Benyovszky Krisztián: Marple kisasszony kényszervakáción (tanulmány)

Egy detektív nem teheti ki a lábát otthonról anélkül, hogy bűnügybe ne botlana. Főként akkor nem, ha szándékosan akarja távol tartani magát tőle; mondjuk, nyaralni megy. Messzire, lehetőleg minél távolabb a gyilkosságok világától. Olvasóként ilyenkor kajánul dörzsöljük a tenyerünket, mert szinte biztosak lehetünk benne, hogy a pihenésének lőttek (olykor szó szerint), a mi szórakoztatásunkról azonban gondoskodva lészen. Nagy valószínűséggel előbb-utóbb felbukkan ugyanis egy hulla, s minden kezdeti vonakodás és hárító gesztus után detektívünk végül csak beadja a derekát, s kikapcsolódás és pihenés helyett munkához lát. (Újabb tenyérdörzsölés, még kényelmesebb olvasói testhelyzet felvétele.) S ami kezdetben kényszerként él meg, az csakhamar szenvedélyes jelfejtésbe csap át – kutyából nem lesz szalonna, detektívből sem gondtalan turista. Ismerős a forgatókönyv többek között Agatha Christie regényeiből: Poirot Egyiptomban (Halál a Níluson), a Közel-Keleten (Találkozás a halállal) vagy Dél-Angliában töltendő nyaralását (Nyaraló gyilkosok), illetve Miss Marple Karib-tengeri jutalomkirándulását (Rejtély az Antillákon) egyaránt keresztülhúzza az írói szándék, s azok „üggyé”, újabb „esetté” íródnak át.

A Gyöngyöző cián (Sparkling Cyanide, 1945) nem tartozik a „nyaralós gyilkosságok” közé, az uruguayi-spanyol Carmen Posadas viszont ezt választotta Meghívás gyilkosságra (Invitacióna un asesinato, 2010) című regényének kiindulópontjává, afféle ugródeszkává, hogy olyan történetként szője újra és tovább, amiben egy amatőr nyomozó kerül az előbb említett nagyokhoz hasonló helyzetbe: egy földközi-tengeri hajókiránduláson gyanús körülmények között elhunyt nővérének gyilkosát kell megtalálnia. Mielőtt kitérnék ennek az ügyesen bonyolított, szellemes és rafinált szövegközi, ha tetszik „Christie-közi” bűnügyi játéknak a részleteire1, érdemes utalni rá, hogy másodfokú újraírásról van szó: a Gyöngyöző cián ugyanis egy nyolc évvel korábban publikált novella, A sárga Írisz (Yellow Iris, 1937) bővített, átdolgozott változata. Agatha Christie többször élt ezzel az – előzményszöveg megoldásának ismerete miatt – kockázatos fogással. Aki pedig Christie-szöveg újraírására tesz kísérletet, szintén szembetalálja magát a poéngyilkosság veszélyével. Ezért nagy körültekintéssel kell(ene) eljárnia, hogy az irodalmi „átépítés” ne váljék a másik oldalon végzetes rombolássá. Annyi már most előrebocsájtható, hogy Posadas nem minden tekintetben tett eleget ennek a kívánalomnak.

A Meghívás gyilkosságra három részből áll, s mindegyik Agatha Christie-regények címét viseli, illetve egy-egy mottónak választott idézetet. Az intertextusok a gyilkosság körülményeire (Gyöngyöző cián), lehetséges indítékaira (Tíz kicsi néger) és a nyomozás sajátos feltételeire utalnak (Nemezis). Ez alapján és a művek ismeretében az olvasóban már általános kontúrokban körvonalazódhatnak bizonyos elvárások a cselekménymenetet illetően. Annyi elárulható, hogy ezek közül a második rész teljesít be a legkevesebbet.

A Christie-regények emléke az említett paratextusokon kívül más formában is visszaköszön, immár nem a szöveg formális elrendezését alakító narratív diskurzus, hanem a cselekményvilág szintjén. Egyrészt a regényekről folytatott beszélgetéseken keresztül, másrészt tárgyiasult módon: némely szereplők kezében megfordul a Gyöngyöző cián, a Nemezis és az Ackroyd-gyilkosság egy-egy példánya, s a történetpárhuzamokon kívül a bennük szereplő dedikációk is üzenetértékűnek bizonyulnak. Legtöbbet az utolsóként említett regény kerül szóba, s Posadas vele kapcsolatban a legkíméletlenebb: rögtön az első említéskor elárulja a megoldást, s ezt később még kétszer megismétli. Éppen ezért javaslom, hogy aki még nem olvasta az angol írónő eme nevezetes trükkös krimijét, az először pótolja elmaradását, s csak utána kezdjen bele ebbe a regénybe. (A spoilerek lelőhelye: 127–128., 205., 279.) A Nemezissel ugyanez a helyzet: poéngyilkosság a 277–278. oldalon. A rejtélyek feloldása egyik esetben sem öncélú, illeszkedik a nyomozás fordulataihoz, mégis úgy gondolom, hogy kicsit túl nagy ár ez a kevéssé jártas vagy a jótékony feledékenység állapotában leledző Christie-olvasók élménynyeresége szempontjából.

Jóllehet a gyilkosságra majd’ százötven oldalt kell várni, bekövetkezte már az első oldaltól nagy valószínűséggel borítékolható. Mégpedig azért, mert a leendő áldozat által gondosan megtervezett akcióról, tehát gyakorlatilag egy rituális öngyilkosságról van szó. Olivia Uriarte, a nemrég elvált és vagyonát is elvesztett hírhedt szépség a Sparkling Cyanide nevű luxusjachtra invitálja barátait, ismerőseit, azzal az olvasó előtt nem titkolt szándékkal, hogy valakit közülük gyilkosságra provokáljon: „Vajon melyikük gyűlöl a legjobban? Melyik teszi meg nekem azt a hatalmas szívességet, hogy átsegít a másvilágra?” (105.) Merthogy a meghívottak mindegyikének jó oka volna őt eltenni láb alól. Ennek részleteire persze csak fokozatosan derül fény, mint ahogy arra is, mi viszi rá Oliviát e kétségbeesett lépésre.

Az előre bejelentett bűntény motívuma több Christie-regényben is feltűnik: a dolog általában komolytalan játéknak, borzongató szórakozásnak indul, majd véres valósággá válik (Hétvégi gyilkosság, Gloriet a hullának, Gyilkosság meghirdetve). A Gyöngyöző cián annyiban sajátos ezekhez képest, hogy itt a megtervezett „jelenet” nem várt végkifejletbe torkollik: az özvegy férj azért hívja össze felesége tragikus hirtelenséggel bekövetkezett, kezdetben öngyilkosságnak látszó halálának egykori tanúit, egy asztaltársaság tagjait, hogy fényt derítsen a nyugtalanító eset valódi hátterére. Sejti ugyanis, hogy egyikőjük lehetett a tettes. A bűntény szituációjának megismétlésén alapuló kísérlet azonban nem a gyilkos lelepleződéséhez, hanem újabb tragédiához vezet. Posadas tehát e tekintetben követi is, meg nem is a hagyományt. Olivia nem árulja el az érintetteknek a meghívás valódi okát: a hajókirándulás apropójaként válásának megünneplését nevezi meg. Ennyiben egyezik a Gyöngyöző cián cselekményével, abban viszont eltér tőle, hogy szándéka nem a bűnös leleplezése, hanem a gyilkos tettre való felbujtás. Mivel azonban a függő és szabad függő beszéd formájában előadott gondolataiból már a regény első bekezdésében kiderül, mire is készül valójában, mi, olvasók a bejelentett gyilkosság feszültséggel teli, suspense-helyzetéből várhatjuk az események kibontakozását. Az említett Christie-regényekkel szemben viszont itt nem a játék vesz tragikus fordulatot, hanem fordítva: a tervek szerint bekövetkezett gyilkosság nyit új játékteret. Abban az értelemben legalábbis, hogy színre lépteti a bűnügyi regények nélkülözhetetlen karakterét, a nyomozót, történetesen egy amatőrt, aki a krimi királynőjének műveit útmutatóként használva lát munkához.

A meghívottak között ott találjuk ugyanis a vendéglátó húgát, Ágatát2 is, akinek a „rendező” pont ezt a szerepet szánta. „[…] nagyon okosan kidolgozott tervem van, amit te apránkint fogsz felfedezni” (105.) – mondja egy alkalommal, ezt is csak magában, Olivia. S nagyrészt így is történik: halála után Ágata egy előre ütemezett, rászabott forgatókönyv szerint halad előre a detektívmunkában. Bár nincs kifejtve, de ez a „felállás” a mindenkori krimiszerző és olvasója viszonyát képezi le: az utóbbi az előbbi által megtervezett gyilkosság nyomainak fokozatos feltárásával jut el az előkészített megoldásig. És, akárcsak Ágata, nyomozói szerepkörben találja magát, igaz, nem valódiban, hanem csak virtuálisban: a szövegbe belemerülve, a nyomozóval azonosulva vagy akár versengve tehet kísérletet az irodalmi bűnügy felgöngyölítésére. Persze csak olyan tempóban és olyan mértékben, ahogy azt a nagy manipulátor (a szerző) információadagolási stratégiája lehetővé teszi. Olivia is ilyen szerzői funkcióban tetszeleg maga – és az olvasó – előtt, aki még halála után is irányítani képes húga tetteit. Mindenre azonban ő sem gondolhat.
Ágata irodalom- és nyelvtanár, a helyzet azonban megkívánja, hogy szerepet váltson, és a krimiirodalom nyomozóinak bevált módszereit használva tárja fel, lépésről lépésre, nővére halálának titkát. A leginkább követett minta a számára Miss Marple, akivel tudatosan igyekszik azonosulni: „[…] nem volt más hátra, mint hogy én magam játsszam el a bámulatos Miss Marple-t. Kicsit fiatalabb vagyok ugyan, és jóval kevésbé kövér, remélem (legalábbis amikor Margaret Rutheford játszotta3), de kész arra, hogy mindenben kövessem módszerét […] Amikor a druszám megalkotta ezt a szereplőt, kétségkívül az egyik legrégebb óta ismert, s egyszersmind leghatásosabb női fegyverrel ruházta fel: hogy eljátssza a kerge tyúkot, aki örökösen láb alatt van, flusteraround, ahogy az angolok mondják.” (186–187.)

Bármennyire találó is a humoros jellemzés, nem fedi le teljesen a Marple-módszer lényegét, ezért a spanyol önjelölt amatőr detektív is csak bizonyos vonatkozásokban tekinthető hű követőjének. Nincs a birtokában annak a helyi, falusi élet megfigyeléséből eredő tapasztalati tudásnak, mely egyetemes érvényű antropológiai analógiáknak vet alapot: St. Mary Mead ugyanis „minden létező ember- és viselkedéstípust tartalmaz.”4 Az emberi természetben rejlő, teológiai értelemben vett gonosszal sincs olyan bensőséges viszonyban, mint Jane Marple, aki ezért többek szemében hátborzongató alakká válik. Ágata leginkább a nyelvhez való viszonyban, és egyfajta társalgáspragmatikai érzékenységében bizonyul jó tanítványnak.

Az angol öreghölgy nemcsak beszédbe elegyedik a gyanúsítottakkal, játszva a kotnyeles vénkisasszony sokszor idegesítő szerepét, hanem – kiváló memóriájának köszönhetően – később fel is tudja idézni pontosan, ki mit mondott. Ez kulcsfontosságú képesség, mivel a megoldáshoz sokszor egy-egy árulkodó kifejezés segíti hozzá (Hercule Poirot egyik fegyvere szintén a remek emlékezőtehetség, ami nála is a nyelvi nüánszok iránti érzékkel párosul). Ágata, tanári gyakorlatának hála, szintén képes visszaemlékezni mások szavaira (206.). (Saját szavaira viszont nem vigyáz eléggé, ami végül életveszélyes helyzetbe sodorja őt.) Ügyel arra is, hogy a gyanúsítottakat saját otthonukban is felkeresse: „[…] ezt szeretem a legjobban új, Miss Marple-i munkámban, hogy házakat nézegetek” (260.), írja egy alkalommal. Azért, mert szerinte „a beszélgetésnek a kikérdezendő személy természetes környezetében kell lejátszódnia. […] amit ő nem árul el, arról nagy bizonyossággal árulkodik mindaz, ami körülveszi.” (258.) A harmadik fontos nyelvi affinitása pedig az, hogy nyitott és érzékeny befogadója mások rejtegetett, szégyellnivaló gondolatainak. Személyes blogján a Madam Poubelle nick name-t használja: „[…] a nevem: Poubelle. Pontosan ez vagyok kedvesem: p@pírkosár. A legócskább hulladéké? Kényes anyagoké, vagy ami ugyanaz, rád és másokra nézve veszélyeseké?” (239.) Érdemes emlékeztetni rá, hogy egy alkalommal unokaöccse mosogatódézsához hasonlítja Miss Marple agyát, amire viszont az érintett szerint „nagy szükség van a háztartásban, és voltaképpen rendkívül higiénikus használati tárgy.”5 A hasonlat arra is utal, hogy az idős hölgy képes akár egy hidegvérű gyilkos fejével is gondolkodni. Ártalmatlan külsejét meghazudtolva nem riad vissza a legaljasabb, „legmocskosabb” eszmefuttatásoktól sem; Ágata nem különben.

Minden igyekezete ellenére a történet végén Ágata kiesik a szerepéből, a nyomozás lezárulását megelőző helyzet ugyanis úgy hozza, arra kényszeríti, hogy olyan dolgokat tegyen meg, ami a vidéki öreghölgy személyiségével és módszereivel összeegyeztethetetlen: „Marple kisasszony soha sem tette volna azt, amire készülök. Mármint, hogy birtokában van egy neki címzett levél, amelyben valaki a síron túlról megbízza egy nyomozással, és még csak bele sem pillant.” (280.) Még pikánsabb a következő szituáció: „Ez azért történt veled, te lüke, több, mint lüke, te hülye tyúk, mert felrúgtad a forgatókönyvet. Ki látott még olyat, hogy Marple kisasszony ágyba bújjon az egyik gyanúsítottjával?” (310.) Ez az érzelmi-érzéki fordulat mondatja ki vele a szónoki kérdést: „De kit zavarhat, ha Marple kisasszony egy kis kényszervakációra megy?” (325.) Egy újabb, az előbbihez hasonló alkalommal pedig már eltűnik a kérdőjel a mondat végéről. „Marple kisasszony kénytelen lesz megint kényszerű vakációra menni” (335.).

Carmen Posadas regényének másik meghatározó vonása, poétikai erénye metafikciós eljárásaiban ragadható meg. A cselekmény a második rész hatodik fejezetétől fogva egy készülő regény műhelynaplójaként folytatódik: „MEGHÍVÁS GYILKOSSÁGRA. Jegyzetek egy megírandó regényhez. ÍRTA: Ágata Uriarte.” (164.) Ez azt vonja maga után, hogy a narrációt ettől kezdve a valóság és a fikció ütköztetése, az írás folyamatának és a műfaji hagyománnyal folytatott párbeszédnek a reflektálása kíséri. „[…] a való életnek megvan az az idegesítő szokása, hogy semmiben sem hasonlít a regényekhez, legkevésbé a krimikhez.” (275.) „A regényekben előfordulhat, hogy egy regényalak rávesz egy másikat, tegye el őt láb alól, a való életben azonban nem kell ehhez ekkora fantázia. Ha valaki meg akar halni, bevesz néhány altatót, vagy bedugja a fejét a sütőbe, nem szokták így túlbonyolítani a dolgokat.” (229.) Az elbeszélést végig ehhez hasonló kiszólások szövik át. Hangsúlyozódik a rögzített események valódisága, fikciós státuszuk rendre kétségbe vonódik.

Ágata kezdetben csak próbálgatja az írás fortélyait, nem a kiadás szándékával készülő irodalmi alkotásként tekint a készülő szövegre, hanem csupán jegyzetekként, események krónikájaként kezeli, amit aztán, ha úgy látja jónak, akár végleg kitörölhet. Idővel azonban egyre inkább magával ragadja őt a történetmesélés élvezete, s örömét leli a lehetséges narratív fordulatok latolgatásában: „Még én magam is hazudhatok, amikor ezeket a sorokat írom […] se szeri, se száma az irodalomban a becsapós elbeszélőknek.” (205.) „[…] ha ez történetesen regény volna, a legvalószínűbb, hogy a hősnő (ez esetben én)…” (210.) „Egy igazi író biztosan nem hagyná ki az alkalmat, hogy elmesélje, milyen különös dolgok történnek ilyen körülmények között…” (309.) A komolytalan work in progress a lezárás, a nyilvános szöveggé való formálás felé kezd el tendálni: „Ha valaki egyszer elolvassa, amit irkálok – amit egyre valószínűbbnek tartok, mert kezdek rákapni a nyomozás elbeszélésének ízére, sőt, az is lehet, hogy rászánom magam, és regényt írok belőle. Meghívás gyilkosságra, ez lehetne a címe. Miért ne?” (261., kiemelés: B. K.) Amikor azonban a nyomozás végére ér, a meglepő megoldás következtében, aminek részleteibe itt most nem avatom be az olvasót, egy nehéz dilemma elé kerül. Ez pedig egészen odáig vezet, hogy az addig megírt szöveg eltüntetése mellett dönt: „»Biztos benne, hogy törölni akarja a Meghívás gyilkosságra dokumentumot?« Ide klikkelek, ahol azt mondja: »Igen«, és Isten veled örökre, Oli…” (349.) Ágata Uriarte regénye úgy ér véget, hogy egyúttal megsemmisül – valamilyen csoda folytán azonban mégsem teljesen nyomtalanul, hiszen Carmen Posadas azonos című regénye hírt ad nemcsak a megsemmisítés pillanatáról, hanem magáról a szövegről is; betűről betűre, szóról szóra.

Lehet, hogy a szereplő végül mégsem nyomta le a gombot? Mégiscsak egy „becsapós” elbeszélőről van szó? Vagy kimentette a kosárból a törölt dokumentumot? Esetleg az egy korábbi verzió másolata segítségével volt rekonstruálható? Megannyi spekulatív kérdés, mely a regény által kijelölt fikciós világ határain túlra vezet, s igazából csak oldani próbálja azt a nyugtalanító érzést, mely abból fakad, hogy egy feloldhatatlan paradoxonon alapuló önfelszámoló fikcióval van dolgunk.

A Meghívás gyilkosságra meggyőző példát szolgáltat arra, hogy lehet úgy is Christie-hangulattal és -élménnyel megajándékozó mai bűnügyi regényt írni, hogy nem az angol írónő valamely nyomozó karakterét „támasztjuk fel”6, legalábbis nem szó szerint, hanem az inspirációként használt műveit vonjuk be a történetmesélés menetébe. A térben, időben és akár nyelvben is eltérő új közeg ilyenformán ismerős visszhangokkal telítődik, a cselekmény pedig utalásokkal és idézetekkel gazdagított párhuzamok mentén bontakozik ki, az ismerős idegenség élményének kíséretében. Ráadásként pedig a szöveg születésének, s ezzel együtt egy amatőr nyomozó és krimiíró fejlődéstörténetének egyes szakaszaiba is betekintést nyerünk.

Előre dörzsölöm a tenyerem arra gondolva, hogy Carmen Posadasnak még egy „visszhangos” és „nyaralós” Christie-regénye olvasható magyarul7. Majd a következő nyáron, vagy karácsonykor, esetleg még később kerítek rá sort. Az ilyen finomságokat nem lehet, pontosabban bűn zsinórban fogyasztani; be kell osztani, hiszen a ránk váró élvezet gondolata csak fokozza a majdani élmény erejét.


1 A regényt Dobos Éva fordításában idézem – Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra. Budapest, 2014, Kossuth Kiadó. A szövegre csupán oldalszámokkal hivatkozom.
2 „Az ötlet, hogy saját halálát vagy meggyilkolását egyik kedvenc szerzőjének valamelyik könyvéből másolja, inkább tudálékos húgához illett volna, akit ráadásul éppúgy hívnak, mint Christie-t… micsoda véletlen” (13.) – töpreng magában Olivia [Kiemelés: B. K.].
3 Kétségtelen, hogy Margaret Rutherford játéka nem tartozik a legsikerültebb Marple-alakítások közé (a népszerű angol komika 1962 és 1964 között négy mozifilmben játszotta el a nyomozóhölgy szerepét, melyek nem mindegyike volt egyébként eredeti Marple-történet), s nem feltétlenül csak a színésznő robusztus termete miatt. Többek véleménye szerint, az írónőét és magamét is beleértve, Joan Hickson formálta meg – a BBC 1985–1992 között készült sorozatában – a leghűbben a törékeny és kissé slampos, ideje nagy részét kötögetéssel, kertészkedéssel, madarak és a helyi lakosok figyelésével, meg persze társalgással töltő éles eszű St. Mary Mead-i vénkisasszony karakterét. A tévésorozat mind a tizenkét Marple-regény adaptációját felöleli.
4 Bényei Tamás: Rossz nyelvek: Miss Marple otthonos világa. Kalligram, 2009/7–8., 86.
5 Agatha Christie: Paddigton 16.50. Ford. Karig Sára. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó, 100.
6 Ahogy tette ezt például a Christie-örökösök felhatalmazásával Sophie Hannah A monogramos gyilkosságok című Poirot-regényében, hozzáteszem, nem maradéktalan sikerrel. Lásd a könyvről írott kritikámat: B. K.: Hercule Poirot visszatért. Új Szó, 2015. január 10. http://ujszo.com/napilap/szalon/2015/01/10/hercule-poirot-visszatert.
7 Carmen Posadas: Öt kék légy. Ford. Dornbach Mária. Budapest, 2014, Kossuth Kiadó.