy konkrét határátlépésre is szükség van: arra, hogy Csartkov az eredeti, Vasziljevszkij-szigeti lakhelyéről átköltözzön a Nyevszkij Proszpektre, amely a pétervári szövegvilágban a műviséget, a dekorativitást képviseli. Csak egy ilyen művi városrészben tettetheti magát másnak Csartkov, mint aki. Itt ölthet magára álarcot, amely ebben az esetben nyilván szimbolikus aktus, viszont az éber olvasó számára éppen ez az „álarcviselés” adhat a lermontovi és a gogoli szövegterek közötti átjárásra újabb lehetőséget.

Gogolra utalva Gogolhoz nyúlik vissza a következő, a további szövegek elemzése szempontjából véleményem szerint központi szerepet játszó Goncsarov-regény, az Oblomov egy fejezetének, Oblomov álmának a saját és idegen térségbéli kontextusáról szóló elemzése. A főhős, Oblomov álmában tér vissza abba az Oblomovkába, ahol a gyermekkorát töltötte, ahol „testiség korlátaiba is zárt élet rajzolódik ki előttünk” (118.), és ahol ugyanúgy, mint Gogol Régimódi földesurak című elbeszélésében, a szorongást okozó ismeretlent idegenné minősítő tudati transzformáció zajlik. Az Oblomovkán kívüli vidék, térség imázsának mirage-ba (torzképbe) fordítása történik meg, vagyis az idegen táj térbeli elutasítása árán teljesedik be az oblomovkai udvarház szilárd, nyugodt középpontot tételező jelentése. Az elemzés W. G. Szczukin udvarház-elméletére támaszkodva utal arra, hogy Oblomovka olyan különleges, áldott kis térség, ahol – az anya jelenléte miatt is – különösebb nehézség nélkül élhető meg a védettség állapota.

Azonban az, hogy mindez már csak Oblomov álmában, nosztalgikus szinten van jelen, felveti a kérdést: vajon felnőttkorban megtartható-e a látszólag stabilitást képviselő, az idegent sem konkrétan (Stolz személyében), sem átvitt értelemben (Pétervár félelmet keltő „tájai”) nem beengedő magatartás? Ez esetben is a mű további történéseit kell ismerjük ahhoz, hogy evidensnek érezzük Regéczi egyik, elemzést záró kijelentését: „a regény belső bonyolultsága révén a formát jelentő gyermekkori létezés színhelyének (vagy az álomban megvalósuló ideális locusának) a kaotikus külvilág hatására is lezajlott deszakralizációja történeteként is olvashatjuk a regényt” (126.).

Az Oblomov-elemzésnek ez az utolsó pár sora egyfelől azért lényeges, mert az Oblomovka deszakralizációját kiváltó szüzséelemek itt ki nem fejtett továbbgondolására készteti az olvasót, másfelől azért, mert a szövegterek egymásra hatása révén a következő elemzés, Csehov Három nővérének térpoétikai vizsgálata kapcsán is fontos kijelentésnek számít. Hiszen ha végiggondoljuk, az a fajta deszakralizációs folyamat, amely Oblomovkával kapcsolatban végbement, a Három nővérben Moszkvával mint az Oblomovkához hasonló gyermekkori, konfliktusoktól mentes, az anya jelenlétével is megerősített óvó-védő térrel kapcsolatban a dráma történéseinek (már amennyiben vannak a drámában ilyenek!) idejére már szintén lezajlott. Regéczi Andrejnek és a nővéreinek Moszkvába vágyódása kapcsán Kevin Lynch mentálistér-fogalmát hívja segítségül: a városnak az objektív struktúrát mellőző, sajátos határvonalakkal rendelkező szubjektív leképeződésével találkozunk, egy olyan vágyott-idealizált Moszkva-képpel, egy olyan paradicsommal, amely már elveszett. Már deszakralizálódott, hiszen éppen az ide való „hazatérés tenné bizonyossá, hogy az elveszettnek hitt otthon nem létezik, az én önmagához való visszatérése ily módon nem valósítható meg” (140.).

Ismét érdemes belekapaszkodni ebbe a Csehov-műelemzésben szereplő mondatba, amely nemcsak az elveszett gyermekkori édenhez, hanem az ottani, akkor érvényes énhez való visszatérés lehetetlenségére is utal. Mert – ismét csak az elemzett művek közötti intertextuális kapcsolat bizonyítékaként – valami hasonló történik Viktor Jerofejev A jó Sztálin című regényében, ahol a főhős az identitását az itt és most, Moszkva és Párizs feszültségében keresi.

Az önéletrajzként is felfogható szöveget Regéczi Ildikó Philippe Lejeune meghatározását alkalmazva olyan, a szerzői énről szóló beszédként tételezi, amely a „ki vagyok” kérdésére a „hogyan váltam azzá” elbeszélésével felel. Ezt a bonyolult kérdést, az identitásnak az íráson és a politikai-történelmi eseményeken, valamint személyes, az apafigurához köthető élményeken keresztüli megváltozását Regéczi – a Vladimir Nabokovval való többrétegű intertextuális kapcsolatra utalva – az esztétikai és az etikai nézetrendszer között húzódó határok kérdésének is tekinti. Ugyanakkor az elemzéséből nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanúgy, mint a Három nővérben, a gyermekkor Moszkvája mint éden már itt is elveszett, nem hozható vissza, s visszahozhatatlanságát a személyiség megváltozásán túl a másik térség, a párizsi világ megismerése is lehetetlenné teszi.

Mindeközben Ljudmila Ulickaja két itt elemzett alkotása esetén találkozhatunk olyan – Oblomovkát, vagy Csehov „nővéreinek” Moszkváját idéző – védelmet nyújtó, idilli helyszínekkel, amelyek épp a bennük élők sajátos identitása miatt lehetnek működőképesek.

A Médea és gyermekeiben a mitikus középpontként, „idillikus kronotoposzként”, a családot egyesíteni képes békés helyszínként funkcionáló Krím félszigeti ház (amely a XIX. századi udvarház, illetve a nemesi fészek tulajdonságait is ötvözi) működéséhez a főhős, Médea rendteremtő, minden eseményt átlátó képzete szükséges, az a képessége, hogy a tudatában a múlt és a jelen nemzedéke különös egyidejűségben tud működni. Ez teszi lehetővé, hogy a házában egyfajta időtlen körkörösség uralkodjék – ahhoz hasonló, amely a napi szinten ismétlődő, vissza-visszatérő tevékenységek révén Oblomovkát is mitikus hellyé varázsolta. A Kukockij eseteiben pedig Kukockij lányának, Tányának a Szergejjel való kapcsolatában megbúvó harmónia az, amely paradicsomi jelleget adhat(na) a szintén a Krímben található otthonnak. A pár boldog, kiegyensúlyozott élete, vagy annak illúziója ugyanakkor „játékba hozza” a Goncsarov-regényben Olga és Stolz krími otthonának miliőjét, s ismét továbbgondolásra késztet, főleg, ha figyelembe vesszük Regéczi Ildikó intertextuális kijelentését: „Tánya a Goncsarov-regénybéli Olga reminiszcenciájaként is értelmezhető” (209.).

S ha egyetértünk Bahtyinnal, hogy a szövegterek a korábbi és – paradox módon – a későbbi szövegekkel is dialogicitásba lépnek, az orosz irodalomban jártas olvasóként az Ulickaja-regényekben szereplő, az egyes szereplők képviselte otthonteremtési képesség ellenpontjaként is olvashatjuk Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuskiját, amelyben Jerofejev alteregóját, Venyicskát Regéczi véleménye szerint „a népi kultúrában hajléktalanként aposztrofáló szent őrült otthontalansága jellemzi” (156.). Állandó úton levése, „orosz vándor” mivolta ugyanakkor Venyicskát egy korábbi szöveg főhőséhez, Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényének Miskin hercegéhez is köti, akinek az utazása, otthontalansága szintén nem öncélú, hanem az egyetemesebb lelki közösségvállalásra való vágyakozás metaforája. Regéczi Ildikónak e párhuzam meghúzásakor is teljesen igaza van: Venyicska próbálkozásait, amelyek a körülötte lévők szenvedéseinek átélésére, a megbocsátás gesztusának gyakorlására vonatkoznak, Miskin felől érthetjük meg igazán, ahogyan azt is, hogy a „térbe” kívülről érkező idegen miért képtelen a „megváltó” feladatát beteljesíteni.

(Regéczi Ildikó: Térképzetek az orosz irodalomban. Kalligram, Pozsony, 2015, 240 oldal, 2800 Ft/9,30 €)

* Természetesen az orosz irodalomban jártas olvasónak. Az egész kötetre érvényes, hogy igazán annak a befogadói rétegnek szól, amely ismeri, olvasta és olvassa az orosz irodalmat. A primer szövegek ismerete nélkül ugyanis a közöttük meglévő intertextuális kapcsolatok is homályosak maradnak.