Kadlót Nikolett: Az elbeszélő szöveg szereplője mint érzékszerv (Beszélgetés Rákai Orsolyával)

Rendkívül szerteágazó az érdeklődésed, igencsak széles a palettája azoknak a témáknak és tevékenységeknek, amelyekkel foglalkozol. A publikációs listádban számos érdekes vállalkozást találni, ilyen például egy tavalyi verseskötetben – Medvefelhő a város felett. Észak-amerikai indián költők antológiája – való közreműködésed is. Hogyan talált meg például ez a felkérés?

Az igazság az, hogy ezt a szerteágazóságot jórészt az élet hozta magával: mivel az úgynevezett pálya kezdetétől fogva nagyon sokáig folyamatos bizonytalanság övezte, hogyan, hová fogok tudni továbblépni, minden feladatot, amit rám bíztak, igyekeztem elvégezni, és minden felkérésnek, ami megtalált, igyekeztem eleget tenni. Ez a sokáig tartó egzisztenciális és intézményes bizonytalanság persze egyszersmind hatalmas szabadságot is adott: saját kutatási programként, témaként lényegében azzal foglalkozhattam, amivel csak akartam. Így aztán időnként olyan „senkiföldje”-szerű területekre tévedtem, amelyek itthon némiképp szokatlanok – a nemzetközi tudományosságban mára szinte közhellyé, sőt lassan inkább transzdiszciplinaritássá váló és intézményes szinten is meghatározóvá lett interdiszciplináris kérdésfeltevések például jórészt a mai napig ilyenek.

Persze, a szerteágazóság nagy csapdája esetemben, hogy számos ok miatt általában nincs időm és módom rendesen kidolgozni egy-egy témát, így tanulmányaim is gyakran megrekednek az ötlet első felvázolásának szintjén, és ritkán jutnak onnan tovább… Az észak-amerikai indián költők verseit tartalmazó kötetben való részvétel ezekhez képest egészen hétköznapi: a kötet fordítója ugyanis férjem, Gyukics Gábor, aki jó egy évtizede foglalkozik kortárs amerikai indián költőkkel. A válogatás, fordítás, a szerzőkkel való kapcsolatfelvétel folyamatát így kezdettől fogva figyelemmel kísértem, és amennyire tőlem telt, segítettem. Közben pedig egyre jobban elkezdett érdekelni ez a költészet, mert épp azokhoz a kérdésekhez csatlakozott, amelyek az utóbbi időben leginkább foglalkoztatni kezdtek: a kívülről való megszólalás, a fragmentált identitás, az idegenség, a hagyomány roppant problematikus fogalmához való viszonyulás kérdéseihez.

Kutatási területeid közül talán a legizgalmasabb téma az idegenségkutatás. Hogyan tudnád ezt röviden definiálni? Egyáltalán lehetséges?

Ami a definiálhatóságot illeti, az igazából azért nem olyan egyszerű, mert az idegenségkutatásnak számos különböző diszciplinához kötődő változata létezik már. Talán a legrégebbi a filozófia és a pszichológia kezdeményezése, amihez azonban régen csatlakozott a szociológia is, számos egyéb társadalomtudományos részterülettel. A filozófia felől aztán elindult egy újabb kezdeményezés is a filozófiai hermeneutika csapásirányán. Ugyanakkor ezek a kutatások legalább három-négy évtizede már interdiszciplináris jellegűek is, vagyis nem köthetőek egyértelműen egyetlen tudományterülethez (bár az is igaz, hogy a vizsgálatok és az eredmények integrációja sem feltétlenül valósult meg).

Számomra az idegenségkutatás elsődlegesen a mai társadalmi feltételrendszerünk megértésének kísérletét jelenti, s mint ilyen, előfeltétele minden további kérdésemnek, hiszen ez az aktuális feltételrendszer mindent befolyásol. Egy Németországban élő kameruni politológus és szociológus, Leopold Duala-M’Bedy alkotta meg azt az idegenségkutatás-fogalmat még a 70-es évek végén, amelyet ő xenológiának nevezett el, s amely aztán később találkozott Bernhard Waldenfels idegenségfilozófiájával és Alois Wierlacher interkulturális germanisztika-fogalmával. Wierlacher felelevenítette Duala-M’Bedy koncepcióját is, amely az ezredforduló felé közeledve újfajta aktualitást is nyert: az átalakuló, globalizálódó világ elméleti leírásai az interkulturális vizsgálatokat olyan fogalmak terébe helyezték, mint a Deleuze-i nomadizmus, deterritorializáció, illetve minoritás, a (legalábbis a kulturális antropológiában) Appaduraihoz is köthető transzlokalitás, vagy az egyre nagyobb teret nyerő transznacionalizmus (mely utóbbinak az Irodalomtudományi Intézet Helikon című folyóirata külön számot is szentelt, Jablonczay Tímea szerkesztésében). Emellett a genderkutatáshoz vagy a posztkolonialitáshoz hasonló kritikai elméletek identitáspolitikai kérdéseket is feszegető vizsgálatai is hozzájárultak ahhoz, hogy „boruljanak” azok a klasszikus modellek, amelyekre társadalomleírásaink, elvárásrendszereink, intézményeink jórészt a mai napig épülnek – még akkor is, ha mindezek egyre kevésbé tűnnek működőképesnek, egyre több komoly és a rendszer keretein belül orvosolhatatlannak tűnő problémával szembesülünk is világszerte.

Minthogy valami módon mindeme kérdések összefüggőnek tűnnek: úgy gondoltam, érdekes lenne „ad absurdum” vinni Waldenfelsnek azt a kommunikációról alkotott képét, mely szerint egy másik ember megértése (bár talán idézőjelbe is lehetne tenni a „megértést”, jó konstruktivista módján) az önmagamban lévő idegenség elfogadásán, megközelítésén és a vele való szembesülésen át vezet. Ez egyébként lényegében az európai modernség alapját képező emancipatorikus felvilágosodás-projektumba is tökéletesen illeszkedik (de ez egy másik, hosszú szál). Csak mindeközben észben kellene tartani azokat a tanulságokat is, amelyeket e kommunikáció társadalmi meghatározottságáról mondtak a 20. század utolsó harmadában… Ebből pedig az következik, hogy identitásszempontból nézve akár azt is mondhatnánk: ma alapvetően rettentő változatos hátterű egyéni identitásminták között élünk – és megnézzük, mi sül ki abból, ha ezt a belátást tesszük koncepciónk alapjává a társadalom régebbi, kollektív identitásminták érvényesülését feltételező leírásai helyett. Duala-M’Bedy egyik tanítványa, Marco Ortu egyenesen xenikus társadalomnak nevezte az ezredforduló társadalmait, a xenológiát pedig a modern társadalmakat leíró integratív társadalomelméletként aposztrofálta, bár sajnos e koncepciót végül később sem fejtette ki részletesebben. De az, amit én az idegenségkutatásról gondolok, akár valami ilyesmit is célozhatna. (Sajnos, azt hiszem, hiába próbáltam röviden válaszolni a kérdésre…)

Létrejött a Corpus alienum (Idegen test) kutatócsoport is, amely test és szö­veg vi­szo­nyá­nak elem­zé­sét tűzte ki fő cél­jául. A csoport vezetőjeként mesélnél a tevékenységetekről?

Nem szívesen nevezném magam a csoport vezetőjének, igazából egy laza és kizárólag a közös érdeklődés vezérelte (s ennyiben „l’art pour l’art”) közösségről van szó. A név ötletét az a kétértelműség adta, amit a latin kifejezés magában hordoz: egyrészt jelenti az idegen testét, másrészt az orvosi értelemben vett idegen testet, az olyan anyagot, tárgyat, amely a testbe hatolva potenciális veszélyforrás, így az ellen a test azonnal védekezni kezd. Ez a kettősség (hogy t.i. az „idegen” soha nem egyszerű leíró kategória, hanem ab ovo prekoncepciókkal, elvárt magatartásmintákkal terhes, tehát előír, kapcsolatot teremt szöveg és valóság, beszéd és cselekvés között) nagyon jellemző eleme mindenfajta idegenségfogalomnak. Az Irodalomtudományi Intézetben jó néhány évvel ezelőtt, még 2010–11 táján kezdtünk olyan beszélgetéseket szervezni Földes Györgyivel közösen, több-kevesebb rendszerességgel, amelyek a test és a szöveg viszonyait a narratológia egy számunkra akkoriban új módja segítségével közelítette meg. Közben két tematikus Helikon-szám is megjelent (Testírás, ill. Corpus alienum címmel), amelyeket Földes Györgyi szerkesztett. Szerettünk volna komolyabb kutatási projektet létrehozni, mivel úgy gondoltuk, hogy ez a megközelítés sokak számára érdekes és hasznos lehetne, ráadásul egy olyan, regionálisan is jellegzetes elméleti megközelítésmódot dolgozhatnánk ki, amely ebben a formájában egyelőre sehol máshol nem létezik. De sajnos pénzt itthoni pályázati forrásból többszöri próbálkozásra sem nyertünk. Így a csoport lassan kezdett lemorzsolódni, hiszen mindenki puszta barátságból, igen kevés szabadidejében vett részt mindaddig a munkában, erre valóban nem lehetett hosszabb távon építeni.

Körülbelül két évig tartottak a rendszeres műhelybeszélgetések, melyek során részben a korporális narratológia fogalmainak pontosításával, részben azok szövegelemzésben való kipróbálásával foglalkoztunk. Györgyivel pedig lehetőségünk nyílt, bár sajnos csak egy-egy félévig, szemináriumokat is vezetni: az Eötvös Kollégiumban a korporális narratológia irodalmi szövegelemzésben való alkalmazásával, a Mérei Ferenc Szakkollégiumban pedig az idegenségkutatás, a test és a narratív identitás fogalmának lehetséges kapcsolataival foglalkoztunk. Végül 2014-ben támogatást kaptunk egy egyéves kutatási-együttműködési projekthez az Osztrák–Magyar Akció Alapítványtól. A projekt osztrák partnere a Bécsi Egyetem volt – reméljük, hogy ezt az együttműködést más forrásból folytatni is tudjuk majd.

Kik dolgoznak a csapatban?

Ahogy mondtam, igazából laza társulásról van szó – a műhelybeszélgetéseken viszonylag sokan részt vettek, amikor szabaddá tudták tenni magukat: az intézeti kollégák közül Földes Györgyi, Deczki Sarolta, intézeten kívülről pedig Jablonczay Tímea, Schein Gábor, Horváth Györgyi, Földvári József, Széplaky Gerda és Darabos Enikő. A most lezárult osztrák-magyar pályázatban magyar részről rajtam kívül Földes Györgyi, Deczki Sarolta, Jablonczay Tímea és Schein Gábor vett részt, a bécsi egyetemről pedig Wolfgang Müller-Funk és Gáti Zsuzsa.

A csoport bemutatkozó szövegében említitek, hogy elsődlegesen a korporális narratológiai metódus kifejtését, a módszertan kidolgozását tűztétek ki célul. Pontosan mit foglal magában ez a metódus?

A korporális narratológia kifejezés Daniel Punday nevéhez fűződik, aki Narrative Bodies: Toward a Corporeal Narratology című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a szerző teste lényeges tényező az elbeszélések létrehozásának folyamatában, de legalább ennyire fontos az olvasó testtudata, testtapasztalatai, testi identitása is a befogadás folyamatában. A test ugyanis véleménye szerint jóval alapvetőbben és aprólékosabban befolyásolja a narrativitást, mintsem hogy el lehetne intézni a szereplők (fiktív) testével való azonosulással a kérdést. Eleve lényeges, mondja Punday, hogy egy elbeszélésben mindent egy adott szereplő teste révén tudunk „megtapasztalni” – az pedig, hogy e testi aktusok mit mutatnak meg számunkra, s hogyan viszonyulunk ahhoz, amit látunk-érzünk, nagymértékben függ e testtapasztalatok kongruenciájától, kompatibilitásától. A szereplő ugyanis nem válik „avatárunkká”, hogy egy számítógépesjáték-kifejezéssel éljek: nagyon is kötöttek, társadalmilag beágyazottak és előfeltevésekkel terhesek azok az aktusok, amelyek révén a szereplőt (esetleg a narrátort) érzékszervünkként „használjuk”, e fiktív érzékszerv-szerepben pedig nagyon idegen tapasztalatokra is szert tehetünk, ez teljesen egyénfüggő. Minden egyénfüggősége mellett van azonban e folyamatnak néhány általánosabb vonása is: például a testi jelöltség/jelöletlenség foka. Minél kevésbé van ugyanis jelölve explicit módon egy szereplő teste, annál könnyebb vele azonosulni – ám ez azt is jelenti, hogy az implicit, nem reflektált jelölés viszont különféle ideológiai előfeltevések hídjaként kezd működni, amint arra legutóbb Mieke Bal figyelmeztetett.

A korporális narratológia ezért azt vizsgálja, melyek azok a testi jelenlétről árulkodó szövegszerű nyomok egy elbeszélésében, amelyek a teret, az időt, az eseményeket formálják és átélhetővé teszik számunkra, és mit várnak tőlünk, esetleg milyen attitűdöt írnak elő számunkra ezek a jelek. Ennek során pedig reflektálni tud a befogadás/kizárás dichotómia mentén létrejövő, legtöbbször rejtve maradó, roppant nehezen megfigyelhető identifikációs folyamatokra. Az pedig könnyen belátható, hogy ilyen folyamatok nemcsak szépirodalmi szövegekben zajlanak, hanem legalább ennyire jellemzőek a nem fikciós elbeszélésekre, illetve elbeszéléselemeket használó szövegekre is – történeti leírásokra, médiaszövegekre, reklám- és marketingszövegekre vagy politikai propagandacéllal létrehozott (esetleg ilyen céllal használt) szövegekre is, amelyeknél a korporális narratológia vizsgálta viszonyok feltárása és felmutatása nagyon is konkrét következményekkel járhat.

Milyen eredményeket értetek el megalakulásotok óta?

Mindenekelőtt a két megjelent, egyenként is könyvterjedelmű Helikon-számot említhetem, de lazábban ide kapcsolódik a Transznacionalizmus-szám is, mivel ez is az idegenség kérdéskörének elméleti háttértartományait tárja fel. 2015 áprilisában lehetőségünk volt önálló panelként bemutatni elképzeléseinket az European Narratology Network 4. nemzetközi konferenciáján Gentben. A projekt résztvevői ezenkívül számos olyan tanulmányt jelentettek meg az elmúlt évek során, amelyek kapcsolódnak témáinkhoz. Nagyon örültünk, hogy Bécsben két workshopot is volt módunk rendezni, amelyen az egyetem több munkatársa mellett számos hallgató is részt vett, ezenkívül a hallgatóknak tartott szemináriumokon is úgy tapasztaltuk, hogy nem csak kutatóknak lehet érdekes ez a megközelítésmód. Az osztrák-magyar pályázatunkat lezáró konferenciánk kapcsán pedig azt láttuk, hogy sokakat érdekelne ez a kutatás, és szívesen bekapcsolódnának a későbbiekben a munkába.

Léteznek más országokban is ezzel a tématerülettel foglalkozó kutatócsoportok?

Konkrétan olyan kutatócsoportról, amely kifejezetten a korporális narratológia és az idegenségkutatás összekapcsolhatóságával foglalkozna, nem tudok.

A Corpus alienum csoport projektzáró nemzetközi konferenciát rendezett áprilisban a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de ezt megelőzte már egy másik narratológiai konferencia az MTA Irodalomelméleti Osztályának szervezésében januárban, amelyre a ti projektetek is meghívást kapott. Milyen érdeklődés fogadta az előadásokat, mennyire lehet nyílt diskurzust kezdeményezni ezekről a témákról a szélesebb értelemben vett közönséggel, vagy mennyire csak a szakmáé ez a téma?

A projektzárónak szánt PIM-beli konferencián legnagyobb örömünkre nagyon szép számú közönség vett részt, és kitartóan végigülték a hosszú napot, beleértve az angol nyelvű előadásokat is. Külön öröm volt, hogy sokan egyetemisták vagy doktoranduszok voltak közülük, amiből arra következtettünk, hogy a hazai tudomány újabb generációját kifejezetten érdeklik az ehhez hasonló kérdések és megközelítésmódok – vagy legalábbis reménykedünk ebben. Azt gondolom egyébként, hogy a látszólagos elméleti összetettség ellenére ezek a témák kifejezetten érdekesek lehetnek akár a szélesebb közönség számára is, hiszen a mindennapjainkat a lehető legalapvetőbb módon befolyásoló jelenségekről van szó.

Aki kíváncsi a tevékenységetekre, hol követheti nyomon a veletek és az eredményekkel kapcsolatos híreket, publikációkat?

Létezik egy honlapunk, amely elvileg ráadásul angol nyelven is elérhető lenne, bár mivel csak teljesen rendszertelenül és ritkán lecsípett félórákban tudok vele foglalkozni (sajnos más forrásunk erre sincsen ugyanis), távolról sem olyan, amilyennek lennie kellene. De a közeli terveim közt szerepel a hiányok pótlása és a frissítés kérdésének a rendezése. A honlap címe egyébként https://corpusalienumblog.wordpress.com/.

Milyen további célkitűzések lebegnek a kutatócsoport előtt?

Tavasszal a konferencia szervezése kapcsán több elképzelés is született a folytatásra. Ami többé-kevésbé valószínűnek látszik, az az, hogy a bécsiekkel kiszélesítjük az együttműködést, szeretnénk több tanszék munkatársait is bevonni. Vannak tervek egy nagyobb, háromoldalú uniós pályázat beadására is, reméljük, hogy ezt az ősszel sikerül tető alá hozni. Talán sikerül azt a nagyobb nemzetközi konferenciát is megszerveznünk Bécsben, amit tavaly a projektünk költségvetése nem tett lehetővé. (A legjobb persze az lenne, ha hosszabb távon stabil kutatási projektet tudnánk létrehozni, amelynek meglennének a forrásai arra is, hogy fiatalokat vonjon be, tanulmányokat és fordításokat jelentessen meg, oktatási programokat hozzon létre, de ez azért egyelőre a szép, délibábos álmok kategóriájába tartozik.)

Személyes terveid között milyen jövőbeni állomások szerepelnek? Több köteted is megjelent már, mikor várható, hogy újabb tanulmányokat kötsz csokorba?

A jövő évet többek közt arra szeretném felhasználni, hogy az idegenséggel, korporalitással és elbeszéléselmélettel kapcsolatos korábbi félkész munkáimból végre megírjam azt a könyvet, amit évek óta tervezek – vagy legalábbis tegyek ennek irányába egy határozott lépést. Ezt a könyvet angolul szeretném megírni, mert abban reménykedem, hogy ezek a témák talán külföldön is érdekesek lehetnek – ez persze azt is jelenti, hogy fogalmam sincs, mikor lesz ebből tényleges, megjelent kötet, hiszen a külföldi megjelenés még a hazainál is bizonytalanabb és hosszadalmasabb, de mindenesetre dolgozom rajta. Ennél messzebbre egyelőre igyekszem nem tervezni… a távolabbi dolgok jelenleg inkább az álmodozás kategóriájába tartoznak, majd elválik, lesz-e belőlük valóság egyszer.