Nyerges Gábor Ádám: Ami kifelejtődött a nyárból (regényrészlet)

Valami (valami, jó kérdés, hogy mennyire fontos) kifelejtődött a nyárból.

Sziránónak ugyanis nem kevés nyári sóvárgása és viszonzatlansága közepette mintha lett volna egy csaja. Vagy hát ki tudja, hogy van ez. Ő mindenesetre bízvást nem tudta, a csajtól meg azért ezt mégiscsak kínos lett volna megkérdezni, ahogy persze, ez is igaz, nem kevésbé volt annak végül gyávaságból nem megérdeklődése, hogy ő akkor most tételesen (mint csaj) van-e. Meg hát ha már egyáltalán felvetődne a megkérdezés elvi lehetősége (még egyszer, mert fontos: nem vetődött, nem vetődhetett), az is jó kérdés lett volna, hogy egyáltalán mikortól fogva – ha, feltéve persze, és nem megengedve, hogy ő akkor (már így csaji minőségében), mondjuk így, egyszerűen, minden teketóriázás nélkül: van. Ezen morfondírozott még a nyár folyamán sokat Sziránó, hogy az ilyet mégis mikor illetékes (ha esetleg mégis) megkérdezni az emberfiának, mármint a csajtól. Ezért történt, hogy végül is persze nem kérdezte meg, de azért (úgy döntött, legyen már valami férfias és elmesélhető dolog – végül persze nem mesélte el senkinek – a nyárban) lett. Illetve volt. Mármint a maga teketóriázatlan mivoltában a csaj. Történt ugyanis, hogy egy Sziránó korábbi életében (általános iskolai minőségében) statisztáló lányt hozott szembe vele az utca egyszer, egyik magányos bandukoltában. Némi fontolgatás után, hogy most akkor felismerjék-e egymást, s ezzel megkezdődjön-e a legalább öt perc hosszúságú, látványos elképedés, melynek legfőbb tárgya, hogy mi a csuda, hát ez a másik ember is él, nem szűnt meg létezni a korábbi életek lezárultával (ami egyébként sokkal logikusabb és egyben kényelmesebb lekerekítése is volna a múló időnek), szóval miután eldőlt (mindkét részről), hogy na jó, akkor hát legyen, tettessük a meglepődést a véletlen találkozás felett (inkább, mint tettetni egymás nem felismerését), jöttek a tiszteletkörök, hogy ki hogy van, hogy telik a nyár, milyen a gimi, és van-e most valakije. Hopp, ez utóbbi csak úgy kicsúszott, tettette a naivitást Sziránó. Azaz, tettette a tettetést, elvégre tényleg véletlenül csúszott ki ez a túl hamar, túl mohón és túl kétségbeesetten feltett, s emiatt inkább zavarba ejtően rossz ritmusérzékkel előkacskaringózó érdeklődés, mely persze a legelső felismerő másodperctől ott fityegett Sziránó tudatában, mégis, a tény, hogy ő ezt most így minden verbális elővigyázatosság nélkül, csak úgy kikottyantotta, alaposan összezavarta, a lánynál még jóval inkább: őt magát is. Nincs, vágta rá hasonlóan megdöbbentő gyorsasággal a lány, s csak kínosan hosszú fáziskéséssel jutott eszébe visszakérdezni, hogy ez most mégis hogy jön ide, miért kérdezi Sziránó. Csak akkorra jutott el idáig, mikor a visszakérdezés már nem volt megvalósítható, mivel Sziránó (gyorsan mentve a menthetőt) már épp poénban volt, hogy mit ad isten, neki sincs. Pasid?, hihihi – tett le a maga részéről minden menthető menthetéséről a lány. Be volt hálózva, Sziránó kikottyantása, ím, már menthető, az övé, a maga kétségbeesetten túl gyors válasza viszont nem, lám, pittyeg is a kis, belső riasztó, villog a jelzőlámpa, hogy itt most biza gond van, hiba történt. A helyzet másodpercről másodpercre exponenciálisan növekvő kínosságát orvosolandó, ebben a pillanatban dőlt el, hogy az öt perc nettó hosszúságúra tervezett álbájcsevely minimum még öt perc (a gyakorlatban még sokszor annyi) hosszabbítást kell kapjon.

Mi járatban a lány, hát csak így lófrál, mit ad isten, de valóban mik vannak, hát hiszen Sziránó is. Ne üljenek be kicsit beszélgetni valahova, hát de, végül egy padig jutnak, mert, mint a kávézók és egyéb teraszok lehetőségétől tartó (nem hozott magával pénzt, ami amúgy se nagyon van épp) Sziránó megjegyzi, dög meleg van, itt pont jó lesz, nem? De, de, hihihi.

Hogy innentől mi és hogyan történt, jóformán elbeszélhetetlen. Beszélgettek a padon, s Sziránó innentől mindig, amikor csak tudta, épp poénban volt, a poénokért pedig (azok minőségétől függetlenül), ha már az elején így alakult, mindig kellett, hogy járjon egy csilingelő hihihi, s mivel Sziránó nem mindig volt tudható, mikor viccel vagy inkább csak próbál viccelni, hát a legbiztonságosabb volt percenként egy, adott esetben akár két hihihi rendszeres megeresztése. Halványlila elképzelésük nem volt, nettó négy óra elteltével hazaérve, hogy ez most egyébként mégis mi a fészkes akármi is volt. Sziránónál persze inkább a reménykedés szintjén jelentkezett a halványlilaság hiánya, a lánynál inkább zavartságban, de jóval nagyobb mértékben. Hogy is alakult ez, miért is beszélgetett ő ezzel a fiúval végül is ennyiszer öt percet? Jó volt ez neki? Bizonyára, elvégre két menetrendszerinti hihihi közt lerázhatta volna, úgy másfél óra elteltével a mobilja is megcsörrent, azaz rezgett, mert le volt halkítva, de ez a tényen nem változtat, ott volt a tökéletes menekülő útvonal, még elő is bányászta a táskájából, Sziránó jól kihangsúlyozott tapintattal elhallgatott, felvehette volna, közbejövethette volna a hívást, hogy neki most el kell szaladnia, de azért persze örült, hogy látta Sziránót, valóban ezer éve nem látták egymást, de ezek helyett valamiért mégis kinyomta a telefont. Miért, mi a csudának? Most akkor jól érezte volna magát? Ilyen az, amikor jól érzi magát? Akkor tehát eddig, amikor jól érezte magát, az nem ilyen volt? Egyáltalán: unatkozott? Ki tudja. Sziránó változó érdekességű dolgokat mesélt (főleg magáról) változó színvonalú humorizálások kíséretében. Ő is nagyjából ezt tette, de valahogy nem unta még a saját, jól bejáratott sztorijait sem, mondjuk ami azt illeti, régóta nem is volt olyasvalaki társaságában, akinek az élete elmúlt majdnem egy évét az újdonság vélt varázsával mesélhette volna el, ergo a saját előadásában is rég nem hallhatta már a saját történeteit, s mivel naplót pedig nem írt, nem is nagyon volt sorvezetője a ballagás óta eltelt idő történéseihez. Azok pedig, akikkel a régi osztályából tartotta a kapcsolatot, mindent tudtak róla azóta is, nem volt hát kinek mesélni hosszabban.

Eldönthetetlen volt hát, hogy unja-e a fiút, s egyáltalán miért beszélték meg, hogy jövő héten „innen folytatják” a beszélgetést. De arra sem volt válasz, hogy miért is mondta, hogy nincs pasija, mikor ugyan valóban nincs, de ha minden jól megy, majd lesz, már dolgozik az ügyön, bioszon már végre (nem kevés fondorlatos nőegyleti machináció eredményeképp) kiválasztottja mellé keveredett az ülésrendben. Most akkor ő letagadta ezt, mert… Miért? Ciki, hogy szeretné ezt a bizonyos kiválasztottat, de még (remélhetőleg csak még) nincs meg? Mármint persze hogy ciki, belevöröslik belülről, minden egyes belső szervével az ember lánya, még jó, hogy ciki, hogy ő itt nem győz csininek lenni, meg így nézni, úgy nézni, kacarászni bioszon (lehetőleg azért halkan, nehogy fegyelmezés legyen a vége), hogy hihihi, hihihi, oszt egyelőre semmi eredmény. Meg maga az, hogy ezt neki kell csinálni, hogy ő fektessen energiát abba, hogy ez a tündérien édi, idióta mamlasz, a Sünbalázs (született Akácz Balázs, tüsihajjal) felszedje már végre. Szóval ezek persze mind cikik, de mindezek felvállalása miért volna cikibb annál a puszta tömörségében önmegsemmisítő kijelentésnél (nagyjából három mondatnyi bájcsevely után), mint hogy: nem, nincs pasija. Magyarán, hogy ő most épp per pill nem kell senkinek. Na jó, ezt persze be lehet aztán úgy is állítani (igyekezett is a nettó négy óra beszélgetés során), hogy történetesen inkább neki nem kell épp senki a felhozatalból. Ez azonban még félreérthetőbbé teszi a tényt, hogy miközben afféle válogatós hercegkisasszonyként igyekszik feltűnni, Sziránónak meg négy órán át nyomja a hihihit, meg kinyomja híváskor a mobilt, meg a jövő héten innen folytatják. A tündéri, sünfejű mamlasz meg csak ül a bioszórákon, mint egy, mint valami nehéz kőből faragott szfinx, pöffeszkedik csak tétlen, míg neki már majd kiugrik a szíve a melltartóból, hogy valami feltűnjön, de semmi. Semmi.

Számot cseréltek, hát persze, de közben, édes istenem, azt is ugyan minek, tessen már neki megmondani végre valaki, bárki, hogy ezeket meg mégis miért csinálja, hát persze, hogy már este pittyeg. Sziránó pittyeg, természetesen, a telefon szinkronhangjával, rövid, de annál baljósabb üzenetet morzézva, miszerint: „tök jó volt a mai, örülök, hogy összefutottunk, akár előbbre is hozhatnánk a jövő hetet, már ha van kedved, semmi gond, ha nincs”, két mosolygós szmájl. Nézi, nézi, töpreng már harmadik perce, hogy erre most hogy írja meg, hogy nem, sőt lehetőleg (főleg, amíg a Sünbalázs nem dönti el, hogy végre észreveszi-e a pofájába tolt melltartót, mikor – persze csak levéldobás céljából – indokolatlanul nagy ívben kanyarodva épp fölötte nyúl át bioszon) tolják el, ha nem is végleg, de legalább szeptember közepéig, elvégre addig már nem lesz mód másodíziglen is véletlenül felkínálni a dekoltázst. Ezt most komolyan tetszettem gondolni, gyilkolja magát egy másodperccel később, józanodtában. Hogy nem elég, hogy itt tart, ide süllyedt, hogy szabályosan magába csöcsörészteti azt a málé idiótát, illetve, ami még kínosabb, de egyben pontosabb is: ő csöcsörészi magát a Sünbalázs köré, szóval nem volt elég egyszer így égetni magát, hogy a fél ablak felőli padsor rajta röhögjön magában, hogy ő itt tukmálja az Alpokat (na jó, van azért önkritika, legyen csak Északi-középhegység, még fejlődésben van a szervezet – fujj, undorodik meg tulajdon retorikájától is), akkor még mindezt ősszel képes volna meg is ismételni a nagy siker hiányára való tekintettel? Hát baszódj meg végre, Sün Balázs, kiált fel magában, véletlenül egy másik verset átköltve. De ettől még ezzel a Sziránóval sem kéne szemétkedni, főleg, hogy ez ilyen hősszerelmes típus, ahogy (bár ezt nyolc év általános iskola után amúgy is tudta róla) az inkriminált hősszerelmes nem kevés öniróniával (hihihi, hihihi) meg is jegyezte a nettó négy óra alatt legalább három alkalommal is. Már épp írná, hogy nem, mire Sziránó újfent közbepittyeg, hogy „izé, bocs, nem akartalak ám így letámadni (zárójelben kacsint egy összezavaró szándékú piktogram – értsd: tehát akkor mégis?), csak olyan jól éreztem magam, végre valakivel lehetett jót beszélgetni, de jó a jövő hét is, meg ha nincs kedved, azt sem muszáj”, újabb mosolygós hangulatjel, na még csak ez hiányzott. Mindenesetre most az egyszer megkönnyíttetett a dolga, itt van hát az utolsó utáni menekülőút, akkor elég csak megírnia, hogy persze ő is, de bocsi, közbejött valami, lábtörés és karatetábor (mondjuk lehetőleg csak az egyik, mert a kettő egyszerre már nem hiteles), szül a nagynénje, akármi, tényleg bocs, majd talán máskor. Újabb három perc hezitálás, de most már tényleg megírja, akkor legalább végre lesz még egy kis szusszanyásnyi ideje (az eddigi jó pár hónap megfejeléseként) a Sünbalázson elmélkedni, hogy akkor szeptembertől majd hogy is legyen vele. Megírta hát, hogy bocsi, nem, de majd egyszer talán. Kár, hogy mindez (ki tudja, miképp) a gyakorlatban így fogalmazódott meg: „ok! Holnap?” Kacsintó szmájl, hogy baszná meg, és még egy plusz „hihi” is a végére. Azt a kurva impotens anyádat, Sünbalázs, bosszankodott, de már későn, az üzenetet a címzett e pillanatban fogadta.

Hogy miképp lett e sokszorosan sok ötpercekből majdnem egy hónapnyi pár naponta találkozás, koncertre járás, és néha még esti séták is, néha kávézóban ücsörgések, az már végképp megfejthetetlen volt. Sziránó ugyan nem volt egy Sünbalázs, de kétségtelen, hogy voltak ennek a nem Sünbalázsságnak bizonyos (igaz, korlátozott számú és mértékű) előnyei is. Például milyen megható tud lenni egy pasi, akinek nem kell rézsút a pofájába dörgölőzni ahhoz, hogy ránézzen, kérdezgesse, hogy meséljen neki dolgokat, noha egyre többször önmagát ismételve. Ördögi kör volt ez a Sziránó bűvköre, mert hát be kellett ismerni, hogy valóban az volt, mindkettő, ördögi, de sajnos bűv is. Mert minél többet beszélgettek és találkoztak, annál érthetetlenebb és furább lett volna végre valahára elkezdeni nem beszélgetni és találkozgatni. Nem volt apropó felfüggeszteni a dolgot, azaz, éppenséggel lett volna, nem is kicsi, nevezetesen a szeptember és a Sünbalázs szívdöglesztő bioszórai érdektelenségének közeledte – de hát a gyakorlatban mégis hogy hivatkozzon a nemlétező nempasijára, akit, bár hamarosan újra láthat végre, egymás látása, vagy akár csak észrevevése, nagy eséllyel a jövőben sem lesz kölcsönösen viszonzott tevékenység. Ezzel a létezőnek viszont bizonyosan létező talánpasassal (Sziránóval) viszont már leveleztek meg cseteltek is. Sziránóval ugyanis valóban csak egyre többet lehetett kommunikálni, az esetek többségében olyan csavarosan és kacskaringósan, hogy mire hazaért vagy kikapcsolta a számítógépet, azt se tudta már, miről.

Sziránó fejében vajon mi zajolhat mindeközben, töprengett el párszor, újra és újra egyszerre egyre kevésbé és egyre jobban is megriadva a gondolattól, hogy lassan már akkor is ez a srác van napirenden, amikor egy kicsit magában lehetne, kivételesen csak ő meg a gondolatai. De a túlzott Sziránóra gondolásnál komolyabb aggályt jelentett a Sziránó esetleges gondolataira gondolás. Történetesen, hogy Sziránó most akkor mit is gondolhat erről a valamiről. Mert azért most már őneki is szólhatna valaki (ha más nem, hát maga Sziránó), hogy akkor ők most mit is művelnek már vagy harmadik hete. Múltkor már végre valahára bevallotta, mikor a padjukon (padjukon, jesszusom, ide jutottak) ücsörögtek szokás szerint, míg a rohadt nyári nap az istennek nem akart lemenni (szokás szerint), hogy ő (szokás szerint) végre hazaindulhasson, szóval múltkor már végre kinyögte, hogy neki tulajdonképp tetszeget egy srác az osztályából. Mennyire komoly a dolog, kérdezte Sziránó nagyjából olyannyira szétroncsolódott hanggal, mint akire a komplett Alpok (na jó, középhegység) zuhant, s maga alá is temette, annak rendje és módja szerint (pedig a lány, mivel egy ideje már készült erre a csöpp kis korrekciós vallomásra, ez alkalommal, bár majd megsült, állig begombolt kardigánt vett, elvégre mégsem szadista ő, ha egyszer nem, akkor legyen rendes nem – mondjuk akkor kár volt féltávnál kigombolkozni, de hát ha egyszer melege volt, de vajon tényleg melege volt-e, vagy csak…, ezen a ponton – szokás szerint – szépen félbe is szakította magát, annak rendje és módja szerint).

És hát végül is félig-meddig célt is ért, amennyiben Sziránó azóta valamelyest megszeppent, s így naponta csak két-három ímélt, csetüzenetet vagy esemest küldött neki (utóbbiak száma, ahogy vélhetően már nagyon fogytában lehetett a mobilegyenlege, a csöpp korrekciós vallomástól függetlenül is drasztikusan ritkult). Eltelt már vagy öt nap, és nem hívta találkozni. Ez akkor most jó, fogalmazta meg magának – igaz, abban már nem teljesen biztosan, hogy e megfogalmazásnak most akkor pont vagy kérdőjel kéne-e a végére. Aztán eltelt még öt nap, immáron levél és bármiféle üzenet nélkül, a szeptember pedig már olyan közelségben volt az augusztus csekély maradékához, mint az ő kiugrani készülő szívközéphegysége a Sünbalázs rohadt nemtörődöm pofázmányához képest azon bizonyos kínos, tukmálós eset alkalmával.

Sosem derült ki, hogy mi volt, jártak-e egyáltalán. Sziránó nem kérdezte, mármint az ilyet persze nem is lehet így direkte megkérdezni (ahogy, igaz, elvben azt sem, mindössze nettó hárommondatnyi bájcsevely után, hogy na akkor van-e pasija), de Sziránó még nem is implikálta a kérdést. Ez se jobb a Sünbalázsnál, állapította meg magában, augusztus harmincegyedikén, egy dögmeleg, lassú és (így, Sziránót – ezek szerint akkor – sikerrel lekoptatván) hirtelen kifejezetten eseménytelennek, üresnek ható délutánon. A sok nyámnyila balfasz, bosszankodott immáron hangosan – immáron két balfasz miatt is. Miközben persze jobb is így, ez volt a következő gondolata, elvégre ha Sziránó valamilyen váratlan húzással (ad notam: van-e most pasija) mégis előállt volna, hogy akkor most tulajdonképp és voltaképp mi a franc is van kettejük közt, akkor… Nos, akkor természetesen megmondta volna, hogy semmi. Vagy hát azt hazudta volna, hogy semmi. De ne már, hogy ne tudja eldönteni. Meg egyébként is, mi a fészkes jóisten van vele ennyire végletesen és őrületesen elcseszve, hogy egyszerre két pasival ne legyen semmije, és ezen őrlődjön, hogy akkor most melyiket választaná (miközben persze naná, hogy a Sünbalázst – de azért biztos ez?). Szóval, hogy melyiket választaná, értsd: inkább melyikkel legyen a semmi. Most akkor ő tényleg ennyire nemjó nő? Végül is jól néz ki, minden elfogultság nélkül, beszélgetni is jókat lehet vele, lám, a Sziránóval is mennyit dumálnak. Izé, dumáltak, amíg vége nem lett. De akkor most vége lett? Tehát biztosan? És minek is lett akkor most vége? Kész, kapitulált. Ekkor pittyegett közbe a mobil. „Írtam egy mélt, majd nézd meg, ha van időd. Vagy hát, ha van kedved. Szal, ha gondolod. Puszi.” És megnézte.

Sziránó számára föltehetetlen volt a kérdés. Már jóval azelőtt is, hogy tudomást szerzett volna Sünbalázs létezéséről. Sőt, a Sünbalázsról tudomást szerzés után bizonyos tekintetben még könnyebb is lett volna, már inkább csak úgy tét nélkül megérdeklődni, hogy mi volt ez ezzel a lánnyal, akit történetesen Fruzsinak hívtak, és azt leszámítva, hogy alsós korában egy kicsit tetszett neki (afféle tartalékszerelmeként), sosem tanúsított iránta különösebb érdeklődést, amíg – nyolc éven keresztül – majdnem minden nap találkoztak.

Persze, tudta ő, hogy miért nem kérdez. Érezte, egyre jobban, ahogy fokozatosan ritkultak a (részéről csak rideg anyagi okokból) egyre ritkuló esemeseire érkező válaszüzenetek, ahogy egyre ritkábban, egyre rövidebb ímélek érkeztek válaszul, ahogy Fruzsi cseten is egyre kevesebbet volt elérhető, s ahogy találkozásaik során is valahogy egyre furább, egyre kimértebb, szótlanabb és ridegebb lett a lány, hogy itt – ha valaha egyáltalán lehetett is volna – már egyre kevésbé van, talán nincs is már miről kérdeznie. Nem is véletlen, hogy napi rendszerességű levelei, melyekben korábban szinte mindent elmesélt Fruzsinak, ami aznap és előző nap történt vele, melyekbe bemásolta egy-két frissebben írt (szigorúan nem szerelmes!) versét, melyekbe így, úgy, amúgy mindig belecsempészett valami sokszorosan becsomagolt, apró kis bókot Fruzsira vonatkozólag, a vége felé is pontosan ugyanilyenek voltak, mégis roppant mások. Megváltoztak, abban a tekintetben, hogy immáron nem a közlés, s nem is a közeledés szándékával íródtak, pusztán azon burkolt vágyból kifolyólag, hogy emlékeztesse az erről minduntalan elfeledkezni látszó lányt: heló, Sziránó vagyok, talán a pasid, csak gondoltam, jelzem, hogy még létezem, nem is még, hanem, hogy ma is, jelen időben, hogy nem múltam el tegnap óta, akár te is rám írhatnál, mint ahogy úgy egy hete még meg is tetted párszor.

Aztán jött a Sünbalázs. Persze előtte is már ott gomolygott a levegőben, ott ült velük a padon, ott feszengett velük a mindenfajta apró közeledéshez túl hangos és túl zsúfolt koncerten, ott kuporgott velük a kávéházban. Sziránó meg sem lepődött, mikor Fruzsi rátért, hogy neki valójában azért tetszik egy srác az osztályából, mert hát mi meglepő is lett volna ezen. Mi mást is akarhatott volna tőle, naná, mint megbeszélni vele, hogy mennyire ciki ilyen hiába nyomulnia erre a fiúra. Hát persze nagyon, gondolta Sziránó, tehát (értsd) egyáltalán nem, mint megfogalmazta, elvégre ez csak valami ósdi, szakállas hímsoviniszta baromság, amit mindenhonnan ezer éve hallani, hogy egy nőnek ciki volna kezdeményeznie, már miért is volna az. Az kizárt, nézett rá immáron százszázalékos lemondással, enyhe, de kívülről észrevehetetlen (észrevette) könnyfátyol mögül Fruzsira, hogy ő, ez a gyönyörű, okos és kedves lány, akivel ilyen kurvajókat lehet beszélgetni, lám, még ők ketten (még?!) is milyen jókat tudnak dumálni, szóval, hogy egy ilyen főnyeremény, mint a Fruzsi, ne tetsszen a Sünbalázsnak. Sünbalázs vélhetően csak picit félénk, talán mert érte már pár csalódás korábban. Ő, Sziránó (rövid, ám jelentős és hangsúlyos szünet, levegővétel, sóhajba áthajló kilégzés) már csak tudja, Fruzsi neki elhiheti, van ez így. Hogy az ember fél a visszautasítástól, ezért csak egy jelre vár (de hát kapott jelet, nem is egyet, csattan közbe Fruzsi, igen ám, de nem azon múlik, hanem hogy észreveszi-e, sóhajtja tovább mondandóját Sziránó). Ő is például, és már bocs, hogy mindig magával példálózik, mert hát nyilván a Sünbalázs meg ő, az két tök külön ember, és nem is ismeri, nem tudhatja, de azért, ha már belekezdett (még bele se kezdtél, te nyomorult, bosszankodik magában, fogyatkozó türelemmel Fruzsi), szóval ha már belekezdett, akkor folytatja így, hogy ő például, ami azt illeti, kifejezetten szimpatikusnak találja, ha egy lány kezdeményez egy picit. Fruzsi biccent, hogy hát ja, akkor majd igyekszik kevésbé szégyellni magát a mellbedobás miatt, juj, elszólta magát, na jó, akkor már elmeséli. Aztán hú, hogy besötétedett, most már hazamennek. Mindhárman, ő is, így hát Sziránó is, meg az ott sem lévő Sünbalázs.

Sziránó aztán augusztus harmincegyedikén mégis vesz egy nagy levegőt, és ír egy pár soros levelet Fruzsinak, melyben megköszöni, hogy annyi időt pazarolt rá, bizonyára sokat untatta a lányt a végeérhetetlen nyavalygásával, amiért ezúton is szíves elnézését (így, ezekkel a szavakkal) kéri, de hátha ez legalább így utólag egy picit javít a Fruzsi önbizalmán, ő a maga részéről tök komolyan gondolta ezt a főnyeremény-dolgot, mármint ne értse félre a lány, csak így objektíve, ahogy így most többé-kevésbé megismerte, a Sünbalázs tök szerencsés, és ha továbbra is ilyen érthetetlenül semmibe veszi, hát majd akkor az, akivel Fruzsi helyette összejön majd, egy nagyon szerencsés srác lesz. Kár, hogy még régen nem beszélgettünk többet, készül sorait zárni Sziránó. „Már előbb is elkezdhettünk volna barátkozni, jó haverok lehettünk volna már régebben is”, válaszolja meg végre-valahára soha fel sem tehető kérdését.

„Ja, szerintem is. Aztán ne tűnj, el, fussunk össze majd egyszer talán újra. Sikeres évkezdést!”
„Neked is, puszi.”

A kérdésre, miszerint Sziránóval mi volt a nyáron, volt-e valami kapás, vagy még mindig csak a Laura után döglődött (ezen a ponton Sziránó alig győzi lepisszegni az ilyenkor kicsit mindig – persze szándékosan, meg a röhögés okán is – túl hangosan beszélő Fostónit), Sziránó csak egy pillanatra gondolkodik el, mielőtt megrázza a fejét. Ez úgy valahogy kifelejtődött a nyárból, teszi hozzá, immáron némi önironikus, bár szomorkás félmosollyal, hogy oldja egy kicsit a helyzet (vélt) komolyságát, és sikerül is, Fostóni még inkább szakad a röhögéstől. Hát azért elég nagy fasz vagy, hallod-e. Sziránó, s bár már maga is röhögve bólint, nem tudja, mosolyogjon-e. Szia, köszön a pár másodperce érkező Laura, aki, mivel mindjárt kezdődik az évnyitó, ő meg picit elkésett, siet a padja felé, ránézni már nincs ideje. Na, most már legalább tudja.