Nyerges Gábor Ádám: Mikor a rónán pacsirta dalol (regényrészlet)

Iii. Ez a pillanat a legfontosabb. Úgy szeretett gondolni rá, mint finom, intim terepmunkára, alapkőletételre, aknaelásásra vagy megfelelő mozdulatokra megfelelő testtájékokon. Szerette az alapozó munkát, elvetni valami magjait, közben akár meg is feledkezni róluk, mindig csak az adott pillanatra koncentrálni, majd mikor beérik, kellemes, jóleső meglepettséggel learatni munkája gyümölcsét. Mint amikor az ember szándékosan ottfelejt egy ötezrest a télikabát zsebében az első tavaszi napon, hogy aztán hónapokkal később, a szekrényből előjövet megköszönhesse a kabátnak, amit valójában persze magának köszön. Ilyen volt az Iii… is, itt dőlt el mindig minden, de ezt ekkor még (rajta és a néhány törzsvendégen, a már beavatottakon kívül) senki sem tudhatta.
Iii. Bejön csak és áll, pár perc néma csend. A közönség tapsba kezd, pillanatnyi lelkesedésüktől függő mértékben, intenzitással, hosszal és hangerővel. Szurkó kivár. Egy darabig a vele szemben ülők azt hiszik, nyújtani igyekszik a tapsot, a még csak megelőlegezett elismerést, ami színpadi tekintetben nagyjából egy illedelmes odaköszönéssel ér fel. Nem szép dolog, ingatják édeskés parfümfelhőbe bugyolált, dauerolt vagy kopaszkás és csöppet bagószagú fejüket a lent ülők, micsoda kókler ez, bejön, és addig húzza a belépőtapsot, mintha már végzett volna, talán mert maga is sejti, hogy vékonyka a produkció, kifelé menet tán csak pár tenyér, ha összeütődik majd. Ez viszont aljasság, csalás, nekik most udvariasságból muszáj köszönteniük, de nem tudhatják, rászolgál-e hosszabb tapsra, még meg sem dolgozott érte, erre itt húzza az időt. Fojtott ellenszenv.

Szurkó még mindig kivár. Többnyire nem várja meg a csendet, sőt a taps teljes elhalását se. Van az a pár pillanat, amikor ő már tudja, amit a közönség még nem, nevezetesen, hogy ez már a halódó taps, a leszállóág. Ők még nem hallják, még súlyos másodpercekig nem észlelik, hiszen benne vannak a saját tapsukban, ahogy az öreg Szatmári fogalmazta meg még a magánórákon. Rendes színpadi embernek ekkor kell a legéberebbnek lenni, mikor megvan a lehetősége rá, hogy látszólag ő vessen véget a tapsolásnak, a közönség pedig észre se vegye, hogy valójában ők diktálnának. Ebben a pillanatban jön az Iii… Az a hosszan kinyújtott első szótag, a feszültség csúcsra járatása, amivel Szurkó a legtöbb dalba bele szokott fogni. A szemek elkerekednek, csakazértis mulatni vágyó, már otthon, a tükör előtt épp lengedezni kezdő, frissen (több adagban) fújt parfümfelhők fátyolozta képen beállított, jó előre meghatott és elégedett mosolyt (de jó kis este volt ez, Lacikám, Pirikém!) tartó izmok megmerevednek, a pórusok kitágulnak, az egyenletesen szuszogó lélegzetek egy ütemet késnek – amíg csak ki nem derül a következő szótagokból, hogy melyik is lesz a dal.

Sten áldd meg aaa maa – székek nyikordulásába vész a gyaaart, meg valamennyi a jóóke- edvveeelbő (szün) séé-éé-ből is – . Jaj, nyiszorogják súgva, a hátukhoz kapva, egy-két nagypapa a nagy erőlködés közepette vissza is huppan, feleségük lesújtó, kifelé szégyenkező, közben mégis fegyelmezve fenyegető pillantásaitól kísérve. Pár hölgy sem tud egyből felkelni, őket már megszokott, milliószor begyakorolt technikával húzzák föl a férfiak, mögé sem gondolva a mozdulat (kar alá nyúlás, emelés, majd a felkar lehetőleg nem túl erősen szorító, támasztó és stabilizáló szándékú megmarkolása) természetességének. Páran még imbolyognak picit a ggel alatt, a rövid szün és a nyúú, mint erdő mélyéről elősettenkedő fenevad, somolygása alatt az állva maradást egyensúlyozó mozdulatok a legegyszerűbben zsebbe vagy táskába nyúlással zsebkendőt keresés finommozgásaivá konvertálhatók át, melyekre szükség is van, hiszen a hát hirtelen és gyors megerőltetése, a fájó bokák, sajgó talpak és a felgyorsuló szívritmus, a bél egyes, ilyenkor legaljasabban munkáló, zavaró szándékai és mindezek ki nem mutatása olyan összehangolt tevékenységsorozat, amely nem egyszer, a még fel sem fogott, zsigeri meghatottsággal keveredve valódi könnyeket csal a szembe. Ezért kap az acapella előadás nagyjából a léé- jee (szün) vé (szün) dő (szün) kaaart felé legtöbbször szórványos, halknak induló, de végül éles, erőteljes felhangokban kiteljesedő trombitakíséretet, általában legalább három-négy különböző széksorból szórványosan fel-feltörő orrfújás által.

A jőő-vee-een (szün) dőt után jött csak be Frici, a zongorista. A közönség újfent zavarban, elvégre egyszerre érezték meg a múlt és jövő megbűnhődésének gyakorlati aspektusait a hát, a boka, talp, szív és bél nyújtotta újabb, közelgő veszélyek (leülés) közeledtében, s míg ezzel bíbelődtek, nem is látták az energikus léptekkel a zongora és a gondosan ráhelyezett hegedű felé közeledő Csernák Frigyest, aki immáron nyolcadik éve volt Szurkó Szabolcs különböző önálló estjeinek (immáron több mint egy éve a most is előadott, Mikor a rónán pacsirta dalol… című produkcióban) egyszemélyes zenei kísérete. De ekkor még nem mutattatott be (mire a közönség nagy része feleszmélt, már a zongoránál ült – ez a pacák vajon mikor jött ide? Vagy eddig is itt volt?, ráncolták hirtelen legördülő izzadságcseppeiket, mint dús, bolyhos ablaktörlők vagy ereszek, gondosan felfogó, ősz szemöldökeiket a hölgyek, míg az urak észre sem vették, hogy bármi változás volna a színpadképben). A közönség tehát zavarban: azt a szmokingos úriembert illene megtapsolni, de Himnusz után nem volna elegáns, meg hát el is fáradtak kicsit az álldogálásban. Nem azért fizettek, hogy folyton ugráltassák őket, zárták le magukban a kérdést, kimondatlan egyetértéssel, lelkükben azonban még Szurkó Szabolcs tiszta, férfias, erősségében is lágy, érzelmes Himnuszát melengetve.

Az előadó egy szót sem szól, ezúttal nem is vár sokat, mintha csak előzékenyen jelezni kívánná, hogy most nem kell taps. Megrendült, átszellemült arckifejezése a pillanat ezredrésze alatt Rátonyi Róbertbe öltözik, vicsorgással is felérő, habcsókédességű rémvigyor terül szét rajta, mint üvegasztal lapjára löttyent, nagyobb korty cukros víz. Szemöldökei tébolyult görbékként csippentik föl egész arcberendezését, mely egyben a maga szurkóságában átmenetileg annek- tált területté válik, ez már, hiába a kopaszság vagy a hegyes, vigyázzban álló fülek, egyszerre valóban egy másik ember ábrázata mögött válik pusztán vetítővászonná. Döbbenetes a minden átmenetet nélkülöző átalakulás, ezt a lenti széksorokban nyugvók is érzékelik, a babonásabbja már kapná is föl a kezét, hogy keresztet vessen, hiszen mintha csak jelenést látna, ez itt bizony, bár a Szurkó Szabolcs úr testében, de maga a kiköpött Művészúr, az ő minden bája és finomsága, vitrinüvegek mögött csillogó, legszebb kerámiák és porcelánok ékességével vetekvő, sugárzó szépsége, atomerőművek teljes kapacitását kenterbe verő erejű sármja, mint náthás orrból hirtelen légzés, mondjuk felkaccantás esetén előbuborékzó, sűrű takony, kibuggyanó bájmosolya világítja be most a termet a helyenként foghíjas égőkészletű, régi csillárok mellett.

Hááá, lebegtetné az első szótagos feszültséget Szurkó, de szükségtelen – azaz, épp emiatt most is szükséges mindez, hiszen a közönség már viháncol, lám, ezt bezzeg már az első szótagból tudják, még a pórusaikkal is éneklik, összes hajlataikból is ez párolog elő, a bél is szinte erre a hangsorra hangszerelve könnyebül meg valahára csendes diszkrécióval. Pont úgy, mintha bizony neki szólna a negédes intelem: Hányszor mondtam már magamnak, nézd ezt nem szabad!. Hiába az azonnali ráismerés mindennél édesebb gyönyöre, a szemérmes száj egyelőre inkább csak formál, (most még) az áhitattól néma, a nyikorgó székeken pihegők még nem mernek vagy csak nem akarnak együtt énekelni a Rátonyi Úr szellemével, viszont az ajkak már kiadott hang nélkül, de lekövetik a szavakat, a szemekben régi, fekete-fehér felvételek vagy színesben átélt előadások minden fodra és bodra csillog, tükröződik és táncol önfeledten. Ritmusra emelkedik és koppan az ünnepibb pár cipő, a kinyújtott mutatóujjban végződő kezek pár centire már elemelkednek a karfától és kis u betűket húznak ütemre oda és vissza, a bátrabbak párszor már (most még) hangtalanul, tapsot mímelve, nagyívű, látványos mozdulatokkal közelítik is egymáshoz tenyereiket, szájuk, mint évtizedekkel korábban a kéjtől, meg-meg ráng, s nyitva marad az önkívülettől, az első sorokban néhányan már együtt is suttogják az előadóval, a pillanatnyi, majd, csak a hangulat kedvéért még egy pillanatnyi hatásszünet után, hogy jaj, cica, eszem azt a csőőpp kis száááád. Kacéran villog a Szurkó Úrnak az a kis hamis szeme, pajkosan pulzál le-föl az igéző szemöldök, buja felszabadultsággal táncikál a fény a tar fejtetőn. E másodpercekben egy merő orgazmus az élet, színpadtól lefelé. Éhh-érrrted kiugrrrom, cicámm, üvölti magán kívül, egysze- mélyben az Ady Endre Közösségi Ház teljes nagyterme (majdnem teltház), mintha csak nép volna a Duna jegén.

Levegő gyors kapkodása, kipirult arcok gyermekien boldog mosolyai, urak karjának kapkodó, felszabadult mozdulattal történő, eufórikus megszorítása a kitörő taps elülése közben, mintha csak súlyos évtizedekkel volna fiatalabb a kegyetlen, gyilkos idő. Istenem, sóhajtja aztán befelé valami a kegyetlen, gyilkos időnek címezve, hová lettél, miért hagytál itt, visszhangozza rá valami rendesen sosem artikulálható, mindent maga alá temető fájdalom. Hártyavékony könnyanyag sorakozik fel a szemlencse felszínén, majd fegyelmezetten igyekszik meg sem rezzenni, végképp nem legördülni, kifolyni. Minden önfegyelmük ellenére a hölgyeik másodpercnyi karszorításait még mindig karukra képzelő urak is így vannak ezzel.

Kis csend, csipkék, gallérok, ingujjak, órák és főleg arcvonások igazgatása, mégis legördülő, női könnycseppek szemérmes zsebkendőbe rejtése, pihegés. Szurkó arca már visszakapta fennhatóságát a másik Művészúr szellemétől, de üdvözült, elégedett mosolya még valamennyire azé a másiké is. Kitart, elterpeszkedik fején ez az itt és most mindenkit szívből nagyon szerető operett utáni öröm, kényelmesen elfészkelődik az arcon, nyújtózkodik, keresi a legfinomabb fekvést, Szurkó egészen a feje búbjáig szeretetbe öltözik. Így kíván jó estét. Jó estét kívánok, Szurkó Szabolcsnak hívnak, mutatkozik be, de el kell harapnia az elharapással együtt gondosan begyakorolt nyitómondatot, elmossa az igazgatási zajdarabkákon árvíz erejével átzúgó taps. Hadd… Hadd…, tesz (minden előzetes reményének megfelelően eredménytelen) kísérletet a bemutatkozás folytatására, majd egy elsőbálozó kislány zavart pírjával az ábrázatán feladja a közönség kitörő imádatával színleg vívott küzdelmet, ezt is pont jó időzítéssel, a tapsnak már csak pár üteme lett volna, így azonban további pár másodperc hosszabbítás kerül hozzá. Hadd mutassam be az este igazi zenészét, Csernák Frigyes… Taps dörög ismét, ez így persze, mindenki tudja, továbbra is a Szurkó Művészúr és az ő angyali szerénységének megérdemelt jutalma, de a zongorista nem bánj a, tudj a, hogy így (épp, mint a honorárium esetében), nagyobb részesedés esik rá, mintha magában lépne fel. Próbálta, mi több, néha máig előfordul, hogy egyedül ül a színpadon (Szurkó a tanítás miatt nem tud olyan sűrűn fellépni, mint ahogy az ő pénztárcájának elégséges volna), de így, ketten a legjobb, meg amúgy is, legalább régi barátjával, egykori katonatársával együtt tölthet egy-két havonta, szerencsésebb időszakokban, például iskolai szünetekben (hamarosan itt van az őszi is, például!) még sűrűbben is egy-egy vidám estét a színpadon, majd jobb fajta borok és (ha
szerencséjük van, és ötven alattiak is ülnek a közönségben), talán még valamennyi nőtársaságban is egy még vidámabb későestét a büfében, majd egy elegánsabb kocsmában, aztán meg, ahogy színpadiasan eltúlzott kacsintgatások kíséretében mondani szokták: ahogy alakul a továbbiakban…

Köszönöm, amiért ennyien eljöttek ma este. Ez nekem különösen sokat jelent, lévén nem vagyok igazi, rendes énekes (dehogynem!, üvölti egy liláspirosra vörösített hajú hölgy az ízlésesnél pár nagyságrenddel robusztusabb keresztben végződő aranylánca fölül), ó, nos, köszönöm, s hát az igazán bölcs ember ugyan arról ismerszik meg, hogy nálánál bölcsebbek- kel nem vitatkozik, én most tisztelettel mégis meg kell tegyem. Ugyanis valóban nem vagyok igazi, professzionális művész (a liláspiros hölgy nyaka megfeszül, mintha csak mindent ellepő árvízben fuldokolna, ösztönösen feljebb löki a csöppet kipirult fejet, szája ismét szólásra nyílik, de aztán győz valami belső megfontolás, vagy talán csak a mellette ülő öregúr finom kézszorítása, hogy Icuka most már nyugodjon meg, és ne zavarja többet az előadást, akárhogy is, szólni nem szól, de mondhatni konstans szólási helyzetben maradva továbbra is a széktámlától előredőlve, felszegett fejjel, nyitott szájjal bámul, s jobb híján, a benne maradt további szavak kieresztése helyett így bólogat nagyokat, mintha csak nagyothalló volna és épp másodszor, lassabban és hangosabban is elmagyarázná neki egy járókelő, hogy merre kell menni a Kisvirágszál utcáig). Valódi, polgári életemben, folytatja Szurkó még enyhén operettes kishamisságot csillantva Icuka meggyőződése szerint elképesztően snájdig tekintetében, fényes nappal történelmet tanítok egy egyébként kiváló gimnáziumban. Így hát különösen nagy megkönnyebbülés és megtiszteltetés is, hogy bár nyilván hallják rajtam, hogy legutóbbi, nyári fellépésem óta talán valamelyest be is rozsdásodhattam, mégis ilyen tapintatos szeretettel és odaadó elismeréssel fogadnak. A következő dalt így fogadják, kérem, hálám és szeretetem kifejezéseként. Elegáns biccentés Fricinek, aki ugyan szórul szóra ismeri a műsort, különösen az összekötő szövegeket (a vagy negyven tételből álló és folyamatosan bővülő repertoárt ugyan estéről estére picit mindig variálják – már csak azért is, hogy ők maguk se őrüljenek bele az unalomba), a konferáló szövegek azonban egészen a hangsúlyokig, levegővételekig, gesztikulációkig és arcizomrándulásokig rendre ugyanúgy épülnek föl. Épp a begyakoroltság ilyetén magas foka az ok, amiért (mintha csak várná, mikor indíthatja a dalt) most Szurkóra néz, ez, úgymond az ő szövege kettejük dialógusából: a figyelmes és őszinte vigyorban végződő, kollegiális nézés, majd Szurkó szokásos, finom biccentése, melyet Fricikém persze, akár a tarkójával is látna, ha egy pillanattal korábban megvakult volna. Kezében már a hegedű, a vonót még eltartja, a biccentésig (mely ekkor még meg is ejtetik irányába), nem mozdul. Most kezdi, halkan és ravaszul, ismerős dallamot húz, majd pár telt nyikorgatás után pizzicatóra vált, fejének apró rándulásaival nyomatékosítva minden egyes lepengetett hangot. S a ráismerés gyermeki eufóriájával örül is mindenki, mint a halász, rikkongat a kanász, örömébeh-he- reh-he-re-he-he. Szurkó itt jegyezné meg (a dal utáni tapsot lekeverendő), hogy nemcsak Füreden és Kaposvárba, de a folyosó végi büfében, a Terikénél, akit a törzsvendégek már igen jól ismerhetnek, ugyancsak igen jó bort mérnek, méghozzá méltányos áron. Az első beh-he-reh-he-re-he-hékre rendre felkerekedő Terikét csak most veszi észre a közönség, karba tett kézzel támasztja az ajtófélfát, legvendéglátóbb mosolyával köszöni meg a Szurkó Úrnak a reklámot, de mire a mondat lekerekedik, már színpadiasan legyint is, mondván, ne hozzák már őt itt nyílt színen zavarba. Igen finom francia krémesünk is van, akciós áron, teszi még hozzá a tekintetében felejtett szerénységgel csöpp ellentmondásba keveredve. Pár gyomor reményteljes kordulással nyugtázza az elhangzottakat.

Most pedig az Szurkó láthatóan zavarba hozta magát, túl korán, túl gépiesen kezdett a következő mondatba, de korrigálni már túl késő, elvégre nem volna illendő elismerni, hogy ezen az estén (Fricivel közös, nagy bánatukra) nincsenek jelen az ifjabbak. …az ifjabbaknak és örökifjaknak következzék egy kis ínyencség, menti a menthetőt, miközben az ínyencség szónál, mintha még ez is az ő portékájára vonatkozna, de kellemetlenül nagy elvárások elé állítaná, Terike sarkon fordulva, elvonultában disszonáns papucscsattogással kíséri a Fricikém által leütött első zongoraakkordokat. Komolyabb gond nélkül éneklődik el, hogy ma nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe. Az előadás különösen ihletett, mivel csak éneklés közben jut először ideje a művészúrnak végiggondolni, hogy amennyiben ma valóban nincsenek jelen ifjabbak, márpedig ennyi pásztázás után már ezerszer is kiszúrt volna bárki éjszakára használhatót, nos, akkor ma éjjel majd, mikor az ő szemére sem jön az álom, neki maximum az juthat majd az eszébe, hogy vegyen egy üveg pálinkát, hogy ha már más nem ejakuláltatja álomba, valami végre elhozza már azt a kurva álmot, ami az utóbbi években és különösen az utóbbi hónapokban egyre nehezebben és nehezebben jő el.

És innen már jönnek sorban a további sztenderd darabok, per pillanat épp reszket a hold a tó vizén (ki tudja, meddig járok még egyedül, egyedül, egyedül – feledkezik bele megint picit az egyre fenyegetőbben gomolygó éjszaka közeledtének magányos, izzasztó gondolatába). Aztán valami gyomormélyi, melegen bugyborgó tartományból fölandalg a szívig, hogy csak egy csók volt, boldog pillanat, amit loptam kaputok alatt. Többször mondtad: – És most búcsúzom. És a többit nehem-tuhu-dom. Majd az Akácos út savanykás szépségében pihen meg a jóleső álmából felcsiklandott lélek.
Most pedig, ha már az a megtiszteltetés ért, hogy immáron többedszer a róla elnevezett közösségi ház színpadán állhatok, következzen nemcsak irodalmunk egyik legnagyobb alakja, de ha szabad megosztanom önökkel, egyik legkedvesebb költőm, aki nem mellesleg a fiatal Kun Béla egykori magántanára is volt (bár kár, hogy ilyen minőségében nem bizonyult szigorúbbnak!, kacsint a kiszólás mellé az előadó), egyszóval Ady Endre egyik legszebb verse. És következik is az Őrizem a szemed, majd egy másik jeles alaktól a Szeptember végén. Végül, de még mindig nem utolsó sorban egy újabb jeles alaktól (aki nem mellesleg, bár ezt a kommunista hatalom nem győzte eltussolni, hívja föl rá a figyelmet Szurkó, Nem, nem, soha! címmel egy korántsem jelentéktelen, igen merész és bátor, hazafias vers szerzője is) a Kertész leszek, végül pedig a mű, melyből az est címe is vétetett. Ezt ők maguk hangszerelték Fricikémmel, bízva benne, hogy elnyeri a közönség tetszését. És persze elnyeri, hiszen egyszerűségében is szép, fülbemászó és azonnal megjegyezhető, törékeny
kis zongoradallam vezeti be az est ezen blokkjának utolsó megzenésített versét. Szurkó, mintha maga lenne az inkriminált sorban említett dalos pacsirta, olyan érzékenységgel simogat elő magából minden egyes hangot, hajlítást és átkötést. A közönség nagyobb része már meg sem próbál úgy tenni, mintha nem folydogálnának a már az Akácos út alatt is letagadhatatlanul patakzó könnyei. Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. Ősszel, mikor a hervadás leszáll, s az árva fák közt zúgni kezd a szél. Már ezt sem könnyű sírdogálás nélkül megállni, elvégre az őszi hervadás, mely mint tényleges biodíszlet, ma este is oda- és majd visszafelé menet is a szemek elé tárul, a sárguló levelek, az elröppenő boldogság, az élet végessége, mindezek már önmagukban is szívszakasztó dolgok. Na de amikor odáig ér a vers, hogy és tavasszal, mikor a holt mezőkre az élet lüktetése visszatér. Nálunk akkor is hull a falevél. (Ah!) Nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…, szóval mikor leesik ez, hogy még a pacsirtának, ennek a törékeny kis vidám madárnak a csöpp kis csicsergő dalolása is valami szomorúságról szól, hogy itt a versben még tavasszal is úgy ég meg fáj, nos, nem, itt már nem lehet megálljt parancsolni a könnyeknek, átszakad a gát, s megindul az arc hirtelen vízeséssé avanzsált lankáin a feltartóztathatatlan ár. És akkor a drága Művészúr, ez a bársonyhangú, drága ember még fokozza is! Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg… Erdélyi fák között, én nem tudom miért, de kétszer hullanak a falevelek… Zongora levezet, pár kör elhaló klimpír, síri csend. Még a taps is elmarad ezúttal a meghatottságtól. Mintha csak a tavaszi szél cibálná (még jobban) a fákat, vad harsonaszóba kezdenek különböző, felindult szívekkel összeköttetésben álló, megrendülten taknyodzó orrok.
Szurkó egyszerűen sugárzik, s bár előadóművészek közt súlyos vétek egy estet (pláne míg le nem ment, magukban, kimondatlanul is akár) tökéletesnek minősíteni, érzi, ez most az. El is hagyja a betervezett, szép mondatokat, elvégre a mostani hangulatot szinte már csak elrontani lehetne azzal, amit ecsetelni készült a vers után, elrakja hát eggyel későbbre. Végül, maga is valamelyest megrendülve, karcos, kiszáradt torokhangon (a helyzet adta spontaneitásban még köszörülni is elfelejt), végül csak annyit mond halkan: Wass Albert költeménye.

Ekkor jön a taps, majd hirtelen elhalkul, de már föl is csendül a Kincses Kolozsváron. Két fekete szemed elátkozott engem, lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, hegyen-völgyön lakodalom, ünnep lesz, vált pár ütemnyi átmenettel, lényegében észrevétlenül egyik dalból a másikba zenész és énekes tökéletesen olajozott gépezetként. Az átvezetés azért persze nem teljesen észrevétlen, a taps egy részről hangosabb és lelkesebb, másrészt viszont mintha gyérebb, ritkásabb lenne az eddiginél. Szurkó nem jön zavarba, torkot köszörül, és komoly, szomorú szemekkel nézi merőn a közönséget. A közönséget, akik mint szíves engedelmükkel elmondaná, bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a következő hónapok a magyar történelem meghatározó pillanatát hozzák majd el. Nem akar politizálni, nyugtatja meg őket, még csak az kéne, egy ilyen szép, barátságos őszi estén (pici megkönnyebbüléssel kacarászik pár hölgy az első sorokban). De a jelenlévők bizonyára mind tudják, mire gondol, mikor azt mondja, a magyarságnak még sosem volt talán olyan komoly, becsületbeli ügye, mint ami elé most néz. Hiszen mi mind, akik az elmúlt évtizedekben itt éltünk, együtt a Kárpát-medencében, húzzon a szívünk bármely párthoz vagy politikai oldalhoz, egy valamiben (legalábbis a legtöbben, teszi hozzá egy röpke vigyor erejéig) egyek vagyunk: és ez a magyarságunk.

Ezeréves államunk minden büszkesége és becsülete, öröme és bánata lapul mindannyiunk szívében, ha nem bánják, hogy ilyen „nagy szavakra” ragadtatja most magát. S bár pár
aljas gazember megpróbálta „formai okokra” hivatkozva keresztülhúzni a magyarság (hangúlyozottan békés, demokratikus!) újraegyesítésének eszményét, mint bizonyára mindenki értesült már róla, pár hete már ezek is beadták a derekukat, győzött a népszavazást óhajtó nép akarata. 1940. augusztus 30-a óta (bocsássanak meg, kéri a tisztelt közönséget, amiért hirtelen dátumokkal dobálózik, néha még ilyenkor is előtör belőle a történelemtanár) nem volt ilyen esély a magyarok kezében. Visszafogadni elszakított társainkat, segítő kart és testvéri jobbot nyújtani feléjük annyi év elszakítottság után – persze csak, villan a szem, ha a testvéri jobba még annak előtte belé nem mar egy vagy két bal kéz. Kacag. Páran fészkelődnek. Na hát csak ezért énekel most a testvériességről és a bajtársiasságról is, mert (levegővételnyi hatásszünet, majd a következő hang előbúgatása még a kiejtés előtt, legmelegebb, tisztább nézés előszedése a repertoárból) úgy érzi, önök előtt lehet. Önök nem értik félre, nem magyaráznak bele semmi rosszat ezekbe az ártatlan és szép dalokba, melyektől annyi évtizeden át fosztott meg minket (mint megannyi más kultúrkincsünktől) a zsarnakoskodó, idegen hatalom. Vagy ahogy egy bölcs és gyakran félreértett államférfi is mondta (ki mondta?, kérdezi félhangosan súgva fejét zavartan ingató urától egy bézs színű pulóveres hölgy): „inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át”. Az utóbbiból nekünk már kijutott több is, mint ami egy életre való. Most majd, mikor az urnák elé járulunk, hogy döntsünk honfitársaink kettős állampolgárságáról, meglehet tán az az egy pillanat hősiesség is.

Na de látom, Fricikém, már te is unod a lamentálásomat, fordul egyszerre az egyébként csillogó szemekkel, felhevült izgatottsággal minden szaván csüngő zongorista felé. Fricikém majdnem elfelejti saját sorát, de még időben kapcsol, az még hagyján, Szabikám, na de szegény közönség. Meg hát, mi tagadás, zenélni jöttünk ide, vagy nem? Az már egyszer biztos, vágja vidáman egyik sarkát a másikhoz Szurkó, és rázendít, hogy aaaz élet eeegy naagy álmodáááás. És valóban, mindenki szereti egymást.

Na de most viszont bocsánatot kell kérjek a hölgyektől, bájoskodja a Művészúr, de attól tartok, eleddig csúnyán elhanyagoltuk a közönség soraiban ülő urakat. Így, ha megbocsátják (Icukának már nyelve hegyén az ordíthatnék, hogy: meg, meg!), most egy-két dal erejéig a megjelent urak kedvében is járnánk. Mert hogy… amikor még békebeli volt itt a világ, Kassán és Pozsonyon túl. Satöbbi. Recece gyalog masírozok én, énekli minden tekintélyt parancsoló sármjával Szurkó, és egyszeriben, mikor idáig jut a szövegben, a közönség kitörő eufóriájától kísérve valóban masírozásba kezd, nem is akárhogy, hanem ahogy azt illik, seggbehúz, melldülleszt, hátegyenes, lábat szinte derékszögig emelő díszlépésben, s csodák csodája, Fricikém is felpattan (közben hangot sem téveszt a hegedű, egy ütem sem marad ki!) és csatlakozik hozzá. A közönség két oldalán, jobbról Szurkó, balról (hegedűvel a vállán) Fricikém masírozik (De sok lánynak adott ott a sarkon randevút délcegen a hadnagy úr), hogy aztán a középen hagyott, nagyjából kétszéknyi résben meneteljenek vissza a színpadra, elől Szurkó, mögötte Fricikém. Hetven, nyolcvan, tán kilencven évet is élt férfisarkak csattannak a széksorok közt is, normális körülmények között persze mindez az ügyeletes Icukák, Gizikék és Manyikák rosszallása, lesújtó nézése, rászólása közepette történne, de ezúttal mindent szabad, hiszen úgy tizenöt-húsz percig még egy merő vihánc az élet, ma mindenki kirúghat a hámból. Mert harminckettes baka vagyok én, recece gyalog masíróó-zóók (szün) én. Tapsvihar, majd a közönség férfitagjainak jelentős része tiszteleg, páran, a fittebbek ehhez még talpra is pattannak, a többiek ültükben húzzák ki magukat, amennyire képesek. Szurkó bajtársias mosollyal tiszteleg vissza. Bánják, ha megint lamentálok egy kicsit?, kérdezi, de mire eljutna a kérdőjelig, már több helyről is érdes férfihangok harsannak, mondja csak!, mondjad fiam! Na, halljuk, harsan föl egy hang az Icuka melletti székről is, igen bosszantó módon, elvégre az elején beléfojtja a szót a Józsi, most meg már ő ordibál itt, hallgass már, te marha, hagyd inkább beszélni! Hát azt teszem, zsörtölődnek még egy-egy mondatot, szándékaik szerint senki által sem hallható, halk suttogással.