Bořivoj Kopic versei

Bořivoj Kopic: Egy arab fohásza a sivatagban; A müezzin szava a minaretből; Mohamedán kereskedők; Este Várna fölött; A japán cseresznye virágai; Az őszi szürkület Madonnája; A kirándulóhajó kifut a tengerre Presley slágerének dallamaira (versek, Csehy Zoltán fordításai)

EGY ARAB FOHÁSZA A SIVATAGBAN

Kérges kezek esdekeltek
Karnyújtásnyira az esttől szomjasan imádkoztak Szinte belesajdult a nyirok És ijedt magocskába zárták keleti sóvárgásuk tejét
A gyöngédség fövenyében melyet elöntött a nap dalok szavait tapintották ki és bátortalanul dőltek szét a láthatárokig
És szétáradt a Magocska ámulva a megperzselt izgalomtól mert odasietett a Nagyon Kedves hogy kérges Kézzel fogja be a száját
A kíváncsi Allah maga kereste őt
És reggel amikor a felföld
Lágy nyugalma befújt karavánokat csitítgatott
Megállás nélkül imádkozott
Arccal a mekkai fény felé!
Brno, 1952. január
A MÜEZZIN SZAVA A MINARETBŐL

– – a tengermélyi panasz a holdig nyöszörgött a tevék kavargásában reggeliztek a szelek
és a hőségbe Allah neve halkan ömlött
A szerelmes utcák felől éhes kutyák üvöltöttek
És a házakból fátyolos nők jöttek elő
arra vágytak hogy testük az éjjel szeretkezzen
A sivatag hangja szólt és az elhúzó madarak röptére szállt a magasság dalaiig részegedve, teljesen izzadtan
Ó, a csillagok emlőiből a testükbe folyt át a szégyellős trilla mely csupa remegés
és a hőségbe Allah neve halkan ömlött
1952. január 

MOHAMEDÁN KERESKEDŐK

Az Isten a megfojtott égből csábított De fülét
Szolgái suttogásához hajtotta
Melléből homoktőr sziporkázott És a rettegés írjával forgatta fel a sebeit
Selyemszalagos asszonyokkal Jelölte ki az utat a szent kapukig
És a szél a böfögő csillagok közt hajszolta agyon magát Itt hozta tűzbe Mózes a fiait
Merengő gyöngyök fényét vigyázva
Útban Mekkából
Medinába

ESTE VÁRNA FÖLÖTT

Lovas a tengerparton… Föld,
ahol minden egyes hullám az én napom illatát is ontja. Akár a sirályok ívgörbéje, könnyen repül az idő, ez a vörnyeges-arany korong a tenger fölött…
És ismét Odesos, virág egy antik vázába,
éled újjá a lányok kacajában az édes szürkületben.
A réges-régi múlt, és napjaid ifjú vére,
melyben Bulgária illatozik, a vörösbor mámorával párzik.
Hát újra meglelem örömömet! Az érzékek szüretének, a csodálatos aratások, a bennünk nőtt rózsák termékeny ujjainak kovásza, akár egy öröklétig termékeny szőlőtő tapad meg bennem!

Az éj magjait fürdette a suttogó eprekhez panaszdal illata szállt a sötétben
A kolibrik tolla alól
egy maréknyi virágkehely ért az alvókhoz Lányos átváltozás
Szomorú akár egy palack alkonyatkor A nővérem elalélt az ifjaktól Fényjátékkal édesítgette A termőt
És az éjszaka sirályai beporozták a lelket Spriccelő szívek illatos hídon
Meztelen fiúk kacagását tapintgatom
Cseresznyefavirágok.
A sivatag mosolya.
1952.

AZ ŐSZ I SZÜRKÜLET MADONNÁJA

A fehéres rózsák levegője elfogyott mára, amikor látták, a mosoly alvó ajkon szeret.
Hadd aludjam a márvány csókjaiba zárva, míg én, a hűtlen király nyugtot nem lelek.
Ma a tág csöndben, imádkozás előtt felizzik bűneim szakadéka dalolva, mint egy pokoli zene akkordja, melynek egyetlen motívuma: a kárhozat.
Megszabadít a kíntól, ó, Uram, a márvány hidege, a halál mosolya még?
Hol lelem magam, ha bennem nincs se hegy, se rom, se omladék?
Mit vesztettem el, és ki árult el engem?
Magam elől dobtam el a kulcsot!
Ó, ajkak, látomások, kiket simogatni mertem, mint vak a köveket, bohóc az ostort!
Mint vak a köveket, melyek némák, mint bohóc, mely őt uszítja, az ostort.
Kinek a hangja szólal meg bennem:
„Az, amit elvettél, nem a tiéd volt?”
Őrült, hogyhogy nem láttad meg a gyémántok bőre alatt, ahogy nevetett?
Ahogy nevette a kacagásod?
Nem láttad a lángot, mely festette fényedet?
Madonna, Madonna! Az éjféli gyémántban akár a táj fölötti messzeségben, ahol fénye özönét a fehéres torkok fölé íveli a szikkadt hold, csak egyetlen arcot látok. Egyetlen arcot. Az ördögét.
1957.1. 7.

A KIRÁNDULóHAJÓ KIFUT A TENGERRE PRESLEY SLÁGERÉNEK DALLAMAIRA

Ó, igen, már itt is van, a széles tenger…
Felszabadulás… Nem is volt olyan régen, hogy magamhoz öleltem a sárga sarat, homokot, s benne valami lázasat, talán a te testedet
és ehhez Presley… Ez a gyöngéd, csibészes hang, és ehhez a te tested… A te tested volt?
Nem csak a sárga homoké? Vagy tán… egy távoli nevetésé: alighanem maga volt a –
tenger… Úgy tűnik, az élet létezik…
De csak azért, hogy aztán tovatűnjék
az idő homokdűnéi mögött, s benne csak nyoma
marad Annak, aki közvetlenül a
tengerparton sétált… Megfosztva mindentől.
De nem olyan rettenetesen vágyakozva, mint én a gyönyörre, a testre, a borra, a tengerre… Az a szörnyeteg, önző vágy,
hogy folyton a gyönyörben éljek! Folyamatosan élvezni! De a vasszürke ég besavanyodik, nyitott ablak mellett álmodunk, felidézzük a pillanatokat, amikor a tengerparton a test nyers illata
kicsúszott a kezünk közül, és jóllakottan zokogunk…

Csehy Zoltán fordításai

BORIVOJ KOPIC (1931-1982) A „cseh Pasolini”. Életében mindössze négy verskötete és egy novelláskötete jelent meg. Erős szociális érzékenységű, egyszerre kitárulkozóan erotikus és istenkereső költészete nehezen találta meg a helyét a szocialista Csehszlovákia irodalmi palettáján. Egy fiúprostituált végzett vele: halálát verseiben többször is megjövendölte. A legenda szerint levágott fejét a Moldvába dobták. Ez a történet azonban csak az Orpheusz-mítosz analógiájára kialakuló Kopic-mítosz része.