Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek

Barátom!

Levelem találjon egészben. Kedves Herman! Megbocsáss, ha zavarlak! Muszáj írnom! Teveled kell megbeszélnem egy csomó dolgot, amit megéltem, így hát bizony az ifjúság édes madarának reptetését is. Mily régen volt is az! Hát emiatt írok most. Romlik már az eszem, vacakul emlékezetem, hát arra kérlek, ha hazugságon, nagyításon érnél, szólj rám! Még az elején írom, hogy el ne feledjem, Gyula üdvözöl, üzente, ha Budán járunk, okvetlen álljunk meg nála, valami kockás abroszos kisvendéglőt bérel éppen. Szódagyártógépet is vett. Régen megnősült, van két gyereke, négy unokája, már a tizedik autót vette, van egy cuki nyaralója Füreden, és apartmanbérleti joga Brač szigetén, Supetar városkában. Azt se tudom, hol ez a hely. Valahol Horvátország? Gondoltad volna? Hová változik a világ, te Herman? A Gyula, aki négyessel bukdácsolta át a tanonciskolát. Hogy szívattuk szegényt! Nem kellett volna. Mégse. Tudod, most már furán érzem magam attól, amit régen elkövettem. Még a végén megöregszünk! Szerinted? Szerintem a Gyulánál az már egyenesen a vénség jele, hogy vendéglőt bérel. Nálad? Mi újság? Na? Ugye? Te is kezdesz öregedni? Máris fáj a derekad! Figyelj! Nyugi! Nekem is! Ez az irigységtől van. Valld be, egyszerűbb lesz! Gyulát hagyom, váltsunk komolyabbra. Majd máskor még mesélek róla.

Tanúm vagy. Te azt pontosan tudod, mi hogyan esett meg velem, mikor elindultam! Ugye, én pontosan akkor kezdtem el kételkedni igazán a múlt rendszerben, amikor nyugdíjazták a helyi ifjúsági vezetőt reményteli, gyerekkori városkánkban? Úgy emlékszem, a Fél-vidék hordta az ajándékot a járási pártbizottságra azon a szép nyári napon. Ott laktunk. Azon a Fél-vidéken. Hatvanéves ifjúsági szövetségi titkár! Negyvenkét éve a mozgalomban! Micsoda karrier! Mi is tagok voltunk abban az ifjúsági akármiben. Kötelező volt még akkoriban. Vagyis inkább ajánlott. Ha valamit el akarsz érni, akkor légy tag! – ezt mindig elmondták. De vissza az életem meghatározó eseményéhez! A rendszerben való meghasonuláshoz. Emlékszem, június volt, a lányok rövid kis ruhákban ugrándoztak a napon, jaj, de szép is volt látni, ahogy billegnek a bazalt utcaszegélyeken, a felforrósodott köveken, s ha kicsit feljebb libbent valamelyik ruhácska, a szemünk elhomályosodott, a szívünk mintha elszorult volna, a szánk meg szinte kicserepesedett. Talán tizenhat évesek voltunk, már túl az első DETVA márkájú, mezítlábas cigarettákon, neked már volt egy Wildcat márkájú farmerod, én viszont csak egy magyarországi Trappert tudtam akkoriban venni. Azon a nyáron, a strandon diákmunkáztunk, gondoltuk, kamaszkorunk legszebb nyara van kilátásban. Az ég közel volt, s a gondok még távol. De amikor ezt a nyugdíjaztatást megtudtam, az volt az omlás. Legalábbis nekem. Naiv bolondok, hogy hittük, nekünk már jobb lesz! Ezt ígérték éveken át. (Megnyugtatlak, még mindig ezt ígérik, mindig ezt fogják ígérni, és nem lesz jobb! Sohamár. Nevermore – Poe szerint!) Azt is hajtogatták, hogy ez a harc lesz a végső! Na, egy nagy büdös frászt, Hermanom, egy nagy frászt lett az a harc a végső! Tudod, drága Uchtritzer barátom, milyen nyugodt voltam én akkoriban. Úgy általában. Rendszer? Engem az nem érdekelt! De ez, ugye te is így emlékszel rá, ez már nekem is sok volt akkor. Ez az ifjúsági vezető nyugdíjaztatása! Véletlen volt minden. Amikor ezt megtudtuk, az is. Fontos véletlen. Más lennék, ha nem akkor és úgy. Ahogy éppen a városháza környékén bóklásztunk, szombat délután, szabadunk volt, egész héten mi húztuk a takarítást a medence körül. A városházán meg a nagy sürgés-forgás. Sok ismerős és ismeretlen, mind kiöltözve. Vigyorogva és hatalmas díszcsomagolású dobozokat cipelve vonultak sorba, fel a díszterem felé. Csak bámultuk, ahogy hordták a csomagokat, be a főbejáraton, a nagy, díszes faragott ajtón be. Mit ad isten, azt is megláttuk, hogy a másikon, azaz a hátsó vészkijáraton a nyugdíjaztatott ifjúsági vezető zsugori felesége meg kifelé cipeli, egy zárt Škoda 1203 furgonba hordta vissza a csomagokat, hogy azokat a rákövetkező hétfőn pénzre váltsa, miként annak te állítólag tanúja voltál, sőt rá is kiabáltad a zsémbes zsugori asszonyságra ezt az űrt verő szemtelenséget. Melyiket hol vették, ugyanabba a boltba hordta vissza őnagysága. Bocsánat, népi ellenőr elvtársnő. Mert minek lett volna nekik három színes televízió, négy villanyszamovár, hat Lenin összes művei, kilenc Arany Zsuzsánna nevű teljes szettet tartalmazó pohárkészlet, ha azoknak az ára egyébként meg kifejezetten jól jöhetett a hülyegyerek unoka taníttatásának finanszírozására. Mert helyben még csak volt valaki a nyugdíjaztatott ifjúsági vezető, de Pozsonyban? Ott már nem. Ott senkicske volt, egy apró pondrócska. Pártpondrócska. A drága kis unoka – ugye emlékszel rá, Pojáca becenévvel futott a városban, micsoda egy pipogya kis fráter volt, te, képzeld, múltkor Pozsonyban a Nota Bene lapot árulta, mikor az utolsó onkológiai kontrollvizsgálaton ott jártam – szóval ez a Pojáca meg odajárt a Comenius Egyetemre, tudományos kommunizmust tanulni, akkor volt elsőéves, mikor a nagypapa hatvan. Tudod, Herman, azelőtt soha nem voltam hirtelen haragú, de az, akkor… Azt nem lehetett kibírni.

Világgá megyek! – mondtam. És a múltam elkezdődött. – Együnk előtte! – javasoltad bölcsen. – A vasúti resti a legjobb hely búcsúevésre. Ha már utazni, pardon, világgá menni akarsz! – mondtad, és én szót fogadtam. Már akkor is bölcs voltál! Például olyanokat kérdeztél evés közben, hová mész, hol fogsz lakni, mit fogsz enni, ki mos majd rád, tudsz-e rendesen más nyelveken, mihez értesz, mit fogsz dolgozni, vannak-e kinti kapcsolataid, nem kell-e néhány telefonszám, ha kiérsz? Egyszerre voltál demotivációs és biztatóprogram, s persze sok mindenben neked lett igazad. Mert én, az izgága, nyurga kamasz, csak lázadni tudtam, de te, a megfontolt, kissé elhízott, lassú, de haláli pontos srác, te viszont mindig három lépéssel mindenki előtt jártál a gondolataidban. (Hiába na, aki sakkozik!) Stan és Pan! Így hívtak minket a városban. Én akkor mégis elindultam, ideológiai okokra hivatkozva. Mekkora böszmeség! Hangoztatva, neked hangoztatva, kissé bárgyú fejjel, hogy olyan országban, ahol ilyesmi lehetséges, ott nekem nincs keresnivalóm. Te szótlanul végigetted velem az állomási restiben az ebédet, majd megváltottad a jegyem 120 kilométernyi távolságra, és annyit mondtál, nem rossz az, ha egy ifjúsági vezetőnek egész életnyi tapasztalata van, de hívhatnák másként is az ilyen embert, és bár 60 éves lett, mégse hordjon neki a Fél-vidék ajándékot. Olyat csak igazán nagyok kapjanak. Amikor elindult a Szergej mozdonnyal vontatott déli vonalon guruló gyors, még integettél is nekem a peronról. Egy nagy kockás zsebkendővel, amibe ebéd közben trombitaszólónak elég erősen belefújtad a szénanáthás orrod. Akkorát szólt, hogy Gábor, a pincér leejtette az éppen kicsapolt pohár sört. Integettél a peronon, szétrázva a bacilusaid a világba, és nem elindultam. Bacilusokat vitt a szél. Engem a vonat. Terveim szerint egy jobb világ felé vettem az irányt. Vagyis akkor még azt hittem. Két városkával odább, Losoncnál még nem érezhettem, kevéske lesz a szülővárosunk állomási restijében elfogyasztott babgulyás és a tócsniba rejtett húsfalatok – mint általad fizetett búcsúebéd – az elkövetkezendő, ugyancsak mozgalmas napok eseményeihez. Robogtam – jó, ne túlozzunk, a Szergej ezen az elátkozott és kanyargós déli vonalon maximum 70 kilométeres sebességgel tudott vontatni – Pozsony felé. A vakmeleg kupéban egy langyos Sárosi Sör flaskáját szorongatva bámultam kifelé, az érett, okos kalászok hullámzását nézve, s arra gondolva, az életem most kezdődik. Savanyú is, meg Sáros is – ez volt a sörpoén a déli gyorson. Gondoltam, kezdődik valami velem. Pedig egy frászt! Zólyomig szólt a jegyem. Ott le is szállított a kalauz. De nem adtam fel. Ez az egész még csak mindennek a kezdete, nagyon az eleje volt. Gondoltam én. Ezt akkor. Az az egy hét szabadság. De nem ám olyan üdülésféle, hanem túlélőjáték. Bujkálás a rendszer elől. Éjszakai mozgás, utazás, pénz híján nemzetközi gyorstehervonatok fékezőfülkéiben, hajnalban élelmiszerboltok elé kitett zacskós tej és kenyeres ládák megdézsmálása, alkalmi sörök a vasútállomások elcsúszott intelligenciáival, kocsmaasztali forradalmárokkal, szeretetre vágyó kurvákkal, öngyilkosságra készülőkkel, akik oda is vetették magukat a moszkvai gyors elé. Micsoda életek voltak, te Uchtritzer? Micsoda életek! Ma is ilyenek vannak. Ebben nem sokat változott a világ.

Te, Herman! Ugye téged is kihallgattak, miután apám jelentette eltűnésemet? Erről sose beszéltünk. Remélem, megírod. Még valami! Mi lett azzal a lánnyal, akibe mindketten szerelmesek voltunk? Azt hallottam, színésznő lett. Herman! Írd meg, mi van otthon, ha lehet, holtakról ne, csak élőkről. Fogy a világ, Herman. Tudom azt, hogy még mindig sakkozol. Szóval akkor, lépés indulj! A Fél-vidék téged figyel. Azonkívül én is! Ölel Muskátlis Fridolin barátod!