Életünk legszebb nercei (Fráter Zoltán beszámolója a 70, Girls, 70 – Nercbanda című előadásról)

Életünk legszebb nercei (Fráter Zoltán beszámolója a 70, Girls, 70 – Nercbanda című előadásról)

70, Girls, 70 – Nercbanda, Karinthy Színház

 

Hét kiérdemesült amerikai színész unatkozik az idősek otthonában, tehetetlenül szemlélve helyzetük romlását. Letöltvén aktív életüket, eseménytelen visszavonultságban, illedelmesen várják az idő múlását. Senki sem törődik velük, ők már nem számítanak, ők már nincsenek is. Szürke napjaikat csak a lepusztult épület lebontásáról szóló hírek élénkítik, legnagyobb kalandjuk a gáz, a víz és az áram kikapcsolása. Addig-addig szoronganak az egyre fenyegetőbb kilakoltatás rémétől, mígnem fellázadnak, és úgy döntenek, kézbe veszik sorsukat. Nem éppen törvényes eszközökkel indulnak el a lejtőn – felfelé. Erkölcsi aggályaikat határozottan feloldja, hogy a közeli boltokból jutányos áron, azaz ellopva beszerzett nercbundákért a környék orgazdái egészen csinos összegeket fizetnek. Több évtizedes pályájuk megkoronázásaként a szőrmetársulat tagjai elkezdenek ismét élni, akarni, intézkedni. Nem félnek már attól, hogy bármit is veszthetnek. Mintha ezt a jelszót tűzték volna zászlajukra: egyszer vagyunk öregek!

Két legyet ütött egy csapásra Karinthy Márton színigazgató, amikor a magyar változatban a Nercbanda ötletes szójátékával műsorra tűzte az eredetileg 70, Girls, 70 címmel bemutatott musicalt. Egyrészt színpadra állította a világhírű zenés vígjátékot, másrészt visszavonulóban lévő színészeknek nyújtott újabb testhezálló alkalmat annak bizonyítására, hogy nem csak a húszéveseké a világ. A musical zenéjét a Cabaret, a Zorba, a Chicago és más sikerdarabok zeneszerzője, John Kander írta, ügyelve, hogy a kórusszámok mellett minden szereplőnek jusson legalább egy önálló dal, amely remekül kiegészíti és továbblendíti a szellemes mozzanatokra építő, nem túl bonyolult cselekményt. Élesen szembenálló és összeütköző karakterek nincsenek is a karcsú történetben, de nem is feltétlenül szükséges, ha a muzsika elmond mindent. Éppen ezért létkérdés a minél teljesebb összhang és a csapatjáték gördülékenysége, márpedig az együttes munka, mint a Karinthy színpadán látható produkciók többségében, most is igen jó. Nem is amiatt, hogy a remek zene és a csattanós párbeszédek következtében az idősebb művészek úgymond megfiatalodnak, hanem egyszerűen azért, mert – életkor ide, életkor oda – fiatalokat megszégyenítő testi-lelki erőben vannak. Érdemes szemügyre venni a fellépők sorát. Elsősorban említenünk kell Pásztor Erzsit, aki szerepe szerint is irányítja, magyarázza és mozdítja elő a történéseket, ő szervezi a bandát, és áldozza fel magát, hogy kelepcébe esett társai megmeneküljenek. Poénokkal teli, ugyanakkor könnyeket fakasztó, hálás feladat, szinte jutalomjátékként kiváló lehetőséget nyújt mindama életismeret, bölcsesség és humor megjelenítésére, amelynek Pásztor Erzsi birtokában van. Örömmel néztük az elegánsan bolondozó, gyönyörű Hámori Ildikó és a most is szenvedélyesen, szívvel-lélekkel játszó Zsurzs Kati alakítását, és azt, hogy a belevaló Halász Aranka úgy ropja, mint senki más. Az előadás meglepetése Kalmár Magda. Énektudását évtizedekig csodáltuk, ma is varázslatos a hangja, és jól áll neki a bővebb prózai szerep is. Vérbeli színész, akit egyre gyakrabban szeretnénk látni és hallani. Kovács István mindent elkövet, hogy azonosuljon a kissé vaskalapos Walter figurájával, a megvalósítás mégsem lesz maradéktalan. Talán azért sem, mert ismertsége, népszerűsége folytán a közönség elvárása nem esik egybe a rárótt tartózkodó játékmóddal. Szirtes Gábor ezúttal is megteszi a magáét. Bár nem sok alkalom adódik rá, időnként egy-egy értetlenkedő mozdulattal, álmélkodó tekintettel érvényre juttatja komikusi erényeit. Marton Róbert és Szegezdi Róbert vidám pillanatokat szereznek a sok kis szerep ügyes, hatásos megformálásával.

Korcsmáros György mértéktartó rendezése nem a meseszerűség előtérbe helyezésével, hanem a napjainkra jellemző valós viszonyok középpontba állításával jelöli ki az alkotói értelmezés súlypontját. A legfontosabb elemekre szorítkozó díszlettel egységes világot teremt a viszonylag szűk térben, ahol nem a színes izzók csillognak, hanem a színészek. Talán kicsit káprázatosabb, tündérvilágot idéző fényözön néhol mégis megkapóbbá tenné a látványt, ha már musicalről van szó.

A darab hatásos mozzanattal zárul (ráadásul e sorok írójának is kedvenc szavával), a mindenki számára reményt adó „lesz” szó – az eredeti dalban: yes – többszörösen ismétlődő felcsendülésével. A közönség, bár szívesen ringatózott a kellemes melódiák hullámain, mégis édes-bús gondolatokon töprengve hagyja el a nézőteret. Azzal az érzéssel, hogy megvilágítva vágyai barlangját, az előadásban mégiscsak önmagára ismert, és a szép este hatására megcsókolja otthon a nagymamát.

 

(Karinthy Színház, rendezte: Korcsmáros György)

 

 

 Nagy I. Dániel fényképei

 

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán (1956, Szob)

Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, modern magyar irodalmat tanít, különös tekintettel a Nyugat folyóirat történetére és Karinthy, Kosztolányi, Krúdy életművére. Színműveket, pódiumjátékokat és groteszk kisprózát is ír. Főbb művei: Osvát Ernő élete és halála (kismonográfia, 1987), Legendaszerviz (apró történetek, 1997), Hagyomány, hatás, iszony (esszék, 2012), Karinthy, a városi gerilla (dokumentumesszé, 2013), Szerelmes Budapest (irodalmi háromszögek, 2015), Magyar irodalom fiataloknak (2016).