Steinmacher Kornélia: Tündeszárny és pilletánc (Szabó T. Anna Kyoko Senki madara című kötetéről)

Szívbe markolóan szépen, egyszerűen és tisztán mesél nekünk, kicsiknek és nagyoknak Szabó T. Anna távol-keleti eredetű meséjében a veszteségről: egy különös pásztorfiú története ez, aki ötévesen elvesztette az édesanyját, és ezzel együtt az emberek között érzett otthonosságot is. Idegenek nevelték, és idegen is maradt köztük, ám ő ezt a kívülállóságot, kirekesztettséget ellentmondásosan éli meg. A benne ragadt fájdalom és árvaságérzet mellett megtanulta megszeretni és elfogadni a magányt.

Tátos évekkel később kikerül a pusztába pásztornak, így emberi közösségtől való elszigeteltsége már a távolságban, az élettérben is megmutatkozik. A különcnek és bolondnak tartott fiú valójában természetfeletti képességekkel bír, ért az élőlények, a természet nyelvén. Rendkívüli gyógyító ereje van, ami a beteg állatokat illeti, ahogyan az általa megszólaltatott hangszerek is csodás hatással bírnak. Így ha a környékbeliek nem is értik meg és kinevetik, mégis hozzá fordulnak tanácsért szükség esetén: ezáltal abban a sajátos helyzetben van, hogy az adott közösség tagjai alapvetően élhetetlen, bolondos idegenként, adott helyzetben azonban rendkívüli, megbecsült emberként, a helyi gyógyítóként tekintenek rá.

Tátos alakja és képességei által a keleti eredetű mese mágikus világába beépül a magyar népi hiedelemvilág is, hiszen a közösséggel való ellentmondásos viszonyában és tudományaiban a tudós pásztor alakjához köthető jellegzetességeket ismerhetjük fel, akinek képzetköre egyben szorosan összekapcsolódik a táltos hiedelemkörével is. A mediátori hiedelemrendszer bonyolult közegébe tartozó különleges képességű ember a népi hiedelem-elbeszélésekben és a kora újkori boszorkányperekben úgy tűnik fel, mint alapvetően pozitív, segítő szándékú személy, akinek hatalmában van oldás és kötés, aki többnyire semmissé tudja tenni az ártó szándékú boszorkányok rontásait. Tátossal kapcsolatban is felmerül az adott közösségben a gyanú a kötés rítusára is: egy szerencsésen meggyógyított tehén gazdája hazafelé sietve attól tart, hogy ha Tátosnak egészen az ő lakhelyéig elhallatszó furulyajátéka abbamarad, mielőtt ő otthon lesz, a tehene visszafordul, Tátost tekinti majd gazdájának, és többé nem lehet majd hazacsalogatni.

Az állatok megbetegítését a magyar néphit alapvetően a boszorkánynak tulajdonítja, ahogy az alakváltás, a madárrá változni képes leány jelenségét is boszorkányokhoz köti, ez az elem a boszorkányság képzetéhez azonban egyetemesen is kapcsolódik. Torira, a keletről érkezett titokzatos lányra is lehet alakváltó boszorkányként tekinteni, miközben ő a történetben egy odaadó, önfeláldozásra kész szereplőként tűnik fel, hiszen a boszorkányság hiedelme is összetettebb annál, minthogy kizárólag negatív képzeteket és tetteket társítsanak hozzá. Léteznek az úgynevezett jó vagy fehér boszorkányok is, akikhez olyan képzetek kapcsolódnak, melyekre erősen hatottak a tündérhiedelmek. A tündérhiedelmekhez itt köthető elemek: az alakváltás képessége, a forgószélben táncolás, a fiatal és szép nőalakban való megjelenés, az éhség-ínség idején való segítségnyújtás ugyanúgy hozzátartoznak a magyar hiedelemvilághoz, ahogy a keleti kultúrákéhoz is.
Azt, hogy Torit tündérként, alternatív fehér boszorkányként értelmezhessük, érdekesen támasztja alá Tátos boszorkányokkal való álmodása a darvak megjelenése napját közvetlenül megelőzően. Az álomban megjelenő kikapós, csábító boszorkányok a férfiemberre nézve a legkevésbé sem veszélytelenek, Tori is emésztő szenvedélyt vált ki a pásztorfiúból, mégis van egy erős szimbolikus jele annak, hogy Tori a többi álombéli táncoló asszonyalaktól eltérő jellem: a darvak, akikkel együtt érkezik, talán szintén nem közönséges madarak: a tolluk színe mindenesetre sötét, míg Torié világos.

„Tátos aznap éjjel boszorkányokkal álmodott. Forgószéllel jöttek, ahogy a szépasszonyok szoktak, vörös szoknyájuk pörgött, föl, egyre följebb, egészen a nyakukig, már az arcuk nem is látszott, csak a csupasz lábuk, piros örvényben forogtak, rengeteg arctalan test, jégtüskés forró rózsa, hívást, suttogást, és perzselt fekete tollszagot pergető orsó, és a szél zúgott, közeledett, mint a sebes láng, táncolni hívta őt is, táncolni, nem szólni, táncolni, nem lenni, táncolni, nem tudni, forogni, elveszni. Ordítva riadt fel. Ez nem hívás volt, hanem követelés” (9.).

A japán darufeleség tanmeséje sem a japán mesekincs sajátja. Hiszen a magyar mesehagyománynak is jellegzetes alakja az alakváltó, állati alakban megjelenő mesehős, férj vagy feleség. Különös, hogy Tátos és a japán madárlány szerelme úgy bontakozik ki, hogy két egymástól nagyon távol álló, különböző kultúra képviselője megtalálja a másikban a saját világukból eredő és az egyéni, személyes jellemzők kapcsán is a közöset, s így a történetük ebben a két kulturális örökségben is felmutatja a fellelhető kapcsolatokat, azonosságokat.

Ami a népmesekincset illeti, az alakváltás tekintetében sokféleséget mutat az, hogy ez az alakváltás áldás vagy átok, lehetőség, szerencse vagy korlát, hogy boldogságot hoz e vagy tragédiát? Vajon együtt marad-e a két szerelmes, s ha egy időre elszakadnak egymástól, lesz-e közös jövőjük? Szabó T. Anna meséjének egyedisége és rendkívülisége abban is rejtezik, hogy a történetben nyitott marad minden kérdés. Hiszen úgy tűnik, hogy sosem volt boldogabb ez a madárlány, mint Tátos mellett, emberi alakban, ugyanakkor az emberi alaknak hatalmas ára van, ahogy Andersen történetében megnémul a hableány, úgy ez a táncos lábú tündérlány önmagát felemésztő, szenvedélyes művésszé válik, amint két lábbal jár a földön. Saját testét nem kímélve, a végsőkig feszítve a határokat alkot, aminek csak egy újabb átváltozás: a madáralak visszanyerése vagy a halál vethet véget. Tori tehát csak úgy élhet tovább, ha tovatűnik, de vajon lesz-e idő, mikor újra visszatérhet? És ha egyszer újra visszatér, meddig maradhat?

A kultúrák találkozásán, a csodaszép szerelmi történeten és a különös hiedelmeken túl ez a történet az elengedésről, a veszteségről, a gyászról és a megbékélésről is szól, nemcsak Tori és Tátos kettősét érintve, hanem egy másfajta, különös, hosszú kapcsolat esetében is: Tátos 12 éven át őrzi a nyájat Uccu nevű kutyájával, akihez mindennél jobban kötődik a világon. Elválaszthatatlanok, igazi társak, a kutya egész életét a fiú mellett éli le, de már igencsak öregszik.

Történetünk idején egy kemény, hosszúra nyúlt tél veszi kezdetét: ekkor érkezik meg Tátos életébe Tori, akivel szavak nélkül is megértik egymást, a pásztorfiú életében először érez ilyen otthonosságot és melegséget, mióta anyját elvesztette. Ezen a télen Tátos rátalál a szerelemre, ugyanakkor elveszíti Uccut.

„A fiú rátette a kezét Uccu fejére: száraz volt az orra. Nagyon lassan, óvatosan simogatni kezdte a testét, a tenyere csontjai közt érezte az erőlködve dobogó szívet. Aztán beszélni kezdett hozzá: félig mormolás volt, félig dúdolás, és egyre dallamosabb lett; lassan bontakozott ki Uccu kedvence, a furulyán is annyit játszott vidám kutyanóta; de most szomorúan szólt, mert nem Uccu énekelt vele, csak a testét lassan ringató, szomorú Tori. Nyugodtan, ernyedten feküdt, mint aki álmodik. A lány énekébe szöveg is keveredett, és Tátos, ahogy nagy fájdalmában ringatta magát előre-hátra az egyre lassuló ritmusra, nem tudta, milyen nyelven énekel, mégis értette: a madárról, amely minden testen átszáll, a fényről, ami élőt-holtat átjár. A derűről, amely erősebb a gyásznál” (34.).
Tátos dalai nemcsak a test, hanem a lélek fájdalmaira is írt nyújtanak, környezete és önmaga számára egyaránt. Nem él vissza a képeségeivel, sosem táplál az őt felkeresőkben hamis reményt: őszinte és egyenes lélek, a civilizáció árnyéka sem vetül rá: Amikor a történet kezdetén lányok jönnek hozzá beteg madarakkal, egyenesen kijelenti, hogy nem tud segíteni rajtuk. Azt is nagyon jól tudja, hogy Uccu is menthetetlen, a kutyát és önmagát vigasztalva áténekli őt a Túlvilágra.

Hamarosan kiderül, hogy ahogy a fiú ért a zene mágiájához, ahhoz hasonlóan a lány festészete mögött is varázslat lappanghat. Úgy élik túl a telet, hogy Tori festményeit eladják a városi ékszerésznek. Hogy pontosan hogy is képes létrehozni azokat a különleges képeket, Tátos nem tudhatja meg: nem nézheti a lányt, miközben fest. Ez a különös tiltás Ámor és Psyché alaptörténetéhez kapcsolja a mesét, hiszen Tori azt mondja, ha meglesik, el kell mennie. Csakhogy Tátos hiába képes arra, hogy megtartsa az ígéretét, a lányt mégis el kell engednie, el kell veszítenie, hogy az életben maradhasson. Tátosnak ebben az évben meg kell élnie és el kell fogadni két nagy veszteséget: egy olyan társ halálát, aki egész életén át hozzátartozott, és a nagy szerelmet, az egyetlen embert, akiben lelki társra lelt, és akit épp hogy csak most ismert meg.

Ez a veszteség, ez az elengedés egy különös szimbólumban, az átváltozásban teljesedik ki: végső soron Uccu halála is átváltozás, ha azt nézzük, hogy az egyetemes népi hiedelmek szerint a halál a végső, nagy metamorfózisként értelmeződik. Tori is átváltozik, de neki az átváltozás és a Tátostól való elszakadás egyaránt jelenti az életet és a halált.

A japánok mindennapjainak része ma is a szerencsét hozó, kívánságot teljesítő ezer darumadár meghajtogatásának rítusa, melynek végén az azt végző kívánsága teljesül. Tátos az ékszerésztől tanulja meg, lelkesen hajtogat, hogy Tori maradhasson, de végül megtanulja, hogy fel kell áldozni legféltettebb vágyait, különben a lány meghal: el kell engednie Torit a darvakkal. Az, hogy erre képes, erre az elengedésre, egyben azt is jelenti, hogy az igaz szerelem valóban az övé lesz, beteljesedik ebben a gesztusban.

Lírikus próza, dallamos nyelvi világ jellemzi a történetet, mely az egyszerűsége ellenére erős, csodaszép költői képekkel, kifejezésekkel él. A szintén letisztultságot, egyszerűséget magukban hordozó illusztrációk megtámogatják, megerősítik ennek a mesének az erejét, harmonikusan illeszkednek a teremtett világba. Szabó T. Anna története megtanít minket arra, hogy hogyan kezelhető valakinek az elvesztése, és miként lehet megtanulni együtt élni a hiánnyal, hogyan lehet a helyén kezelni a múltat, nem benne ragadni, hanem erőt meríteni az emlékezés folyamatából. Ideje van itt a gyásznak, és ideje a vigasztalásnak is.

(Szabó T. Anna Kyoko: Senki madara. Illusztrálta Rofusz Kinga. Magvető–Vivandra, Budapest, 2015, 56 oldal, 2990 Ft)