Rákai Orsolya: Test, idegenség, modernitás: Kaffka Margit és a modernség női arca (tanulmány)

 „én valahogy egészen benne vagyok abban, amit körültem látok; amit magamhoz eresztek.” Test, idegenség, modernitás

1. Modernség és idegenség

A modernség és az idegenség fogalmainak kapcsolata régóta és sok szempontból tárgyalt kérdés. A sokak által a társadalmi modernség talán legfontosabb vonásának tekinthető növekvő társadalmi mobilitás éppúgy az idegennel való szembesülés, egyszersmind az idegenné válás folyamatos lehetőségét hordozza, mint a modern (19. századi) nemzetállam ideológiájának középponti ellentétpárjául szolgáló saját/idegen különbségtétel. De gondolhatunk Marx kapitalizmus-leírásának elidegenedés-koncepciójára vagy a freudi tudattalan fogalmának megszületésére is, mely szintén az idegenséggel való találkozáshoz vezetett, ezúttal önmagunkon belül.

Kaffka Margit művészetében a „modern idegenség” egy további fontos problémájával is találkozunk: a testi tapasztalatok idegenségének problémájával. A nőiség sajáttest-tapasztalatként való megjelenítése roppant érdekes fénytörésbe helyezi a századelő ‚titokzatos, idegen nőiségének’ témáját, amit tovább árnyal, hogy a megismerés Kaffka hősei számára hangsúlyozottan fizikai, testi, érzékszervi tapasztalat. Gondolatmenetemben a megismerésnek, az ismerős/idegen dichotómiának az elbeszélésben megjelölődő testi aspektusait vizsgálom vázlatosan Kaffka Margit néhány alkotásában.

Érdekes volna persze megnézni elöljáróban, vajon mennyiben tekinthető a modernség általánosabb szemléleti sajátosságának az alany/tárgy minőségi különbségén alapuló reflexivitás – ami egyébkén szintén leírható az idegenség, elidegenedés metaforájával, hiszen a megfigyelőnek, hogy ismeretekre, tudásra tegyen szert, el kell magát különíteni tárgyától, kívül kell helyezkednie azon. Az ily módon értett objektivitásra törekvés a 19. századi tudományosság egyik igen fontos jellemvonásának tűnik, s az effajta megfigyelés sokáig ‚a’ tudományos megközelítés alapmetaforája marad. A 19. századi tudományosság egy másik, de ezzel összefüggő, szintén nagyon fontos metaforarendszere a hódítás: a túlmenés az ismerten, az újdonság meghódítandóként, a ‚saját’ birodalmához csatolandóként, birtokként, hangsúlyozottan többes szám első személyű büszkeségÜNK forrásaként, illetve kiaknázandó erőforrásként való megragadása. Az is szembeötlő, hogy a romantikával végképp a művészet (és ezen belül az irodalom) lényeges értékkritériumává válik az újdonság, újszerűség, a közmegegyezésen, a kommunikálhatón, esetleg egyenesen az értelmen vagy a nyelven túlira célzó alkotás. Az újszerűség az egyéniség, egyediség záloga és jele is egyben, ami viszont új kapcsolatot alakít ki az eddigre Kelet-Európa táján is egyre hangsúlyosabbá váló kapitalista gazdasági működéssel, s ezt a kapcsolatot a szellemi tulajdonjogokat, szerzői jogokat szabályozó törvények a század folyamán egyre pontosabban határozzák meg.

E diskurzusszervező struktúrák mind szoros kapcsolatban látszanak lenni az említett minőségi különbségtétellel, illetve az idegenség, elidegenedés problémáival, de ez a kapcsolat nagyon összetett, s ezt részben a tudás megszerzésének folyamatát leírni hivatott metaforák is jelzik. A modernség emancipatorikus tendenciáival ugyanis nehezen egyeztethető össze a tárgyként való megfigyelés, meghódítandó, birtokba veendő tárgyként való leírás, s ez talán legjobban úgy érthető meg, ha a megismerésről, megfigyelésről kommunikációként gondolkodunk. Ha, mondjuk, ‚A’ beszél ‚B’-hez ‚C’-ről, akkor az említett modellben ‚C’ definiálása, megnevezése, elhelyezése kizárólag ‚A’, illetve esetleg ‚B’ számára lehetséges – ők a kommunikációra képes (feljogosított) beszélgetőpartnerek, ‚C’ pusztán a tárgy, aki-ami néma, önmeghatározásra nem képes és nem is jogosult. ‚C’ így egyszersmind az Idegen is: idegen abban az értelemben, hogy nincs közös nyelvünk, nincs közös kommunikációs terünk vele, és abban az értelemben is, hogy ismeretlen, meghatározásunkra, megnevezésünkre szorul. ‚C’ éppúgy lehet földrajzi terület, műalkotás, tudományos probléma, gazdasági jelenség, mint társadalmi csoport vagy egyetlen egyén, mivel a diskurzív metaforák ráadásul sokszor tökéletesen összemossák ezeket a kategóriákat – földrajzi területekről mint jobbágyokról, műalkotásokról mint (meghódítandó) nőkről, gazdasági jelenségekről vagy tudományos problémákról mint legyőzendő ellenfelekről beszélnek: olyasmiként tehát, ami ‚A’ (és ‚B’) hatalmában van, vagy amit hatalmukba kell keríteni. Hogy pedig mindez milyen szoros kapcsolatban áll a mobilitás és az emancipáció problematikájával, talán semmi nem mutatja olyan jól, mint az a minimum a felvilágosodás általános emberi jog fogalmával elindult, és a mai napig tartó folyamat, amely lényegében leírható úgy is, mint a mindenkori ‚C’ törekvése arra, hogy „ő” is meghatározhassa, identifikálhassa önmagát, s ezzel egyenrangú félként léphessen be a (nyilvános) kommunikáció terébe. Társadalmi csoportok esetében ez könnyen beláthatónak tűnik (gondoljunk a 19–20. század nagy emancipációs mozgalmaira a munkásmozgalmaktól, az abolíciós mozgalmaktól vagy a nőmozgalmaktól kezdve a különféle kisebbségi, gyermekjogi, betegjogi, vagy akár az adatvédelmi, stb. törekvésekre), s hasonlóképpen érthető talán a korábban egyértelműen alávetett tárgyként diskurzivált természeti környezettel kapcsolatos megközelítés ilyetén megváltozásának ide sorolása (pl. környezetvédelmi mozgalmak, állatvédő mozgalmak), de a megfigyelés mintáit átalakító elméleti és filozófiai irányzatok, melyek elbizonytalanították az alany/tárgy, szubjektum/objektum különbségének egyértelműségét, végső soron szintén tekinthetők e folyamat részeinek.

E kérdések részletesebb áttekintése azonban természetesen nem lehet célja egy rövid tanulmánynak, pusztán jelezni szerettem volna mindezzel azt a kontextust, amelyben fel szeretném vetni test, idegenségtapasztalat és modernitás összefüggéseinek problémáját. Arra a kérdésre keresek választ, hogyan ragadhatnánk meg a nők által írott irodalom és a modernség összefüggéseit a 20. század elején (túl azon az általános szociológiai tényen, hogy ebben az időben a nőknek végre nagy számban nyílik lehetőségük kilépni a tömegmédia formálta nyilvános térbe), vannak-e ennek az összefüggésnek esetleg olyan sajátosságai, amelyek a modernség imént felvázolt általánosabb problémái, jellemzői szempontjából is érdekesek és relevánsak lehetnek.

2. Az idegen Nő és a nő saját idegenségtapasztalata

A nő és az idegenség, méghozzá fenyegető, veszedelmes idegenség fogalmi kapcsolata a középkortól kezdve központi eleme a nőről való elmélkedésnek. A keresztény vallás mindenekelőtt a női testet határozta meg e végzetes idegenség tereként és betörési pontjaként, védekezésül pedig a kora újkorban kidolgozta és intézményesítette a boszorkányság diskurzusát. Legalábbis a 19. század végi orvostudomány néhány képviselője szerint, akik úgy gondolták, hogy a korban modernnek, tudományosnak számító hisztériafogalom tulajdonképpen ugyanazt a jelenséget írja le, amit korábban boszorkányságként határoztak meg: „A Salpêtrièrebe zárt őrült nők között vannak oly betegek, kiket hajdan megégettek – és akiknek betegségét háromszáz év előtt bűnténynek mondták volna. Eme betegség tanulmányozása, a múltban és a jelenben, szomorú és tanulságos fejezetet szolgáltat az emberi gondolkozás történetéhez, és gyöngeségünk tudata daczára bátrak vagyunk ezt megkísérelni”, írta például Charles Richet, aki a női hisztéria új leírását megalkozó Jean-Martin Charcot tanítványa volt. Ugyanerre a következtetésre jutott egyébként Charcot egy másik híres tanítványa, Sigmund Freud is, hozzátéve, hogy mindemellett elgondolkoztató, milyen hasonlóak a pszichés kezelés alatt álló páciensek reakciói a boszorkányok kínzással kicsikart vallomásaira: „Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy a hisztéria vadonatúj jelenségét már évszázadokkal ezelőtt jól ismerték és több százszor publikálták? Emlékszel, hogy mindig mondtam, hogy az egyházi bíróságok által hangoztatott megszállottság középkori elmélete azonos a mi idegen testről és a tudatosság leválasztásáról szóló elméletünkkel? De vajon a megszálló ördög mért gyalázta meg mindig e szegény nyomorultakat, méghozzá oly visszataszító módon? Miért hasonlít annyira a kínzásokkal kicsikart vallomásuk a pszichés kezelés alatt álló pácienseim beszámolóira?”
A boszorkányság és a 19. századi tudományos hisztériaelméletek kapcsolatáról írva Gyimesi Júlia kiemeli, hogy a tudományos leírások általában törekedtek arra, hogy a hisztériát mint a nőiség esszenciáját mutassák be. A már idézett Richet például kifejezetten úgy fogalmaz, hogy „a hysterikus nők még inkább nők, mint a többiek: érzelmeik élénkek és tünékenyek, képzelődésük gyors és ragyogó, képtelenek ésszel, belátással uralkodni az érzelem és a képzelődés felett”. Lényegében tehát a női idegenség puszta újraleírása történik meg: ezúttal nem ab ovo és megváltoztathatatlanul a Gonosz kapujaként, hanem ab ovo és megváltoztathatatlanul deviáns, fiziológiailag és pszichológiailag tökéletlen, maximum „karban és kordában tartható” betegként írják át a női identitást. Mindkét eset egyként negatív és veszedelmes azonban – pusztán a védekezés szótára és módszerei módosulnak.

Ennek az idegenségnek – s egyszersmind (már ha egyáltalán létezőnek tekintik) a női identitásnak is – forrása hangsúlyozottan a test, ám fontos vonása, hogy eltéphetetlen kapcsolatban áll az igazság hiányával. A nő mindig hazug, ám ez legnyilvánvalóbban a társadalmi álarcukat levetkőző, így „igaz” mivoltukban megmutatkozó hisztériás betegeknél válik láthatóvá, mint Richet írja. Nála valamivel árnyaltabban, de szintén a hazugság-színjátszás-elfojtás fogalomkörben maradva írja Freud és Josef Breuer, hogy „a hisztéria során valami elvész, ami igaz, és helyette előtérbe kerül az én-idegen tartalom, mely idegenségével átveszi a hatalmat a nő teste és adott esetben a lelke felett is”, e hatalomátvétel azonban a tudatosság leválasztásával áll összefüggésben, s mint ilyen, végső soron a tudattalan elfojtott igazságát hozza felszínre. Ezt egészen explicit módon fogalmazza meg a túlzás nélkül a téma korabeli sikerszerzőjének mondható Otto Weininger, aki szerint „a hisztéria a nő szervesen hazug voltának szerves krízise”, ami mindennél tisztábban mutatja, hogy a nő identitása, „valódi természete” valójában fekete lyuk, maga az üresség, hiszen, mint kifejti, „a ‚személyiség elhasadásai’ csak ott lehetségesek, ahol kezdettől fogva nincs személyiség, mint ahogy a nőnél nincs”. Így végül az a paradox helyzet áll elő, hogy „a nő, egész életében, sohasem igaz, és éppen akkor nem az, mikor, mint hisztérika, szolgailag ragaszkodik a számára heteronom igazságkívánáshoz, s így külsőleg mégis igazat mond”.

Az átírásnak még egy figyelemre méltó dimenziója volt Gyimesi szerint: míg ugyanis a hisztériát boszorkányságra, illetve megszállottságra visszavezető korábbi, ezoterikus értelmezések mégiscsak elismerték, hogy a nő teste és lelke (is) otthont adhat az emberfelettinek, még ha ez esetben ez leginkább magát a Gonoszt jelentette is (tekintettel a nő eredendő amoralitására és olthatatlan nemi vágyaira), a tudományos leírás – különösen a hazugság középpontba helyezésével – megszünteti ezt a kapcsot, ám a szekulárison belül ráadásul a deviánssal, beteggel, normasértővel, végső soron tehát a társadalmon kívülivel, az Idegennel azonosítja. Az az érdekes helyzet áll elő tehát, hogy míg a premodern vagy koramodern, vallásos világképen alapuló, rendszerelméleti kifejezéssel élve: rétegződés szerint elkülönülő társadalomban a nőnek végső soron volt legitim helye (még ha az a negatív póluson volt is található), a szekuláris, modern, szerepkörök szerint elkülönülő társadalom új, tudományos önleírásai lényegében a társadalmon kívülre száműzik a nőt. A társadalmat az emberi kommunikációk rendszereként felfogva ez a nyilvánosságtól és a diskurzíve érvényes megszólalástól való elszakítást jelenti – a nő paradoxonokból, tagadásokból, ellentmondásokból és egymással ellentétes, így beteljesíthetetlen elvárások hálójából szőtt kvázi-pozíciója lényegében egy nem létező, értelmezhetetlen a-toposz, nem-hely.

Pontosan ezzel a tapasztalattal szembesülnek (többek közt) a századfordulónak és a 20. század elejének új nőírói is. Míg a nőírók műveit az eddig elzárt idegenség forrásaként, tehát az újdonság, a megismerés lehetőségeként, első kézből való „tudósításként” ünneplő kritikusok számára (mint amilyen például a Kaffka Margit fellépését üdvözlő Móricz Zsigmond vagy Schöpflin Aladár) ez a kínzó, adott esetben tragikus abszurdum láthatatlan és érthetetlen marad (hiszen „érkezik szó” az idegen univerzumból), addig a kérdéses női szerzők kétségbeesetten keresik a társadalmi csapda nyitját, helyüket, életük magyarázatát, célját, ez azonban legtöbb esetben teljes értetlenséggel találkozik a (férfi)közönség részéről. Hogyan azonosítja magát egy nő, miféle identitása lehet, mely független az ellentmondásos és teljesíthetetlen (férfi)elvárásoktól? Létezik, létezhet-e egyáltalán ezektől a szerepelvárásoktól függetlenül? A századelőn számtalan női novellista és regényíró keresi a választ ezekre a kérdésekre a magyar irodalomban is, s értelmezésemben ez a törekvés a modernség egyik alapvető témájához kapcsolja a női írók újfajta jelentkezését: ahhoz az emancipatorikus, az önmeghatározást legitim igényként felmutató áramlathoz, amelyről a bevezetőben mint az idegenség kommunikációelméleti problémaként való felfogásáról beszéltem.

Az gyorsan kiderül, hogy az adott társadalmi kontextusban több mint problémás a női testet a saját identitás forrásává tenni. Bizonyos társadalmi rétegekben ugyanis eleve teljes az „információstopp” a női test fejlődésével, működésével kapcsolatban: a lányok szocializációja és felserdülése ebben a közegben sok esetben súlyos traumák sorozata, amelyekről nem tudnak semmit, s nem is beszélhetnek róluk, mert e kérdéseket a legszigorúbb tabuk övezik. Ráadásul a folyamat soha nem zárul le, nem lehet tudni, hogy „sikerrel” létrejött-e a női test, annak megítélése ugyanis kizárólag férfiak által, a férfiszempontoknak való megfelelés révén történik, mely szempontok viszont sajnálatos módon roppant változékonyak: számos novella tematizálja azt a sokkot, amikor a testi és általa megalapozódó lelki önértékelést zúzta porrá, hogy a Férfi, aki számára a női test készült, egyik pillanatban reakcióival még arról biztosította a nőt, hogy teste és egész női valója elfogadható (megkérte a kezét, elvette feleségül, stb.), a következőben félredobta és egy következő nőhöz viszonyítva elégtelennek nyilvánította – „feljebbviteli fórum” pedig ebben a rendszerben nem adatott. Ez a jelenség (mármint hogy azért nem lehet könnyű ilyen módon békés identitáskapcsolatot kialakítani a saját testtel), még férfi írók figyelmét is felkelti – egy ilyen felnövekedés- (és megcsalatás-)történetet ír meg lényegében Maupassant az Egy asszony élete c. regényben, de bizonyos szempontból Németh László Iszonya is ide sorolható. Női szerzőktől számtalan példát lehetne idézni – a legismertebb talán Simone de Beauvoir visszaemlékezése (Egy jóházból való úrilány emlékiratai) és nagy hatású könyve, A második nem, melyben ezt a kérdést expliciten, esszényelven is tárgyalja.

Kaffka Margit több regényében is fontos elem e problémák felvetése (például a Mária éveiben, a Két nyárban, a Hangyabolyban stb.), de már korai novelláinak is gyakori témája az erkölcsi kiábrándulás, az összezavarodás, majd a keserű vagy kétségbeesett megalkuvás, mely a nővé válás elkerülhetetlen velejárójának tűnik a szerző interpretációjában. A világtól elzárva (gyakran egyenesen zárdában), kérlelhetetlenül szigorú, ám egyszersmind a világ rendjének biztonságát nyújtó erkölcsi elvek szerint nevelt lányok felnőve szembesülnek azzal, hogy a szerelem, a párkapcsolat nem az, aminek ők tanulták és gondolták – hogy a csalás és a hazugság úgyszólván elkerülhetetlen része ennek. S mivel egész szocializációjuk épült ezekre az „életidegen” erkölcsi elvekre, a választott férfiban való csalódás egész világképük alól húzza ki a talajt, életük innentől hit és bizalom nélküli, kiábrándult megalkuvás, mely akár tragédiába is torkollhat. (Ilyen például az Egy házasság, az Utak, az Egy nap, a Felszabadultan, a Csonka regény, az Este, A kisleány vagy a Lujzika.) Ilyen körülmények között hiteltelenné válik mindenfajta hagyományos női életstratégia, s Kaffka kezdettől megszállottan keresi a megoldást a kérdésre, hogy akkor hogyan is volna lehetséges teljes, hiteles és boldog emberi életet élni nőként, miféle identitás épülhet, aminek segítségével ez megvalósítható lenne, s miféle szerepet kaphat ebben a test, a testi tapasztalás, s mindenekelőtt miféle elbeszéléspoétikai eszközökkel lehet ezt megragadni.
3. A testi tapasztalat közvetítődése az elbeszélésben – és a korporális narratológia

Mieke Bal véleménye szerint a fokalizációra azért is érdemes nagyon figyelnünk az elbeszéléselemzés során, mert az (a percepció irányítása mellett, ill. azon belül) egyszersmind az a hely is, ahol az ideológia elrejtődhet, illetve feltárulhat. A fokalizációra való figyelem elsődleges célja, hogy napvilágra hozzon olyan ideologikus evidenciákat, amelyeket a narrátori hang nem explikál, s amelyek máskülönben vizsgálhatatlanok maradnának. Holott ezek a hallgatag ideologikus állásfoglalások ellentmondhatnak a „hivatalos” elbeszélésbeli passzusoknak, sőt, akár felül is írhatják azokat. Másrészt természetesen, emeli ki Bal, a fokalizáció igen finom eszköz arra, hogy az értelmezések és a látásmódok sokféleségét vonja be az elbeszélésbe, sőt, akár a jelentéktelennek tűnő, elnyomott „subaltern” nézőpontját és tapasztalatait is hozzáférhetővé teheti számunkra – azét a „subaltern”-ét, akinek Gayatri Chakraworthy Spivak klasszikus megfogalmazása szerint „nincs hangja”, nem beszélhet. Sok esetben a fokalizáció az, ami történetté tesz egy szöveget, s ez különösen a leíró, „történés nélküli” elbeszélések esetén lehet nagyon érdekes – erre jó példa Virginia Woolf alkotásmódja, de Kaffka Margitnál is számos hasonló jelenséget találunk. De legalább ennyire lényeges, hogy a narratív fókuszra figyelve talán eligazodhatunk az olyan elbeszélők és történetek között is, amelyek számára nem adott a lehetőség, hogy integer, autonóm beszélő szubjektumként fogalmazzák meg identitástörténeteiket.

A korporális narratológia tanulságai mindehhez hozzáteszik, hogy a narratív testet próbáljuk meg fókuszként vizsgálni – narratív test alatt azt a módot értve, ahogyan az elbeszélő(k) és szereplők testi tapasztalatai kifejezést nyernek az elbeszélésben, illetve formálják azt a teret és időt, amely az olvasók számára csak így, e fiktív testtapasztalatok fokalizáló ösvényein válik hozzáférhetővé. A (narratív) test lényegében az elbeszélés médiumaként működik a korporális narratológia számára, s így lehetőséget ad azoknak a hatalmi és ideologikus viszonyoknak a megfigyelésére, melyek természetüknél fogva leggyakrabban implicitek maradnak. A normalitást például épp jelöletlen volta jellemzi – ám, Bal meglátását kölcsönvéve, e „néma tettek” is olvasható nyomot hagynak az elbeszélés szövetén. Kaffka Margit esetében különösen kézenfekvőnek tűnhet e megközelítés, mivel műveiben legtöbbször nemcsak a nézőpont jelzett, de a tapasztalatok, a megismerés testi jellege is.
4. Ismerősség/idegenség: a „modern tekintet” Kaffkánál

Korai, 1903-ban megjelent verseiben Kaffka érezhetően keresi a megfelelő kifejezésmódot mondanivalójához, mely azonban sokszor nyílt összeütközésbe kerül eszközeivel. Ezeknek az ütközéseknek leggyakoribb oka a versek hangsúlyosan női nézőpontja. Népies hangvételű verseinek díszlete, hangütése például tökéletesen idomulni látszik a századvég divatjához, ám lélektani logikájuk nem a formától elvárt-megszokott végkifejlet felé mutat. A Felelet vagy a Vihar előtt megcsalt hősnője például önbecsülése helyreállítása érdekében visszavág hűtlen szeretőjének, a Leánykérés egy novella érzékenységével mutat rá a női „választás” determináltságára, de például a Katóka meghalt balladai témájának kidolgozásmódja is jobban illik egy novellához, mint a választott formához – egyetlen versszakban érzékelteti a hősnő környezetét, lélektani helyzetét, mindebből fakadó kiszolgáltatottságát, és (balladától eltérő módon, ahol a tragédia mintegy sorsszerűként jelenik meg) a felelősséget is érzékelteti Katóka haláláért. A késő romantika és a szecesszió kedvelt „elérhetetlen nő”-toposza is sajátos módon jelenik meg (például a Tó-mese című versben), mivel a nézőpont itt is a nőé. Általában elmondható, hogy a pillanat megragadására, egy lélektani helyzet tökéletes érzékeltetésére törekvő költeményei (például a Találkozás, a Teréz, a Magdolna, a Társaságban, az Augusztus, az Aszfalt és sorolhatnánk) sokszor inkább novellaformát kívánnak – mint ahogyan számos korai versének témája néhány évvel később novelláiban is felbukkan. Ez a sajátosság pedig legalább annyira felelős korai költeményeinek mai szemmel nézve mérsékelt sikeréért, mint mintáinak gyakran korszerűtlen, konvencionális volta.
Ezek a tendenciák felerősödnek következő verseskötetében. A kétkedő, pesszimista, kritikus, lázadó hang is észrevehetőbb – ezt Bodnár György az „általános korhangulat” hatásán túl mindenekelőtt a 20. század elejét jellemző társadalmi elégedetlenség és feszültség többé-kevésbé áttételes jelentkezésének tulajdonítja. Radnóti, Kaffka első monográfusa, valószínűleg közelebb került az igazsághoz, amikor hangsúlyozta, hogy Kaffkánál a szociális érzékenység kezdettől szorosan összekapcsolódik a női élet- és társadalmi helyzet tudatos érzékeltetésével és kifejezésével, mintegy azt sugallva, hogy Kaffka számára a társadalmi problémák már ekkoriban is jóval összetettebbnek tűnnek annál, hogysem egy „egyszerű” forradalommal, avagy lázadással megszüntethetőek legyenek: a hatalmi viszonyok mikrostruktúrája ugyanis olyan lélektani sűrűben vész el, amely az elnyomás megszüntetését lehetetlennek tünteti fel számára – „a lázadás ugyan elkerülhetetlen, de tökéletesen kilátástalan”. Ezt Kaffka a narratív fókusz sajátos használatával érzékelteti: az elbeszélő nézőpontja ugyanis sokszor „tapad” a főszereplőhöz, ennek ellenére képes láttatni ugyanannak a történésnek több aspektusát is. Sokszor épp ez lesz az az eszköz, mellyel jól érzékelhetővé tehető a döntések kilátástalansága, kétélű volta.

Novelláit – ahogy regényeit is – kezdettől sokan kapcsolták az impresszionizmushoz. Már Radnóti észreveszi azonban, hogy ez az impresszionizmus mintegy „a naturalizmus netovábbja”, a pillanatnyi élmény tűpontos megfigyelésének, leírásának szándéka vezérli. Ez a pontosságra törekvés pedig a testi tapasztalatokra építő narráció révén valósul meg. Női szereplői számára a világ érthetetlen, ellentmondásos, sokszor ellenséges helyként jelenik meg, melyhez nem tudnak működőképes értelmet kapcsolni. Pozíciójukból adódóan nincs olyan tudásuk, mely az önálló mozgásban, gondolkodásban, működésben orientálhatná, segíthetné őket: ilyet számukra az őket körülvevő, őket szocializáló társadalom nem nyújt, kizárólag mások szempontjából, mások igényei, mások tekintetei felől írja le őket, amiből az is következik, hogy e tekintet nélkül gyakorlatilag semmivé lesznek. Érdekes itt felidézni, ahogy Virginia Woolf Hullámok c. regényében az egyik női hang megfogalmazza ezt az élményt – „érezni, ahogy egy másik tekintet von össze egyetlen lénnyé: furcsa ez”.

A testi tapasztalatokkal és azok szavakba foglalásával való aprólékos játék tulajdonképpen az elidegenített, tárggyá tett „idegen” test „visszabirtoklására” tett kísérlet. Ez tűnik egyszersmind a női identitás kialakításához vezető egyetlen lehetséges útnak is Kaffka műveiben: az eltárgyiasított testet kell valahogy visszaszerezni. Novelláiban és regényeiben folyamatosan jelen van az a törekvés, hogy az elbeszélés módja által meg tudjon ez valósulni – a kérdés, hogy hogyan lehetne ennek során elkerülni a női test tárggyá tételét, „ábrázolását”. Ebben segít Kaffkának a korporális nyomokra különösen nagy hangsúlyt fektető fokalizáció, ami tulajdonképpen a test érzékletekben, érzéki tapasztalatokban, érzékszervi észlelések révén való megrajzolódása révén valósul meg. Az elbeszélő bele is helyezkedik az adott pozícióba (lehetővé téve ezzel az olvasó számára is a belehelyezkedést, az élményszerűséget), de kívül is marad azon, nem látjuk soha „totálban” a szereplőt, az mindig mozgásban van, megállíthatatlanul – soha nem kerül hatalmunkba, ami azt is jelenti, hogy soha nem vindikálhatjuk a jogot teljes megismerésére, „meghódítására”.

Jó példa erre (és a módszer által lehetővé tett igen komplex sűrítésre is), hogy csak egyet említsünk itt most, a Hangyaboly című regény nyitójelenete, ahol ugyan bekezdéseken keresztül egyetlen szereplő sem jelenik meg, mégis a későbbi szereplők testtapasztalatai fomálják azt a teret, amelybe olvasóként érkezünk, s ezek a testtapasztalatok ráadásul szinekdochék sorozata révén kapcsolják össze a fizikai és lelki érzékleteket, melyeket a narrátor jelöletlen, szabad függő beszédre emlékeztető beszédmódja egyszersmind ironikus értelmező felhanggal is felruház.

Utolsó nagy regényében még egyszer nekifut a női identitás kérdésének, és itt már a reflexió egy következő szintjén próbálja azt megragadni és megmutatni: magát a folyamatot, ahogyan ezen az én-visszaszerzési folyamaton keresztülmehet valaki. (Jelen esetben hangsúlyos, hogy ez egy nő stratégiája, útja, de ez mindenfajta eltárgyiasítottságon alapuló deprivációs, ill. kirekesztettség-tapasztalatra kiterjeszthető.) A főhős, Rosztoky Éva ugyanis épp ezt az utat járja be és próbálja egyidejűleg egyrészt megérteni, másrészt alkotó módon kifejezni. A szuverenitás (emancipálódás, a diskurzív másleírások alóli felszabadulás stb.) lényegében szétoldódást, mozgékonyságot, az identitás megragadhatatlanságát, folyamatszerűségét látszik jelenteni (ami mellesleg kifejezetten kompatibilisnek tűnik a modernség szubjektumfelfogásának változásait leíró elméletekkel is). Ezt fejezi ki a főhős által is használt „tükröző élet” kifejezés is. Tanulságként ugyanis Rosztoky Éva a regényben azt fogalmazza meg, amit e dolgozat címéül választottam: „én valahogy egészen benne vagyok abban, amit körülöttem látok; amit magamhoz eresztek.”

—

1.  Charles Richet: Az ördöngösök hajdan és napjainkban. Nagyvárad, 1880 [k. n.], 7.
2.  Sigmund Freud: Extracts from the Fliesspapers. In The Standard Edition of Complete Psychological Works of Sigmund Freud. Ford. és szerk. James Strachley, Anna Freud. London, 1999, The Hogarth Press – Institute of Psycho-Analysis, Vol. I. Idézi Gyimesi Júlia: Boszorkány a díványon. A hisztériaelmélet hosszú múltja és rövid jelene.Thalassa, 2006/60., 92. http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/(17)2006_rendkivuli_szam/084-092_gyimesi.pdf
3.  Richet: i. m., 16.; Gyimesi: i. m., 85.
4.  Gyimesi: i. m., 86.
5.  Otto Weininger: Nem és jellem. Budapest, 1913, Dick Manó. Idézetek: 314–323.; l. Gyimesi: i. m., 86.
6.  V. ö. Gyimesi: i. m., 86.
7.  Mieke Bal: Focalisation: Silent and Silenced Ideology. In Divya Dwivedi – Henrik Skov Nielsen – Richard Walsh (szerk.): Narratology and Ideology: Encounters between Narrative Theory and Postcolonial Criticism. Columbus, 2016, Ohio State University Press.
8.  Vö. Daniel Punday: Narrative Bodies: Toward a Corporeal Narratology. New York, 2003, Palgrave-Macmillan.
9.  Radnóti Miklós: Kaffka Margit művészi fejlődése. Szeged,1934, M. Irodalomtörténeti Intézet (Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből; 14.)
10.  Radnóti: i.m.