Török állatmesék (A könyvet olvasó medve; A béka és a teknős; A róka és a sün; Veres Erika fordításai)

A könyvet olvasó medve

Réges-régen egy ember nagy bűnt követett el a padisah ellen. Az uralkodó pedig magához hívatta, s ezt mondta neki: „Egyetlen feltétellel bocsátom meg bűnödet, ha valamilyen állatot ráveszel arra, hogy könyvet olvasson, s ezt be is mutatod nekem. Különben fejedet vétetem.”

Búskomor gondolatokba merült az ember a padisah szavait hallván. Végül mégis sikerült egy medvét befognia és hazavinnie. Kertjében körtét gyűjtött, azokkal etette az állatot. De nem ám saját kezéből, hanem egy könyv lapjai közé rejtve a körteszeleteket. Így hát a medve laponként átlapozta a könyvet, hogy hozzájuthasson a körtéhez.

A kiszabott idő elteltével ismét hívatta a padisah az embert: „Eleget tettél-e a feltételemnek?” – kérdezte az uralkodó. Az ember pedig válaszolt: „Igen, efendim” – mondta, s a padisah színe elé vezette a medvét, egy könyvet helyezve melléje. A medve már megörült a körtének, de a lapok közt egy falatot sem találván, az egész könyvet morgolódva össze-vissza gyűrte, hajtogatta. Tátva maradt a padisah szája a csodálkozástól. „Mit csinál ez?” – kérdezte az ember felé fordulva. Mire az így felelt: „Efendim, oly mértékben beleszeretett ez az állat az olvasásba, hogy önkívületében már maga sem tudja, mit csinál.”

Ezzel végül megmenekült a haláltól.

A béka és a teknős
(Kurbağa ile Kaplumbağa)

Réges-régen a béka így szólt a teknőshöz:
„Gyere, testvérem, menjünk fel a fennsíkra.”
Mire a teknős: „Merre is van az a fennsík?”
A béka így felelt: „Ott, a borókabokrok tövében.”
„Értem, de vajon hol vannak azok a borókák?”
„A fennsíkon.”
„Mikor menjünk?”
„Azonnal indulhatunk, ha gondolod.”
Miután ezeket megbeszélték, nekivágtak együtt az útnak. Mentek, mendegéltek, míg egy patakhoz nem értek. Felduzzadt vizét látva, a béka azon nyomban beleugrott a patakba. Meglepődve nézte őt a teknős, akinek odakiáltotta:
„Barátom, itt sokkal szebb, mint a fennsíkon!” – azzal átúszott a szemközti partra. Bárhogy kérlelte is őt a teknős, a béka nem volt hajlandó elhagyni a patakot. Mivel nem tudta meggyőzni barátját, elhatározta, hogy egyedül megy el a fennsíkig. Hét évig tartott, mire a teknős megérkezett a borókabokrok tövéhez. „Szóval itt a fennsík” – mondta, s lepihent. Telt-múlt az idő, a nyárból ősz lett, és a teknős elindult megint a part felé. Ment, mendegélt, míg hosszú utat maga mögött hagyva végül is visszaért arra a helyre, ahol barátjától elbúcsúzott. S ugyan mit látott? A kiszáradt patak medrében egy békacsontváz fehérlett. A teknős dalocskába kezdett:

Patakparton maradt rokon,
Csontvázadat látom ímhol,
Borókák közt a szél lohol,
Messze-messze a fennsíkon.

A róka és a sün
(Tilki ile Kirpi)

Történt egy nap, hogy a róka és a sün barátok lettek. Ahogy egymás mellett mendegéltek az úton, így szólt a róka a barátjához:
„Kellene hogy legyen egy almafa a közelben. Elmehetnénk oda almát enni, mit szólsz?”
A sün azt felelte: „Te tudod, barátom, felőlem elmehetünk oda enni.”
Nemsokára meg is érkeztek az almafa tövéhez.
„Én majd felmászom a fára – javasolta a sün –, és ledobálom neked az almákat.”
A róka rábólintott az ötletre. Felmászott tehát a sün a fára, majd elkezdte lefelé dobálni az almákat. Csakhogy a róka az összes ledobott almát egyenként befalta. Rettentően felmérgedt erre a sün:
„Ezt megbosszulom” – mondta magában, s leszólt a rókának: „Róka koma, itt egy csodaszép alma, nyisd csak ki a szádat, hogy egyenest beledobhassam!”
Ki is nyitotta a száját a róka, a szemét pedig csukva tartotta. A helyzetet kihasználva, hopp, a sün a róka szájába ugrott. Tüskéi felsebezték a száját, s még az arca is véres lett.
Így vett elégtételt a sün az önző baráton. A sértődött róka pedig megfogadta: „Sünnel barát többet nem leszek” – s azzal szomorún eloldalgott.

Veres Erika fordításai

Irodalom

Alptekin, Ali Berat: Hayvan Masalları. Ankara, 2010, Akçağ Yayınları.