Timo Laine: Csótányok és harckocsik (részletek)

Timo Laine: Csótányok és harckocsik (részletek)

 

Aki egy fal közelében él, tudni akarja, mi van a túloldalon. Szeretné megismerni a fal mögötti világot, amelytől mesterségesen van elválasztva. Mivel a fal rendeltetése a szabad mozgás akadályozása, szükségszerűen arra ösztönöz, hogy átlépjük. A korlátozás és annak megszegése ugyanannak az elvnek a részei, akár a marxista dialektikában.

Egy fal közelében laktam, és ilyenformán viszonyultam hozzá. Viszont, ami számomra a valóság volt, nem volt érvényes mindenkire. A túloldalira vágyakozónak tudatosítania kell, hogy a fal, és ami mögötte van, valóban léteznek. Ha a fal mindig is ott volt, és nem szükséges felfogni a jelenlétét, ez az észrevétel elmaradhat. Ez esetben csak a világ végét fogja jelenteni, melynek másik oldalán nincs semmi.

A szülőföldem, Kuusamo lakóinak az északi erdőségeket elválasztó, Finnország és Szovjetunió közti határvonal általában szintén a világuk végét jelentette. A határ efféle érzékelése az 1970-es, ’80-as években természetes volt. A Szovjetunió semmiféle módon nem volt része az életünknek, még ha csak 40 kilométernyi távolságban húzódott is.

Kuusamóból el lehetett utazni nyugatra vagy délre, néha északra, de keletre soha. Haaparantában be lehetett vásárolni vajat, cukrot, lekvárt meg más alapdolgokat, melyek Svédországban olcsóbbak voltak. Néha hosszabb kirándulásokat tettünk Svédországba vagy Norvégiába, de Oroszország nem jöhetett számításba. A legközelebbi, turisták számára elérhető határátlépő 700 kilométernyire volt. A Szovjetunióba látogatást tervezőknek csak csoportos kirándulás volt megengedve, felügyelet alatt Leningrádba, Moszkvába és néhány más városba. A szomszédos orosz falvakban nem volt semmi keresnivalónk. Engem azonban elvarázsolt a határon túli világ, már egy pillantás a térképre megmozgatta a képzeletemet. Az erdők, tavak és folyók gyakran a vastag vörös vonalhoz vezettek, mögötte a nagy fehér folttal. Más térképeken a világ folytatódott a túloldalon is, akárcsak a határvonalak, de még a legújabb térképkiadások is egyetértettek abban, hogy keleten a nagy ismeretlen kezdődik. A térképjelekből Szovjetunió részein mindig kevesebb volt, mint a finn területeken.

Vagy tíz évig éltem abban a hitben, hogy a térképen megjelölt Oulanka Kuusamo legközelebbi szomszédja, pedig a valóságban egyáltalán nem is létezett. Mikor a XX. század ’60-as éveiben befejezték a kumai villamos műveket, a Pääjärvi felszíne csaknem 10 méterrel emelkedett meg, és a tó partján elterülő falu víz alá került.

Több hasonló település nem létezik többé. Körülbelül Oulanka eltüntetésének idején ezeket is „fejlődésképtelennek” ítélték meg, és lakóit áttelepítették nagyobb falvakba. A legkisebb és legtávolabbi falvak szanálása a szovjet nemzetpolitika része volt, ám a karéliai tartomány esetében biztonságpolitikai okai is voltak, a Finnország mentén szórványokban élő lakosságot minél távolabbra akarták költöztetni az államhatártól.

Már a ’80-as években tudtam róla, hogy a határ közvetlen közelében, 20–30 km-nyi távolságban nem él civil lakosság. A terület korábban Kuusamóhoz tartozott, melyet a téli háború után Szovjetunióhoz csatoltak. Az itt élő lakosságot ekkor szétszórták Finnország teljes területén. A szovjet vezetésnek nyilvánvalóan nem volt szándékában hazai lakossággal benépesíteni Kuusamo keleti részének kiürített térségét. Orosz szempontból ez csak egy hatalmas távolságra található határ menti terület volt, nehezen megközelíthető erdőkkel, tavakkal, több száz kilométernyire bármelyik várostól. Közlekedés csupán nyugati irányban létezett, Oroszországba még utak sem vezettek.

17 éves koromban tettem egy kerékpár-kirándulást a határmelléki dombra, hogy a tetejéről megtekinthessem a  túloldalon maradt Paanajärvit. A téli háború előtt Paanajärvi Finnországnak, ill. Kuusamo tájegységének a része volt. Amikor a terület szovjet fennhatóság alá került, a tóról 40 évig teljesen megfeledkeztek, egészen a ’80-as évek második feléig. Pedig geológiai története egészen érdekessé teszi: csaknem 23 km hosszú, de csupán 1 km széles, így 128 méteres mélységével a maga idejében Finnország legmélyebb állóvize volt. A jégkorszak utolsó szakaszában a Fehér-tenger fjordja volt, majd a folyamatosan emelkedő földkéreg miatt később a belföld részévé vált.

A Paanajärvinek csak a nyugati részét láttam, de az is gyönyörű volt. Furcsa érzés kapott el, arra gondolva, hogy az orosz határőrökön kívül a tavat senki nem látogatta meg azóta, hogy a finnek elköltöztek onnét 1944-ben.

 

Az észtek és az oroszok

 

Az oroszoknak és a szerbeknek más közös „örökségük” is van, azon kívül, hogy mindketten ortodox hitvallású szláv nemzet, akik csaknem ugyanolyan ábécét használnak. Mindkettőnek megvolt a saját szocialista és többnemzetiségű állama, míg az államszervezet hirtelen szét nem esett. Akárcsak a szerbek, úgy az oroszok is megkapták az összeomlás után a saját nemzetállamukat, ám a nemzet tetemes része ezen kívül rekedt, más országok részeként. Ez biztosította a sikert az Eurovíziós Dalfesztiválon, de ezen kívül elég nehéz bármi jót felfedezni benne.

A másik oldalon ott voltak a kis nemzetek, melyek szerettek volna megszabadulni a nagymértékű alárendeltségi állapottól, a többnemzetiságű államok centralizmusa által gerjesztett nacionalizmustól. Amikor a központosított hatalom befolyása oly mértékben legyengült, hogy az államszövetség törvényeire és alapelvekre többé már nem lehetett támaszkodni, Jugoszlávia és a Szovjetunió domináns nemzetei maguk is a nyílt nacionalizmus eszközeihez folyamodtak.

Nekem nem volt nehéz egy kisebbség oldalára állni, mivel a gyengébb fél politikai programja általában magában foglalja a demokrácia és méltányosság igényét. Végeredményben viszont a törvény is csak egy gyenge biztosíték és egy kis nemzet nacionalizmusa is nacionalizmus.

Láttam, hogy az ún. nemzettudat milyen sajnálatos dolgokat vitt véghez idővel a Szovjetunióban és más kelet-európai államokban, ezért kénytelen voltam feltenni a kérdést magamnak, hogyan tudom kezelni a nacionalizmus jelenségét a hozzám közel álló, szeretett Észtországgal kapcsolatban. A függetlenedés előtt az észt nemzeteszme volt az az erő, amely erősítette a demokráciát és az emberi jogokat. Megváltozott-e a helyzet azután, hogy az észtek önállóan rendelkezhettek az országuk felett?

1994 nyarát szinte teljes egészében Hellinél, Észtország középső részében töltöttem. Miután megismerkedtünk, volt időm kicsit jobban megismerni a szüleit, rokonait, barátait. A közöttük eltöltött idő alatt feltárult előttem a gondolkodásmódjuk és a társadalmat akkoriban foglalkoztató témák.

Helli apjával gyakran beszélgettem a politikáról, különösen az Oroszországgal és az oroszokkal kapcsolatos dolgokról. Azonban mint mások, ő is azt gyanította, hogy talán nem értettem meg Észtország helyzetét elég jól. A kérdés a lojalitásom kapcsán merült fel: mivel most már közéjük tartozom, ezért jó lenne, ha a dolgokról ugyanúgy gondolkodnék, ahogy az enyémeim teszik. Bár semmilyen élesebb nézeteltérésünk nem volt, de az orosz politikai törekvésekhez némileg több empátiával viszonyultam. A mindennapokban az észtek megértették egymást az oroszokkal, viszont a politikai kérdésekben szigorúan a saját érdekeiket nézték. Ez meglátszott például az olyan témákban, mint a letelepedési engedély engedélyezése a szovjet hadseregből leszerelt nyugdíjas katonák és családtagjaik esetében. Szerintem ez a dolog semmilyen különleges veszélyt nem jelentett, viszont sokak tekintete előtt ilyenkor az Észtországba beszivárgó harcképes egyének halózata jelent meg, akik készen állnak bármikor fegyvert ragadni, ha megkapják Moszkvából a jelet hozzá.

Észtország és Oroszország elnökei 1994 júniusában megegyeztek, hogy a sorkatonai szolgálatból leszerelt személyeknek nem kell elhagyniuk Észtországot. Most, 22 évvel később könnyű azt állítani, hogy ezek a nyugalmazott katonák nem jelentettek veszélyt, a határozat azonban Észtország biztonságát érintette, mivel a júniusi szerződés megnyitotta az utat az orosz hadsereg végleges kivonásához. A katonák távozása nem volt egyszerű, mivel Oroszország lépten-nyomon lassította az ország demilitarizációját. A nyugati államok viszont a balti országokat támogatták, és nyomást gyakoroltak az oroszokra, amíg megállapodást nem nyert az orosz exit menetrendje. Augusztusban végül eljött az a történelmi pillanat, amire már 55 éve vártak, Észtországban többé már nem voltak idegen hadsereg katonái.

Engem már 1992-től egyre kellemetlenebbül érintettek az észt–orosz viszonyok nehézségei. Mivel mindkét nép közel állt hozzám, sajnálatosnak találtam, hogy nem képesek megérteni egymást. Jó volt korábban, Finnországban, távol a világtól, tudomást sem venni erről. Nekem voltak barátaim, éppúgy Észtországban, ahogy Oroszországban is, de a világ nem volt hajlandó elfogadni, hogy mindkét vidéken élhetnék, és mindkét országot kedvelem. Majdnem értelmetlen vállalkozás volt az észtekkel beszédbe elegyedni Oroszországról, vagy fordítva. Szerencsére mindez nem foglalkoztatta a legjobb barátaimat. Helli például nyitott volt és toleráns, akit szintén érdekelt Oroszország, soha nem volt semmilyen nemzetiségi témával kapcsolatos vitánk. Bár én alapvetően teljesen kívül maradtam az oroszok és észtek közötti viszálykodásból, eléggé élénken kezdtem reagálni a média bármilyen megnyilvánulására. Efféle reakciókat általában az orosz hírcsatornák kezdeményeztek, bár időnként az észtek is. Nehéz volt beletörődni az arroganciába, a rosszindulatba, a szándékos félretájékoztatásba.

Az észtek ismerték a szomszédjukat, de egy nagyon redukált nézőpontból. Az oroszok még csak nem is ismerték Észtországot, de mindig készek voltak arra, hogy megkérdőjelezzék a kultúráját és a történelmét. Sok oroszt megdöbbentett az észtek hálátlansága. Véleményük szerint Észtországban semmi nem történt volna nélkülük, hiszen ők szabadították fel az országot a nácik kezéből és építettek fel a gazdaságát.

Az 1940-es évek elején, az első szovjet megszállás idején bebörtönözték Észtország államelnökét, a korabeli miniszterek többségét, a hadsereg parancsnokát és a tiszteket. Sorsuk általában a kivégzés volt, vagy börtönben haltak meg. A 11 államférfiból August Rei volt az egyetlen túlélő, akinek sikerült elmenekülnie Svédországba. A bebörtönzöttek nagy részét, több mint 6 000 személyt még a szabadulásuk előtt halálra ítéltek. A kirovi zónába és Szibériába több ezer észt állampolgárt deportáltak. A háború után az elnyomás és a kitelepítések folytatódtak.

Az észteknek semmi okuk nem volt hálásnak lenniük. A szovjet önkényuralom számukra a német megszállástól is kegyetlenebb volt. A háború után magához térő környezetet beszennyezték, és az Oroszországból betelepített külföldi vendégmunkásokkal működtetett gazdaságtól sem volt az észt lakosság elragadtatva. Az országra ráerőszakolt kommunista vezetés felszámolta az iparát, és évtizedekre megbénította a normális gazdasági fejlődést. Mindez könyörtelenül meglátszik, ha összevetjük a finn és az észt életszínvonalat 1939-ben és 1989-ben.

Ezekről a dolgokról az oroszok általában nem tudtak. Sokan naivan úgy képzelték, hogy Litvánia, Lettország és Észtország saját akaratukból kapcsolódtak a Szovjetunióhoz. Nem voltak „olyan nagyszüleik”, akik elmesélték volna a történteket, teljesen védtelenek maradtak a propagandával szemben. A dolgot különösképpen megnehezítette, hogy a történelmet, különösen a 2. világháborút, a hazafias nevelés eszközévé tették. Nyoma sem volt benne a tudományos jellegnek, inkább a bólogató identitástudat és a patriotizmus forrásának tartották. Az oroszok a történelemről például olyan fogalmak mentén beszéltek, mint a becsület, büszkeség, szégyen és árulás.

A történelmükben vannak még ezen kívül dolgok, melyekkel nem igazán képesek kritikusan szembenézni. A 2. világháború vonatkozásában tovább folytatódott a sztálinista interpretáció hagyománya, mivel erősítette a nemzeti öntudatot és a politikai elit népszerűségét. A 2. világháború lényegében az egyik legerősebb kötelék az orosz nép és vezetői között. A nép makulátlan hőstörténeteket akar, s a vezetése megadja neki, amit kér. A nagy honvédő háború egy dimenzióban a jó és rossz harcaként lett prezentálva. Minden korábbi és ezt követő negatív esemény a gonosz elleni harc ellenében lett legitimálva.

Némely orosz nézete szerint a történelemről nem kellene olyan sokat beszélni. A szomorú dolgokat el kell feledni és a jövőbe tekinteni. Magam sem kedvelem a kölcsönös vádaskodást és a múltbéli sérelmek boncolgatását, de igenis szükséges megvitatni a történelmet, ha az Észt Köztársaság mibenlétét érintő különböző értelmezések ennyire szorosan kötődnek a haza történelemszemléletéhez. A harmonikus együttéléshez és az észtországi politika megértéséhez fontos, hogy az ott lakó közösségek legalább az alapkérdésekre közös választ találjanak. Ellenkező esetben az észt háborús hősök mindig az oroszok legnagyobb ellenségei között lesznek, és fordítva. Még az észt jogrendszert sem lehet érteni anélkül, ha nem tudjuk, hogyan vált Észtország a Szovjetunió részévé.

1994 nyarán vette kezdetét az az évente hagyományosan megtartott találkozó, ami az észt–szovjet kapcsolatokat még hosszú ideig ingerelte. A korábban a német hadseregben szolgált észt veteránok összegyűltek megemlékezni a Narva folyó nyugati partján 50 évvel azelőtt lefolytatott csatáról. 1944 júniusában és augusztusában Sinimäkinél zajlott az észt történelem legnagyobb ütközete, ahol a német hadsereg megállította a létszámában sokszorosan fölényben lévő szovjet csapatokat. A németek oldalán harcoló katonáknak csaknem a fele észt volt; de nagy számban voltak norvégok, dánok, hollandok és belga önkéntesek is. A sikeres védelmi ütközetnek nagy jelentősége volt, mivel észtek tízezreinek tette lehetővé, hogy Svédországba meneküljenek az új szovjet megszállás elől. Az ütközet fontos volt Finnországnak is, hiszen támogatta a béketárgyalásokat és Finnország független államként való megmaradását. Ha a Vörös Hadsereg képes lett volna gyorsan elfoglalni Észtországot, a déli irányból a Finn-öböl felől megtámadhatta volna Finnországot is.

Oroszország ezeket a veterántalálkozókat agitációs eszközként és politikai fegyverként kezdte alkalmazni Észtországgal szemben. A találkozókat évente megrendezték, amiről az orosz média minden alkalommal nagy hűhóval tudósított. A sűrűn teleírt hasábok a dolgok lényegéig soha nem jutottak el. Az orosz média viszont elborzadva írt a háborús bűnösök glorifikálásáról és a fasizmus előretöréséről, még ha az észtek a valóságban soha nem harcoltak sem a fasizmus, sem a kommunizmus oldalán. A megszállás idején, bár ugyanúgy behívták őket a szovjet, ahogy a német hadseregbe, az egyetlen dolog, ami érdekelte őket, az az országuk függetlensége volt.

Az észtek abban bíztak, hogy az oroszok és a németek a kölcsönös háborúskodásban legyengülnek annyira, hogy az ország visszakapja a függetlenségét. Ez a gondolat irreálisnak tűnhet, de Észtország pont ugyanígy szerezte vissza önállóságát az első világháború után. A Sinimäkinél harcoló észtek így abba helyezték reményüket, hogy a németek és a szovjetek fegyverszünetet kötnek, mielőtt az oroszok elfoglalják a hazájukat. Mivel az észteknek már volt tapasztalatuk a szovjet megszállással, mindent megtettek azért, hogy elkerüljék annak megismétlődését. Nem Hitler vagy a fasizmus oldalán harcoltak, csupán a saját országuk szabadságáért és függetlenségéért. Teljesen egyértelmű volt, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút. A német uniformist csak azért viselték, mert az észt hadsereg többé már nem létezett.

Észtország elítéli a holokausztot és minden háborús bűncselekményt, függetlenül attól, hogy az elkövetők nemzetiségük szerint németek, oroszok vagy észtek-e. Némely orosz sajtóorgánum homályos célozgatásával ellentétben az Észtországot 1944-ben védelmező katonáknak semmi közük nem volt a koncentrációs táborokhoz vagy a holokauszthoz. Ugyanazt a tiszteletet érdemlik, mint a szovjet veteránok, akik védelmezték a hazájukat a német invázió ellen. Helli nagyapja is szolgált a háború alatt a német hadseregben. Ezt végül 50 évig rejtegetnie kellett, mivel Szovjet-Észtországban ennek beismerése azonnal börtönbüntetést vont volna maga után. Egy másik rokona családjában a két testvér közül az egyik a Vörös Hadsereghez, a másik a németekhez csatlakozott. Egyik sem gyűlölte ezért a másikat, mindketten csak szükségből szolgáltak a megszálló csapatoknál.

Eleinte azt hittem, ezek a dolgok idővel tisztázódnak, de az orosz média évről évre előrántotta a témát. A közvéleményben felbukkant a kritikus kérdés: vajon hogyan lehetséges, hogy a veterántalálkozók már évek óta a címoldalon vannak, viszont a történeteik mind a mai napig nem jutottak el hozzánk. Miért nem kérdezik meg a szerkesztők egyenesen a veteránokat, hogy tényleg támogatják-e a fasizmust. Ez lett volna a jó és érdekes tudósítás.

Persze előfordul, hogy nem minden hírszerkesztő követi az újságírás alapelveit. Sokan írnak le történeteket hiányos vagy vitatott források alapján. Előtérben volt azonban a politikai indíttatás is. Oroszország nem kereste a közös hangot az észtekkel, hiszen mindez szemben állt az ország külpolitikai érdekeivel. Az Észtországra vonatkozó híreket könnyű volt követni, hiszen az országban csak néhány sajtóorgánumnak volt független szerkesztősége. Észtországban sokat publikáltak a tiltott dolgokról, de a pozitívumokat csak néhány liberális irányvonalú lap közölte. A rákövetkező évben már nem voltam képes visszafogni magamat, és válaszoltam némely különösen maliciózus szövegre. Csábító lehetőség volt visszatámadni, mivel könnyű terepet adtak az érveik cáfolatára. Tudtam előre, hogy ez csupán felesleges fáradozás, de szerettem volna, ha legalább a szerkesztőség megismeri az írásaimat. A kommentárjaim persze soha nem lettek közölve.

Észrevettem ellenben, hogy az Észtországot támadó szerzők elég furcsa nevekkel jegyezték írásaikat. Például a Szovjetszkaja Csuvasija nevű lapban közölt kivételesen rossz szándékú cikk szerzője F. Baltijski (Balti) néven publikált. Ilyen utónév meglehetősen ritkán fordul elő. Az álnevek használata csak növelte a kételyeimet az írások eredetét és szándékát illetően.

Jelcin második elnöki megbízatása idején kezdődött el a Putin-érában már bevett szokássá vált lejárató kampányok szervezése bármikor bármelyik szomszédos állam ellen. Az első, a Lettország ellen irányított kampány 1998 márciusában vette kezdetét, amikor több mint ezer tüntető állt ki a rigai város tanács elé demonstrációt szervezve a magas fűtési költségek ellen. Amikor a tüntetők eltorlaszolták Riga 2. legforgalmasabb utcáját, a rendőrség láncba szerveződve leszorította az embereket az úttestről. Senkit nem tartóztattak le, illetve arról sem tudni, hogy bárki is megsérült volna. Ebből a kis incidensből egy 2 hónapig tartó vita alakult ki, melyben Lettországot folyamatosan bírálták. Az orosz közszolgálati adó azt állította, hogy Lettországban orosz nyugdíjasokat vertek meg. Habár a tévéadásban közvetített videónak a megfelelő hatáskeltés érdekében a vágott változatát adták le, ebből is arra lehetett következtetni, hogy a tüntetők észrevehetően agresszívabbak voltak, mint a rendőrök. A megfelelő pillanatban az ügyhöz hozzá lett adagolva a nyelvtörvény, az állampolgárság kérdése, a német hadsereg veteránjai, akárcsak az antiszemitizmus témája, amivel a lett zsidó hitközség saját nyilatkozata szerint Lettországban soha nem találkozott.

Az Észtország ellen folytatott nagyszabású rágalomkampány már Putin idejére esett, de a kisebb méretű lejáratás már korábban elkezdődött. Ez tulajdonképpen már az Észtország függetlenedését kritizáló szovjet centralista média tevékenységének egyenes folytatása volt. Észtországot már az önállósodása előtt az orosz lakosság diszkriminációjával vádolták. Bár a médiának csak egy része állt a kormány felügyelete alatt, a propagandaakciókra az ’90-es évek elején is megvolt a lehetőség. Az egyik televíziós híradás arról számolt be, hogy a litván oroszoknak megszakították a munkaviszonyát és kilakoltatták őket otthonaikból. Ezt megelőzően azt állították, hogy Észtországban úgy különböztetik meg az állampolgárokat és a nem-állampolgárokat, hogy különböző rendszámtáblákkal látják el őket. Minden ehhez hasonló dezinformáció csak elmélyítette a szomszédos országok közötti bizalmatlanságot.

A balti államok és Oroszország közötti vitákban előjött az erkölcsi autoritás kérdése is. A Szovjetunió, amivel korábban Oroszország azonosítható volt, a balti országokat elfoglalva nemcsak az állampolgári jogokat sértette meg durván, hanem az etikai normákat is. A fasizmus és az oroszok hátrányos megkülönböztetésének vádja lehetővé tette számukra a dolgokat a maguk védelmében a visszájára fordítva beállítani. Oroszországnak az erkölcsi autoritásra több okból is szüksége volt, de a balti térségben mindenekelőtt a saját-hatalom megerősítését szolgálta. A balti államok szinte megállíthatatlanul tartottak nyugat felé azzal a céllal, hogy a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozzanak. Köszönhetően az orosz kisebbségnek, Oroszország viszont lehetőséget kapott, hogy megkeverje a palettát. Az agresszív hozzáállás mögött orosz belpolitikai indítékokat is találunk. Érdekes, hogy Oroszország általában elítélte a téli háborút, de soha nem nyilatkozott így a balti államok megszállásával kapcsolatban, bár az események teljesen párhuzamosan történtek, rákövetkezően a Németországgal kötött megállapodással együtt. A különbség persze, a téli háború elmarasztalása semmin nem változtatott volna. Egyedül a finnek szimpátiáját növelte a peresztrojka és vezetői iránt. A Baltikum elfoglalásának újraértékelése ellenben a szovjet befolyás alapjait jelenthette volna a térségben, míg gyakorlatilag igazolta volna Litvánia, Lettország és Észtország különválását a Szovjetuniótól. Az Oroszországgá degradálódott Szovjetunió persze megtehette volna ezt a gesztust, de miért is kellett volna meghajolnia valami előtt, ha semmit nem várhatott érte cserébe?

A teljes erkölcsi megadás csak gyengítette volna Oroszország lehetőségeit, hogy befolyásolhassa a balti ügyeket. Az orosz kormányt többek között meghasonlással és a nyugati hatalmakkal szembeni gyengeséggel is megvádolták. Mivel az oroszok úgy otthon, akárcsak a balti államokban inkább hittek a sztálinista történetírásnak, hasznosabbnak tűnt inkább a régi irányvonalat tartani.

Az összes Észtországot célzó kritikát nincs szándékomban azonban megkérdőjelezni. A dolgokról szabad és lehetséges is eltérő véleményt alkotnunk. A kritika és véleménykülönbség a normális élet és a demokrácia nélkülözhetetlen részei.

A Szovjetunió összeomlása sok orosz embernek megpróbáltatás volt. A hivatalos propaganda által kialakított világkép egy új valóságképpel ütközött, amely igencsak furcsán és idegenül hathatott. A nagy változásokhoz gyakran a veszteség érzete társul, aminek mindenekelőtt pszichológiai alapjai, máskor konkrét okai vannak. Az egykori Szovjetunióban az oroszok hirtelen egy olyan helyzet előtt találták magukat, amikor az általuk beszélt nyelv többé már nem az ország hivatalos nyelve. Gyakran kellett rádöbbenniük, hogy többé már nem is állampolgárai annak az országnak, ahol éltek. Az utazás a volt Szovjetunió különböző részein maradt rokonokhoz és ismerősökhöz bonyolultabbá vált. Hasonlóan a tanulmányi és munkalehetőségek is csökkentek a nyelvi problémák és az új határok miatt. A szovjet identitást magáénak valló orosz népességnek így részben más igényei lettek, mint a honos észt lakosságnak. Az észtek azon készsége, hogy megértsék az oroszok szükségleteit és veszteségeit, azonban nem a lehető legjobb volt. Elvégre ők maguk voltak az áldozatok, akik éppen hogy csak elkezdhették a megtapasztalt történelmi sérelmek korrekcióját.

A negatív álláspont nem kizárólag az elnyomással és a szovjethatalommal volt kapcsolatos, hanem tágabb értelemben irányult az orosz nyelv és maga az orosz identitás ellen. Az észtországi oroszok nem szabadulhattak a tudattól, hogy bizalmatlanság és elutasítás irányul feléjük. Néhányan az elutasítást és az oroszokat érintő hátrányos politikai döntéseket azzal magyarázták, hogy az észtek meg akarták bosszulni a múltban elkövetett politikai sérelmeket. Ez azonban helytelen megközelítés.

Nem a bosszú volt a kérdés, hanem a félelem.

 

Szaniszló Tibor fordítása

A fordítás a következő kiadás alapján készült: Timo Laine: Torakoita ja panssarivaunuja (Silminnäkijänä hajoavassa neuvostoimperiumissa). Tammi, 2014, 392 oldal

 

Timo Laine (1968) jelenleg a prágai Károly Egyetem lektora, a 1980–90-es években hosszabb-rövidebb ideig élt a Szovjetunióban és a kelet-közép-európai kis államokban. Az itt közölt részletek a Szemtanúként a Szovjet Birodalom összeomlásánál alcímet viselő, politikai elemzésekkel tarkított riportkönyvéből származnak.

 

Szaniszló Tibor (1982) műfordító, szerkesztő, Pozsonyban él, a Kalligram Kiadó és az Irodalmi Szemle munkatársa.