Kosztrabszky Réka: A kultúráról sokrétűen (Ardamica Zorán Kultúraolvasás című kötetéről)

Ardamica Zorán kötetének műfaji besorolása nem egyszerű feladat az egybegyűjtött írások sokszínűsége miatt, ám az egyes szövegek jellemzőit figyelembe véve valahol az értekező és a szubjektív publicisztikai műfajok keresztmetszetében helyezhetjük el. A választott cím ezért rendkívül szerencsés, hiszen a kultúráról heterogenitásából és komplexitásából adódóan számos beszédmódban, illetve – szubjektív szempontokat is játékba hozó – műfajban lehet szólni.

A szerző olyan szövegeit gyűjtötte össze ebben a kötetben, melyek eddig különböző folyóiratok hasábjain, illetve internetes portálokon láttak napvilágot. Mint arra a fülszövegben is utal, ezek nem homogén írások, mivel különböző időszakban, különféle befogadók számára készültek, így a több oldalas elemző tanulmányok, esszék, illetve az internetes olvasói közönségnek szánt, stílusuk és hosszúságuk okán is könny(ebb)en és gyorsa(bba)n befogadható szövegek egyaránt helyet kaptak benne. Ez a koncepció bizonyos értelemben akár széttartó kötetet eredményezhet, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a kultúráról lehetetlen „egynemű nyelven, megbonthatatlanul homogén beszédmód által szólni”. Ez természetesen így van, ugyanakkor egy kötet tartalmának összeállításánál mégis fontos szempont, hogy a közölni kívánt írások valamilyen tekintetben kapcsolódjanak egymáshoz, s ez a kritérium különösen fontosnak mutatkozik abban az esetben, ha a választott szövegek többsége kritika, hiszen a kritikai írások gyűjteményes kötetben való publikálásakor felmerülhet az a probléma, hogy a vizsgált művészeti alkotás a róla szóló kritikával párhuzamosan elveszti az aktualitását. Az előbb említettek miatt tehát kiemelten fontos, hogy a kiválasztott szövegek olyan közös pontokat, kérdésfeltevéseket tartalmazzanak, melyek egy jól kivehető ív kirajzolódását teszik lehetővé az olvasó számára. A Kultúraolvasás című kötet esetében véleményem szerint sikerült megtalálni a szükséges, s a heterogén szövegek egységbe rendeződéséhez szükséges kapcsolódási pontokat.

Mint ahogy azt a kötet címe is mutatja, a szerző „szövegként” közelít az egyes kulturális termékekhez, jelenségekhez, folyamatokhoz, s ezt az olyan kifejezések is alátámasztják, mint például a „filmszöveg” szó használata, vagy a színpadi darabok értelmezését – ha idézőjelesen is, de – olvasásként, az egyes filmeket pedig pretextusként megnevező nyelvezet. A szerző szerint az egyes kulturális jelenségek, produktumok interpretálásánál ugyanúgy alkalmazhatóak az irodalmi elemzések során használatos értelmezési stratégiák – ez a tény pedig a multi- és interdiszciplináris megközelítések létjogosultságát bizonyítja -, ám egyúttal arra is figyelmeztet, hogy egy műalkotás vagy kulturális jelenség komplex megítéléséhez nem elegendő egy-egy ideológiai szempontú megközelítési mód.

A kötet két nagyobb egységre (Pro: inter – transz – multi – meta, illetve: Re: Meta – para – hipo – ex) tagolódik, s ez a szerkesztésmód látszólag nagyon tág és eklektikus, terjedelmileg is meglehetősen eltérő nagyságú halmazokba vonja az egyes írásokat. Ha azonban végigolvassuk őket, akkor világossá válik, hogy ezek a szövegek bizonyos szempontból összekapcsolódnak, s ki is egészítik egymást, sőt, olykor utalnak is egymásra, tehát a tartalom-összeállításnál nemcsak az egyes témák, hanem az írások egymáshoz való, egymással létesített viszonya is szerepet játszott.

A kritikai szövegek aktualitását érintő probléma azért nem merül fel hang-

súlyosan az olvasóban, mert az egyes írások túlmutatnak egy-egy művészeti alkotás kritikáján azáltal, hogy egy bonyolult és komplex kulturális jelenség vizsgálatának apropóját adják. Az egyes problémafelvetések számos esetben a szlovákiai magyar irodalom helyzetét is érintik, s olyan kérdéseket is megnyitnak, mint például a határon túli magyar irodalom kapcsolata az anyaországi magyar irodalommal, vagy a magyarság helyzetét, identitását befolyásoló szlovák és cseh hatások. Ardamica emellett a „határon túli magyar irodalom” homogén képződményként való tételezése ellen érvel, hiszen ennek heterogenitása az eltérő történelmi, társadalmi és kulturális kontextusból adódik. A szerző pozíciójából (határon túli magyar, költő és tanár egy személyben) adódóan egyszerre képes kívülről és belülről láttatni az ehhez kapcsolódó problémákat, jelenségeket, rálátást nyújtva ezzel a kontextust csak felszínesen ismerő olvasónak, méghozzá úgy, hogy az adott problémát tágabb összefüggésrendszerben helyezi el. így például az Irodalomtanítás a harmadik évezredben című tanulmánykötetről szóló írása nemcsak azért jelentős, mert Ardamica gyakorló pedagógusként a máig megoldatlan, irodalomoktatást érintő kérdésekre tereli a figyelmet, hanem egyúttal azt is bemutatja, miért problematikus a mai magyar irodalomtudomány nyelvi regiszterének használatát elvárni a rendszerváltás előtt iskolázott szlovákiai magyartanárok esetében, vagyis egy olyan szempontot hoz be a diskurzusba, amellyel a bírált kötet szerzői nem számoltak.

A kötet egyik nagy erénye, hogy a különböző elméleti iskolák fogalom- és eszköztárát mozgósítva vizsgál meg bizonyos társadalmi és kulturális folyamatokat. Az egyik leggyakrabban használt elméleti keretet a posztkolonialista teóriák nyújtják, melyek révén a szerző olyan jelenségeket elemez, mint például a szlovákiai magyar irodalom helyzete, vagy az állami kultúrpolitika hagyományt és folklórt kisajátító Ardamica által a „rekulturalizáció” fogalmával leírt – tevékenysége. Az egyes kultúratudományi szövegek által kijelölt elméleti keretet a szerző in- novatívan, s az adott jelenség komplexitását megvilágítva használja fel.

A kötet egységességét azok a kultúratudományok által vizsgált kérdéskörök is elősegítik, melyek a különböző művészeti alkotások, illetve társadalmi-kulturális jelenségek kapcsán térnek vissza a különböző írásokban. Ilyen például az identitás kérdése, mely a könyv egyik meghatározó s a kötet első részét tulajdonképpen strukturáló – témája, s melyet a szerző az irodalmi (ál)nevek, a fordítás, a szlovákiai magyar irodalom, az egyes filmes alkotások (Django elszabadul, Fekete hattyú) szereplői, az identitásformáló erővel bíró magyar rockopera (István, a király), valamint a nemzeti hagyományhoz, folklórhoz való viszony révén vizsgál meg.

A posztmodern kérdése, helyzete ugyancsak visszatérő kérdés a kötetben. A szerző arra mutat rá, hogy a posztmodernet eklektikussága és sokszínűsége okán lehetetlen homogén közegként értelmezni, s hogy a magyar irodalom kontextusát figyelmen kívül hagyó korszakolása is problematikus. Ardamica a Posztmodern gerle? című szövegében a magyar irodalom kánonjában az egymással – nemcsak esztétikai-poétikai, hanem ideológiai, nemzedéki alapon is – szembeállított posztmodern, illetve a népi, nemzeti jellegű irodalmat vizsgálva arra jut, hogy a posztmodern művek nem mindegyike tagadása, meghaladása a moderni- tásnak, valamint, hogy a posztmodern alkotók is egyre gyakrabban fordulnak a hagyomány és nemzeti irodalomban megszokott témák felé. Sütő András – akit azon szerzők közé sorolnak, akiknek műveiben történelmi, nemzeti, morális-társadalmi szempontok érvényesítése mutatkozik meg – Balkáni gerle című színdarabjának elemzése során olyan, tipikusan posztmodernnek tartott vonásokat mutat ki, mint például az identitás problematikussága, a kulturális intertextusok, illetve a nyelvi lelemények, szójátékok használata. Mindez azt mutatja, hogy nem egymást kizáró, s egymással élesen szembenálló, hanem egymás mellett létező, az egymás közti átjárást lehetővé tevő paradigmákról beszélhetünk.

Ugyancsak hangsúlyos kérdésnek mutatkozik az objektív és szubjektív megközelítési mód használatára és viszonyára való reflektálás. A szerző szerint bár nem a tudományos objektivitás kiiktatására kell törekedni, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy az objektív fogalmak relativizálhatóak, illetve térben és időben is változóak. Az egyes jelenségek meghatározását a kultúra, a kor, a kánon, a hatalom vagy akár maga a hagyomány is befolyásolja, így nem is lehet stabil definíciójuk, arról nem is beszélve, hogy például a korábban élesen elkülönülő művészi műfajok (például a fősodorbeli és un- derground filmek) határai egyre inkább összemosódnak.

A Kultúraolvasás véleményem szerint azért figyelemre méltó – és számos tekintetben tulajdonképpen hiánypótló – kötet, mert a szerzője egyfelől a jelenkori elemző diskurzusokat és teoretikus megfontolásokat invenciózusan használja fel az egyes kulturális folyamatok elemzése során, másfelől pedig kiváló rálátást nyújt a szlovákiai magyar irodalom és kultúra kontextusára, s további támpontokat is szolgáltat a vizsgált jelenségek, problémák továbbgondolásához, s tágabb összefüggésrendszerben való elhelyezéséhez is.

(Media Nova M – Nap Kiadó, Duna- szerdahely, 2015)