Fekete Norbert: Kölcsey Ferenc névhasználatának ismeretelméleti háttere (tanulmány)

1813-ban Szemere Pál a Remény című szonettjét szétküldte levelezőpartnereinek, hogy megtudja véleményüket új művéről. A tudakolózásnak azonban meglehetősen furcsa módját választotta,
mert többek között Kazinczynak Kölcsey műveként, míg Kölcseynek Helmeczy Mihály alkotásaként továbbította versét. Ugyanarról a műről mind a ketten teljesen eltérő véleményt alkottak, ami az esztétikai ítélet szubjektivitásával szembesítette Kölcseyt. 2 Ezen felismerés következtében kritikusi kijelentéseivel kapcsolatban ismeretelméleti spekulációkra kényszerült.

Ezek exponálására Szemere kínált alkalmat 1823-ban, amikor arra kérte Kölcseyt, hogy készülő kritikai folyóiratukba, az Élet és Literatúrába szánt tanulmányát, amely a későbbiek során Töredékek a vallásról címen vált ismertté, saját maga lássa el recenzióval.3 Az ötlet elgondolkodtatta Kölcseyt, aki hamarosan el is fogadta, hogy vallási tárgyú szövegét egy más szemszögből közelítő bírálattal együtt publikálja. Eközben az is felmerült benne, hogy ezek a textusok milyen szerzői névvel, esetleg álnévvel vagy éppen névtelenül jelenjenek meg.4 Egy téma több szempontú megközelítésének igénye jelen esetben egyszerre vetett fel ismeretelméleti és szerzői névhasználati kérdéseket, amelyek életművének visszatérő problémájává váltak. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy feltárjam Kölcsey ismeretelméleti gondolkodásmódjának és névhasználatának összefüggéseit.

Kölcsey Ferenc ismeretelmélete

Kölcsey alapvetően abból indult ki, hogy a „filozófia történeteiből a vizsgálódó kételkedés […] ki nem maradhata”, azaz egyetlen állítás kapcsán sem érhetjük el a bizonyosság révén az áhított
nyugalmat, mert minden állítással szemben egy hasonlóan legitimálható kijelentés állítható, így
gyakorlatilag minden törekvés szkepticizmushoz vezet. Ő ennek két típusát tartja számon, amely közül az egyik az akatalépszia, azaz „semmit tudni, ismerni s érteni nem lehet”, míg a másik a pürrhónizmus, amely szerint: „semmi sincs, aminek valósága és valótlansága felől egyforma fontosságú erőségekkel nem lehetne harcolni: az ember soha semmi állítást vagy tagadást egész bizonyossággal nem fogadhat el”.5

Kölcsey számára a világ dolgaival kapcsolatos viszony kialakításában alapvető lett Descartes eljárása, aki antik elődjeivel szemben „bizonyosságot húz ki” a szkepszisből, vagyis nem a moralizálás eszközeként tekint rá, hanem a megismerés egyik lehetséges módjaként alkalmazza.6 Ezt a francia gondolkodó A filozófia alapelveiben a következőképpen foglalja össze: „[a]zért lenne igencsak hasznos, hogy hamisként vessük el mindazokat, amelyeknél a legcsekélyebb kételyt is képzelhetjük, hogy ha majd felfedezünk közöttük néhányat, amelyek ezen óvintézkedés ellenére is nyilvánvalóan igaznak tűnnek számunkra, számot vessünk azzal, hogy ezek egyszersmind a legbizonyosabbak és a lehető legkönnyebben megismerhetők is.”7 Kölcsey Descartes-tal szemben elfogadta azt, hogy filozófiai módszerekkel, vagyis a ráció segítségével nem tud kikerülni a szkepszisből. Ezek a megfontolások arra vezették, hogy más utakat keressen a probléma megoldására, és ez vette rá arra, hogy ugyanazt a jelenséget több szempontból is megvizsgálja.

Az ismeretelméleti probléma Kölcsey episztemológiájában gyökerezik, amit alapvetően jellemez az az ontológiai hipotézis, amelyet először az Ízlésben Démokritosz nyomán a „[h] ol fekszik a’ való?” kérdés formájában tesz fel, amire a következő feleletet adja: „[f]ekszik, de a’ kút fenekén!”8 Az idézetből kiderül: feltételezte, hogy a valóság megismerése az ember számára lehetetlen, ugyanakkor nem volt hajlandó lemondani az egyetemesség tételezéséről. Mindezt jól mutatja a kút metaforája is, ahol a mélybe bámuló csak sejtheti a víz felszíne alatt, a sötétben fekvő tárgyat, de annak pontos érzékelésére nem képes.

Kölcseynél az érzés középpontja a metaforaként említett szív, amelyhez az érzékszervek továbbítják a külvilág ingereit, de maga képes észlelni olyan dolgokat is, amiket az érzékszervek felfogni képtelenek. Ez utóbbi érzetek, amelyek alatt elsődlegesen vallási, morális, illetve esztétikai tapasztalatok értendőek, helyessége a filozófiai vizsgálódás segítségével még kevésbé ellenőrizhető, hiszen ezek az élmények nem fizikai érzékelés során jutnak a lélekbe. 9 Kölcsey irodalomkritikai gondolkodását ezeknek a gyakorlatilag a maguk teljességében az ember számára az érzékszervi tapasztalás által felfoghatatlan dolgokkal, vagyis a „jónak, szépnek, nagynak és valónak egyetemi principiumival” alapozta meg.10 Ezek „mindig és mindenütt ugyanazok”, de a személyes meghatározottságok, mint a „közönséges és magányos nevelés”, „vallás és polgári alkotmány, […] fonák észrevételekből eredt principiumok és szokások itt ott elhomályosítják”.11 Kritikusként ítéleteit az említett, nem tapasztalaton alapuló észlelés alapján mondja ki, ellenben kritikaelmélet-íróként az egyetemi princípiumok és az egyéni meghatározottságok közötti ellentétet igyekszik feloldani.

12 Mivel szerinte a „szép […] minden kor, hely és éghajlat embereiben egyforma alapvonásokkal tündöklött. Következik, hogy az, aki a józan ízlés magvait keblében hordja […] nyomos studium által kifejtvén, készíthet magának bizonyos egyetemi, de személyiségi sajátságok s szokásba ment formák által félre nem vezetett mértéket, amit saját és idegen művekre csalódás félelme nélkül alkalmaztathat”.13 Kölcsey kritikaelméletében tehát egyértelműen feltételezte egy „egyetemi értékű alapokon épült” kritika megvalósításának lehetőségét.14 Ez úgy lehetséges szerinte, hogy a recenzens kritikusi tevékenysége során a „genie-munkák[ból]” hoz létre egy kánont, amely alapján képes kinyerni az esztétikai szabályokat, amelyek nem a „[k]ritikusnak agyából, hanem a’ természetből” származnak.15

„Valahányszor az ember a világ eredetéről s az istenségről tanakodott: mindannyiszor, habár homályosan, habár nem tudva is saját magából indúla ki. Világeredetet nyomozott, hogy abban önnön származását feltalálhassa; istenségről ohajtott ismeretet, hogy benne tulajdon sorsának vezérét imádnia lehessen.” – írja a Görög filozófiában, ami jól mutatja, hogy a pürrhónizmus következtében fellépő ismeretelméleti bizonytalanság hatására kijelentéseit csak a saját nézőpontjából megfogalmazva tarthatta legitimnek.16 Ismeretelméletében az ember „eleve önmaga létéből kiindulva” kérdez rá azokra a problémákra, amelyekre választ kíván kapni.17 Kölcsey figyelembe veszi a gondolkodás korlátait, és az ismeretelméleti megfontolásainak középpontjába a homo mensura, vagyis minden dolog mértéke az ember, látószögét állítja.18 Pontosan ezért fogalmazta meg recenzióiban közölt ítéleteit egy bizonyos nézőpontból és feltételes mondatokban.19 Ezt példázza a Csokonairól írt kritika következő részlete is: „[a]zon Aesthetikus, ki Cs[okonai]ról szoll, kénytelen a’ nagyobb publicum’ értelmével megvívni, azonban ha állításai a’ tisztább ízlésnek regulájival ellenkezni nem fognak, nem leszen oka hogy akarki előtt is megpirúljon.” [Kiemelés tőlem. – F. N.]20 Jól látható, hogy ebben az esetben „a’ tisztább ízlés regulájival” átitatott nézőpontból megfogalmazott ítéletről van szó, így a szöveg csak ebből a látószögből nézve kíván érvényes lenni. A feltételesség alkalmazása logikailag nem zárta ki azt, hogy az adott problémát más, az övétől eltérő nézőpontokból is meg lehet vizsgálni.21 Mindebből következik, hogy lehetségesnek tartotta más látószögek létét is, amelyeket elviekben egyenrangúnak tartott egymással. Ezt hangsúlyozza a Mohácsban a következőképen: „[m]inden ember saját szemüvegével nézi a’ világot; ’s ki tudná meghatározni, ki tart jobb szemüveget? A’ vizsgáló e, vagy az ábrándozó? Legyen, mint akar. Az ábrándozó legalább a’ magáét roszabbnak nem hivé”.22 Látható, hogy Kölcsey alapvető attitűdjéhez hozzátartozott a szkepszissel való folyamatos szembenézés, ami során markánsan kiállt saját hite mellett. Az ábrándozó nézőpontját ugyanannyira legitimnek és védhetőnek tartotta, mint a többit, ami lehetővé tette számára az ismeretelméleti szkepszis mellett az offenzív megnyilatkozás lehetőségét, sőt kötelességét is.

A Mohácsban feltűnő nézőpontok gyakorlatilag megfeleltethetőek a megismerés eltérő módozatainak23, amelyek fontos szerephez jutottak Kölcsey ismeretelméleti írásaiban. Ezeket a módszereket vizsgálta a Görög filozófia és a Töredékek a vallásról című tanulmányaiban, amelyek szerint a vallás és a bölcselet tárgya „eredetiképpen” ugyanaz: „Isten, világ, lélek, erkölcsiség, boldogság”. A fő
különbséget abban látta, hogy a feltett kérdések kapcsán a „religió bennünket megnyugtatni, a filozófia pedig megelégíteni törekszik”.24 Végül a vállalhatónak gondolt állítások a filozófiában éppen úgy a hitre támaszkodnak, mint a vallásban, mivel a maga által megfogalmazott problémákat képtelen megválaszolni,

Fölöttébb érdekes a megnyugtat „[e]szközli, hogy valakinek háborodott kedélye megnyugodjék, különösen, hogy félelme, kétkedése, haragja megszűnjék” (CzF, IV/1, 325.), illetve a megelégít „[e]szközi, hogy valaki megelégedjék, hogy többet ne kívánjon” szavak használata (CzF, IV/1, 204–205.). Az utóbbi kapcsán a szótár a megelégszik szóhoz igazít minket: „kedélye oly állapotban van, melynél fogva különös vágyai, kívánságai nincsenek, s jelen helyzetében teljesen megnyugszik, am. jól lakik” (CzF, IV/1, 205.). A Magyar Irodalmi és Köznyelv Nagyszótárának korpusza/
Magyar Történeti Korpusz (http://www.nytud.hu/hhc/ – 2015. aug. 16.) 18–19. századi példái is leginkább ezt a fizikai dimenziót emelik ki. Ezek szerint a vallás a lelket csendesíti le, míg a filozófia sokkal inkább fizikai értelemben próbál megnyugtatni. ami egyenesen szkepszishez vezet.25 A Töredékekben Pierre Bayle metaforájával élve a filozófiát olyan „nagyon emésztő porokhoz” hasonlítja, amelyek „a sebben elromlott húst megemésztvén, az elevenig rágnák magokat, emésztenék a csontot, s a velőkig hatnának”. A filozófiai kérdések felvetése során folyamatosan a végtelen regresszus problémájába ütközik, és így bár „megcáfolja előszer a tévelygést, de itt meg nem áll, hanem az igaz ellen indul, s ha fantáziája szerint engedjük cselekedni, oly messze megyen, hol nem tudja többé, hol van, nem tudja többé, hol nyúgodjék meg”.26 Mindebből az következik, hogy Kölcsey szerint vallás és filozófia közül csak az előbbi teremthet értékminőséggel bíró, megnyugtató világképet, míg az utóbbi erre képtelen, és gyakorlatilag eltéved a kérdései megválaszolása során. Az Iskola és világban így ír erről a problémáról: „[h]a minden systemákat megvetünk, örök bizonytalanság, ’s tudatlanságunk kínzó értelme lesz hóhérunk: ha valamellyiket elfogadjuk, bizonyosságunk’ kútfeje úgy sem lesz egyéb mint tudatlanság”. 27 Jól látható, hogy a filozófus, a hideg vizsgáló a bölcselet segítségével nem juthat el az igazsághoz, ahogyan a vallási tanító, vallásalapító sem. Ez utóbbi azonban „az istenség s az istenséghez köttetett ideák[at]”, amelyeket ezerféleképpen megcsonkított, kitoldozott, s önmagával ellenkezésbe jött hagyományok” alkotnak, „tisztító és formáló kezek alá vette”, és ezekből igyekszik „[m]egfoghatóvá tenni egy felső valóságnak lételét”. A vallásalapító a hagyomány különböző részeiből képes egy újabb hitrendszert létrehozni, ami éppen úgy igazolhatatlan, de ő ettől függetlenül tud hinni az alapanyagként használt tradíciónak, mert közben „vagy felette vagy kívüle volt a filozófiai kételkedő vizsgálatnak”. A szkepszis figyelmen kívül hagyásával pedig meg tudja valósítani a „[h]it és belső nyúgalom”, azaz a vallás alapvető céljait.28

A religio Kölcsey gondolkodásában nem a filozófiai vizsgálódáshoz fekszik közel, hanem sokkal inkább a költészethez.29 Ez szintén jelentős gondolkodásában, mert ahogyan az Iskola és világban levezette, a „szép mesterségekben élő ember” is azok közé tartozik, aki tevékenységével eljuthat a nyugalom állapotába.30 A költő, az ábrándozó az, aki a költészet segítségével képes lehet eljuttatni a befogadót a vallásoshoz hasonló nyugalmi állapotba, amit a filozófiai vizsgálódás nem tud elérni.31 A poéta számára a „lelkesedés pillantatiban” a fantázia és az érzés segítségével „sötéttisztában, homályon általsúgárzó gloria közt tetszik fel a természet”. Nem állítja azt, hogy a költő hozzáfér valamilyen igazsághoz, munkáját sokkal inkább csak „sejdítési borongás közt” végzi. Amíg a Töredékekben a vallásalapító céljának azt tartja, hogy megfoghatóvá tegye a transzcendens szférát, addig a Nemzeti hagyományokban a költővel kapcsolatban már másképp fogalmaz. A poéta ihletett állapota gyakorlatilag hasonló a „fejleni kezdő fiatalka lélek[hez]”, aki azonban az idő előrehaladtával (ahogyan az egész népek és nemzetek is) fokozatosan elveszíti a fantázia teremtő képességét, hogy belépve a férfikorba ennek helyét a racionális gondolkodásnak adja át.

A költő ez alól kivétel, mert ő ihletett állapotában férfikorában is a „tapasztalás nyomvasztó világából kikapva él”.32 Ebben a helyzetben a poéta maga is a vallásalapítóhoz hasonló, aki a fantázia és az érzés segítségével közelebb viheti a befogadót az ontológiai kérdések megválaszolásának lehetőségéhez, amivel egyúttal megvalósulhat a nyugalmi lelkiállapot is. Mindebből jól látható a Mohácsban szereplő „a’ magáét roszabbnak nem hivé” kitétel is, ami arra utal, hogy Kölcsey saját meggyőződése szerint inkább a költő, vagyis az ábrándozó felé hajlik. Összességében értekezései kapcsán egy újabb pozíció felvétele izgalmas kihívásnak bizonyulhatott számára, de lényegében nem befolyásolhatta saját hitét.33

Az egyes kérdések esetében azonban több ismeretelméleti pozíció felvételére tett kísérletet, és ezekből a ráció szempontjából nem kielégítően bizonyítható nézőpontokból fogalmazta meg egyrészt saját álláspontját, másrészt az ettől különböző, lehetséges és legitim véleményeket. Egész életműve során foglalkoztatta ez a probléma, ezért gyakran ütköztetett ellentétes nézőpontokat értekező- és szépprózájában, valamint költészetében egyaránt.34 Ez magával hozta személyiségének megsokszorozását, amelyhez szüksége volt az álnévhasználatra.

Névhasználat az ismeretelmélet tükrében

Az újabb pozíció felvételének lehetősége Kölcseyt arra sarkallta, hogy ne utasítsa el Szemere a Töredékek kapcsán felmerült kérését. Kölcsey első válaszában csak románcai önrecenzióját vállalta,
ugyanakkor a cikk önbírálatától elhatárolódott, mert egyrészt tartott a cenzortól, másrészt el akarta kerülni, hogy a diskurzusba – a nyelvújítás vitáihoz hasonlóan35 – felkészületlen és felingerelt
vitapartnerek kapcsolódjanak be. Ebben a szituációban a „[c]siklandós […] tárgy ‘s a’ recensio” valóban „csak roszat okozhat[ott]” volna.36 A kritika elkészítéséhez végül mégis kedvet
kapott, hiszen mint írja: „a’ Recensio nem lenne kevésbbé interessant, mint maga a’ munka”.37

A bírálat megírásának belső kényszere Kölcseyt névhasználatának átgondolására ösztönözte. 1823-ban még saját nevével ellátva küldte Szemerének a Töredékek eredeti szövegét, és annak
nyomtatásban való közlését az ő ítéletére bízta, azzal a megkötéssel, hogy a lehetséges fogadtatásról titokban érdeklődjön. Levelében csak a tanulmány szignózásáról tett említést, így az nem világos, hogy a készülő önrecenziót miképpen írta volna alá.38 A két barát következő levelei tájékoztatnak arról, hogy Kölcsey komoly előkészületeket tett az önrecenzió elkészítésére, de végül a cenzúráztatás nehézségei miatt az értekezés e nélkül és Cselkövi álnéven jelent meg 1827-ben az Élet és Literatúrában.39 Nem zárható ki, hogy az esztétikai-kritikai folyóiratban 1826-tól feltűnő anagrammatikus Cselkövi név Szemere Pál alkotása volt, hiszen a Töredékek kapcsán maga Kölcsey hatalmazta fel a névadásra.40 Szemerétől a névjáték amúgy sem állt távol.41 Bármelyikük is hozta létre az álnevet, annak célja nemcsak a háborgó protestánsok vagy a katolikusok elöli bujkálás volt, hanem sokkal inkább tekinthető egy olyan névnek, amely a gyakorlatba ültethette át Kölcsey ismeretelméleti gondolkodását. Az álnévvel ugyanis megkonstruálódott egy fiktív tanulmányíró, akinek a kijelentéseit mindenképpen kritikával kell kezelni, amire a pszeudonimában megtalálható csel42 szó is felhívja a figyelmet. A Töredékekhez tervezett önrecenzió egy másik nézőpontból vizsgálta volna az adott kérdést, ha elkészül. Egy téma több nézőpontból való vizsgálata azonban megjelenik Kölcsey más az Élet és Literatúrában megjelent műveiben is, amelyekben továbbá szorosan összefonódik a megkettőzött személyiség és az álnév problematikája.

Ez a gyakorlat többek között megtalálható a később Kritika és antikritika címet kapó szövegben, ami eredetileg az Élet és Literatúrában megjelent Cselkövi álnévvel ellátott kritika (Körner Zrínyijéről) második lábjegyzeteként, fiktív olvasói levélként névtelenül jelent meg.43 A jegyzet azon a ponton tűnik fel, amikor a recenzióban Cselkövi(/Kölcsey) felemlegeti, hogy méltatlannak érezte, hogy reagáljon az érdemi vitára képtelen Berzsenyi feleletére.44 Ezzel megfelelően fel lett vezetve az anonim szerző nézőpontja, aki arra tesz kísérletet, hogy Kölcsey, a kritikus és Berzsenyi, az antikritikus összeütközését egy fiktív olvasói levélíró (elviekben) elfogulatlan nézőpontjából „hideg vérrel” vizsgálja meg. Azzal az előfeltevéssel teszi mindezt, hogy ezáltal „tanúságot vehet a’ szemlélő magának, midőn a’ felingerlett emberiséget látja munkálkodni! A’ felingerlett fej előtt minden dolog elváltoztatja saját természetét, színét, relátióját; ’s idegen állapotban jelen meg.” 45 Ezzel a fiktív olvasói levél a korabeli kritikai tónust támadó szövegek stílusát imitálva Berzsenyit és Kölcseyt egyaránt elmarasztalja, amiért írásaikkal „[a]’ helyett, hogy a’ […] fáklyát gyujtanának a’ józanabb ízlésnek: pört és makacs megátalkodottságot okoznak”.46 Érdemi diskurzus, amely megvalósítaná a kritika a korban alapvetően elvárt ízlésnevelő és tanító funkci óit, nem valósult meg a felek között, sőt kijelentéseikkel kölcsönösen beleestek a személyeskedés csapdájába. Ezt alátámasztandó mind Kölcsey kritikájából, mind Berzsenyi Észrevételek Kölcsey’ Recensiójára című művéből a fiktív szerző egyaránt hoz példákat, viszont nem taglalja érdemben, hogy a diskurzusnak miről kellett volna szólnia, hogy az alapvető nevelői feladatot be tudja tölteni. Az látható, hogy a független pozícióból egyaránt értelmetlennek tartja a szerzői nevekkel csupán reprezentálni kívánt korabeli kritikai és antikritikai műfajokat, amelyek szerinte érdemben nem viszik előre az irodalmi életet, csak köztudott dolgok megfogalmazását viszik véghez, sőt feszültségkeltő hatásukkal megosztják a literátorokat.

A fiktív szöveggel szemben Cselkövi recenziójának második, elméleti megfontolásait közreadó levelével a bírálat műfaja mellett érvel, így a két szöveg, mint a korabeli kritikaelmélet egymásnak
ellentétes véleményei egyszerre jelennek meg az olvasó előtt. Cselkövi elismeri, hogy a kritikus csak akkor kerülheti el a recenzeálásból fakadó problémákat, ha hallgat. Ez azonban elfogadhatatlan számára, ugyanis a kritikát hasznos műfajnak tartja, ami felismerhetővé teszi a hibákat a befogadók számára, valamint újabb távlatokat nyit meg a literatúrában.47 A kijelentések személyeskedésként való értésére, vagyis a kritikusi elfogultság problémájára, ami gyakori vádpont volt a műfajjal szemben, a következőképpen reagál: „minden Recensens csak azt érezteti velünk, hogy az ő individuális ítélete millyennek találta a’ kéz alatti művet”.48 Ezzel azt hangsúlyozza, hogy a kritikus ítélete egy bizonyos ismeretelméleti nézőpontból megfogalmazott
vélemény, ahol a recenzens önmaga meghatározottságait teljes mértékben levetkezni nem tudja, és ezért az elfogulatlan ítélkezést lehetetlennek tartja: „[a]z ember mindég ember marad, az
Íróban, a’ Kritikusban, az Olvasóban egyformán. Ha remélled, hogy a’ író a’ kritikus által megtéríttessék, hogy a’ kritikus a’ maga csalhatatlanságát szerény kétség alá vegye, ’s hogy az olvasó a’
kettőről részrehajlás, és előítélet nélkül hozzon ítéletet: úgy lehetetlenséget remélltél.”49 A felvetett problémák megválaszolását pedig egyértelműen az olvasóra bízza: „Te, azok közé tartozol, a’ kik
szeretnek gondolkozni, ’s a’ gondolkozó fej gyakran csekély útmutatás által szép felfedezésekre vezettetik: ’s én ohajtom, hogy ezernyi parányi vizsgálatokon valami fontosabb resultatumokra
juthass el.”50 Ez a törekvés pedig összecseng az Élet és Literatúra főbb célkitűzéseivel, vagyis az önálló gondolkodásra és véleményalkotásra való biztatással: „[a]’ gondolkodó fej ítéletet hoz a’
resultátumokról a’ principiumokra és viszont: ’s az illyenekre nézve Montesquienek tanácsát követnünk illik: nem mondani el mindent; ’s a’ mit mondunk is, csak azért mondani el, hogy az Olvasó gondolkodásra ébresztessék.”51 Mindebből következik, hogy az itt felmutatott különböző nevekkel ellátott vagy éppen névtelenül megjelenő nézőpontok tétje alapvetően az olvasó egyéni – a Kölcsey ismeretelméleti megfontolásai alapján lehetségesnek tartott – kritikusi attitűdjének kialakítása. 52 Kölcsey Előbeszéd című szatirikus írása, amely a „minden darabnak, mellyet a’ Publicum elébe ád, recenseáltatni kell”, az Élet és Literatúra szerkesztési gyakorlatát alapvetően meghatározó szemerei elv paródiájaként is olvasható, szintén kapcsolódik a Töredékek által felvetett episztemológiai és névhasználati problémához. A könyv nélküli Előbeszéd három szorosan összetartozó, egymást működtető, ugyanakkor elbizonytalanító szövegből áll, amelyek külön névvel ellátott narrátorai egy-egy ismeretelméleti pozíciót képviselnek. Az első, végül is a könyvnélküli előbeszéd narrátora, a literatúrához nem értő, dilettáns Dörgényfalvi Dörgény Andor, aki megnyilatkozásaival (tudtán kívül) a kor irodalmi életét gúnyolta ki. A második beszélő A’ Redactio, aki interpretálja Dörgényfalvi szövegét, ugyanakkor arról értesít, hogy a könyv, amelyhez az előbeszéd íródott, nem fog elkészülni, mivel tudomása szerint a szerző élethelyzete megváltozott, és már nem kíván a magyar literatúrával foglalkozni. A harmadik beszélő Cselkövi, a fiktív kritikus, aki a vonatkozó teória hiánya és az irodalmi küzdelmekbe való belefáradás miatt feladja a kritika megírását, és a szövegek interpretációját az olvasóra bízza, miközben támogatja a szerzőt műve elkészítésében. A három személyiség kijelentései egymást erősítik, elbizonytalanítják, illetve a folyamatos visszacsatolással körkörösen működtetik a szövege(ke)t. Az olvasó nem tud meggyőződni egyik nézőpont hiteléről sem, végül Cselkövi hatására magára hagyva arra kényszerül, hogy saját maga véleményét alakítsa ki.53 Kölcsey mindezzel kicsiben modellezi és egyben parodizálja az Élet és Literatúra elveit. A folyóiratban használt nevek, álszemélyiségek (Cselkövi, Dörgényfalvi Dörgény Andor, A’ Redactio vagy éppen a névtelenség) különösképpen ráirányítják az ismeretelméleti többszólamúságra a figyelmet, miközben az olvasót saját, önálló gondolkodásmódjának kifejtésére ösztönzik.
*
Kölcsey ismeretelméleti megfontolásai alapvetően abba az irányba mutatnak, hogy egy-egy ítélet meghozatala csak egy bizonyos pozícióból tartható igaznak. Emellett azonban feltételezte különböző, elviekben egyenrangú látószögek létét, amelyek felvételéhez szüksége volt a névhasználat segítségével megkonstruált ellentétes pozíciókra, ahonnan más szemszögből tudott vizsgálni egy-egy számára fontos problémát. Ez azonban nem jelentette azt, hogy teljesen függetleníteni tudta és akarta volna magát saját antropológiai meghatározottságaitól és hiteitől, vagyis tudatában volt elfogultságának, sőt ennek leküzdését a látószögekkel való kísérletezés kapcsán alapvetően lehetetlennek tartotta. Gondolkodása ez alapján éles ellentétben állt azokkal a korabeli kritikaelméleti álláspontokkal, amelyek a bírálatok alapvető feltételeként az elfogulatlanságot határozták meg. Kölcsey azonban nem adja fel a vágyát, hogy befolyásolja az olvasót, annak ellenére,
hogy kijelentéseit filozófiailag nem tudja alátámasztani.

—

1 A tanulmány az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-16-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
2 Bécsy Ágnes, A szövegtől a szerzőig: Költészet és Kritika = A magyar irodalom történetei II: 1800-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bp., Gondolat, 2007 (A Magyar Irodalom Történetei, 2), 58.
3 Szemere Pál (a továbbiakban: Szemere) Kölcsey Ferenchez (a továbbiakban: Kölcsey), 1823. márc. 26. = Kölcsey Ferenc, Levelezés: II. 1820–1831, s. a. r. Szabó G. Zoltán, Bp., Universitas, 2007 (Kölcsey Ferenc Minden Munkái), 44.
4 Kölcsey Szemeréhez, 1823. ápr. közepén = Uo., 53–54. 63

5 Kölcsey Ferenc, Görög filozófia = Uő Összes művei, I, s. a. r. Szauder Józsefné, Szauder József, Bp., Szépirodalmi, 1960, 1000.
6 Kölcsey Ferenc, Des Cartes’ Philosophica Principia-inak extractusa: Rövid értekezés Cartesius skepsiséről és marginális jegyzésekkel. 1810. = Uő Kiadatlan írásai 1809–1811: Kölcsey és Kállay
Ferenc műhelyének kézirataiból, s. a. r. Bánhegyi György, Szauder József, Szauder Józsefné, Bp. MTA Irodalomtörténeti Intézet, 1968 (A Magyar Irodalomtörténet Forrásai – Fontes ad Historiam
Literariam Hungariae Spectantes, 8), 213.
7 René Descartes, A filozófia alapelvei, ford. Dékány András, Bp., Osiris, 1996 (Osiris Könyvtár: Filozófia), 25.
8 Kölcsey Ferenc, Ízlés = Uő, Irodalmi kritikák és esztétikai írások I, (1808–1823), s. a. r. Gyapay László, Bp., Universitas, 2003 (Kölcsey Ferenc Minden Munkái). Vö.: Kölcsey Ferenc, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz = Uő, Erkölcsi beszédek és írások, s. a. r. Onder Csaba, Bp., Universitas, 2008 (Kölcsey Ferenc Minden Munkái), 63; Uő, Des Cartes’…, i. m., 212.
9 Gyapay László, „A’ tisztább ízlésnek regulájival”: Kölcsey kritikus pályakezdése, Bp., Universitas, 2001 (Klasszikusok), 120–121, 128–129.
10 Kölcsey, Kritika = Uő Összes művei, i. m., 682; Vö.: Gyapay, i. m., 117–118. 64

11 Uo., 661.
12 Gyapay, i. m., 132.
13 Kölcsey, Kritika, i. m., 682.
14 Uo., 662.
15 Kölcsey Ferenc, Jegyzetek a’ Kritikárol és Poesisröl = Uő, Irodalmi kritikák…, i. m., 33.
16 Kölcsey Ferenc, Görög filozófia = Uő Összes művei, i. m., 1010.
17 S. Varga Pál, Ész és hit: Adalékok a 18–19. század fordulójának vallásbölcseleti vitájához = Uő, Az újraszőtt háló: Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban, Bp.,
Ráció, 2014, 117–118.
18 S. Varga Pál, A Vanitatum vanitas és a Nemzeti hagyományok = Uő, Az újraszőtt háló: Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban, Bp., Ráció, 2014, 150–151.
19 Gyapay László, A bíró, a kertész és a kritikus: Metaforák Kölcsey kritikai írásaiban = Színjáték–költészet: Tanulmányok a nyolcvanéves Kilián István tiszteletére, szerk. Czibula Katalin,
Demeter Júlia, Pintér Mária Zsuzsanna, Bp.–Nagyvárad, Partium–Protea Egyesület–reciti, 2013, 374.

20 Uő, Csokonai Vitéz Mihály’ munkájinak kritikai megítéltetések = Uő, Irodalmi kritikák…,
i. m., 39.
21 Gyapay, A bíró…, i. m., 373.
22 Uő, Mohács = Uő, Erkölcsi beszédek…, i. m., 34.
23 S. Varga Pál, A „hideg, vizsgáló ész” s a „szeretettel tölt szív” tudománya: Ismeretelméleti pozíciók Kölcsey Ferenc gondolkodásában = Mesterek, tanítványok: Ünnepi tanulmánykötet a hetvenéves Csetri Lajos tiszteletére, szerk. Szajbély Mihály, Bp., Magvető, 1999, 283.
24 Uő., Görög filozófia, i. m., 998.

25 Kölcsey, Görög filozófia, i. m., 999; Uő., Töredékek…, i. m., 1077–1078.
26 Uo., 1069.
27 Uő., [Iskola és világ] = Uő., Erkölcsi beszédek…, i. m., 9.
28 Kölcsey, Töredékek…, i. m., 1076–1077.
29 S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai: A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a XIX. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Bp., Balassi Kiadó, 2005, 420.
30 Kölcsey, [Iskola és világ], i. m., 9–10.
31 S. Varga Pál, A „hideg, vizsgáló ész” s a „szeretettel tölt szív” tudománya: Ismeretelméleti pozíciók Kölcsey Ferenc gondolkodásában = Mesterek, tanítványok: Ünnepi tanulmánykötet a hetvenéves Csetri Lajos tiszteletére, szerk. Szajbély Mihály, Bp., Magvető Kiadó, 1999, 304–305; Kölcsey Ferenc, Nemzeti hagyományok = Uő.
Összes művei…, i. m., 523.

32 Uő., Görög filozófia, i. m., 1076; Uő., Nemzeti hagyományok, i. m., 491–492, 494.
33 Uő., Mohács, i. m., 34; Stanley Fish, Bizonyítás vagy meggyőzés: a kritikai tevékenység két modellje, ford.
Beck András = Az irodalom elméletei, III, szerk. Thomka Beáta, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1997, 5–26.
34 Kölcsey Ferenc, A’ férj-ölő = Uő, Szépprózai művek, s. a. r. Szilágyi Márton, Bp., Universitas, 1998 (Kölcsey
Ferenc Minden Munkái), 43–52; Uő, A’ gyilkos anya = Uo., 53–63; Uő, A’ vadászlak = Uo., 64–91; Uő,
Vanitatum vanitas = Uő, Versek és versfordítások, s. a. r. Szabó G. Zoltán, Bp., Universitas, 2001 (Kölcsey
Ferenc Minden Munkái), 116–118; Uő, Zrínyi’ éneke = Uo., 157–158; Uő, Zrínyi’ második éneke = Uo.,
176–177.
35 Kölcsey Kazinczy Ferenchez, 1817. jún. 11. = Kölcsey Ferenc, Levelezés I, (1808–1818), s. a. r. Szabó G.
Zoltán, Bp., Universitas, 2005 (Kölcsey Ferenc Minden Munkái), 567–568.
36 Kölcsey Szemeréhez, 1823. ápr. 6. = Kölcsey, Levelezés II…, i. m., 49.
37 Kölcsey Szemeréhez, 1823. ápr. közepén = Uo., 54.
38 Kölcsey Szemeréhez 1823. ápr. közepén = Uo., 53–54.

39 Kölcsey Szemeréhez 1823. júl. 12. = Uo., 80–81; Szemere Kölcseyhez 1823. ápr. 26. = Uo., 58–59, Kölcsey
Szemeréhez 1823. máj. 11. = Uo., 67–68; Szemere Kölcseyhez 1823. jún. 12. = Uo., 72; Kölcsey Szemeréhez
1823. jún. 27. = Uo., 74, 76; Cselkövi [Kölcsey Ferenc], [Töredékek a vallásról] = ÉLit, [szerk. Kölcsey
Ferenc, Szemere Pál], Pest, Trattner, 1827, 24–46.
40 Kölcsey Szemeréhez, 1823. ápr. közepén = Kölcsey, Levelezés II…, i. m., 53.
41 Kölcsey, Erkölcsi beszédek…, i. m., 118–119; Kölcsey, Irodalmi kritikák…, i. m., 516–544.
42 CzF, I, 932.
43 [Kölcsey Ferenc, Szemere Pál?], [Kritika és antikritika] = ÉLit, [szerk. Kölcsey Ferenc, Szemere Pál],
Pest, Trattner, 1826, 174–183.
44 Cselkövi [Kölcsey Ferenc], [Körner Zrínyijéről] = ÉLit, [szerk. Kölcsey Ferenc, Szemere Pál], Pest,
Trattner, 1826, 174.
45 [Kölcsey, Szemere], i. m., 181.
46 Uo., 175.

47 Cselkövi [Kölcsey], i. m., 181–183.
48 Uo., 185.
49 Uo., 187.
50 Uo., 188.

51 [Kölcsey Ferenc], [Mottó] = ÉLit, [szerk. Kölcsey Ferenc, Szemere Pál], Pest, Trattner,
1826, 3.
52 Kölcsey, Előbeszéd, i. m., 121; Fenyő István, Egy különös és különleges folyóirat: az Élet és Literatúra = Friedrich Ildikó, Élet és literatúra, Muzárion 1826–1833: Repertórium,
Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1991, 9–10; Zákány Tóth Péter, 1826: Elkülönülő irodalmunk kezdetei: Megjelenik az Élet és Literatúra = A magyar irodalom…, i. m., 156, 161–162; Mester Béla, Szemere Pál Élet és Literatúrája = A romantika terei: Az irodalom, a művészetek és a tudományok intézményei a romantika korában, szerk. Gurka Dezső, Bp., Gondolat, 2009, 47; Fórizs Gergely, Kontextusok az Élet és Literatúra önértelmezéseihez = Margonauták: Írások Margócsy István 60. születésnapjára, szerk. Ambrus Judit, Bárány Tibor, Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Vaderna Gábor, Teslár Ákos, Bp., reciti, 2009, 91–95, 102.

53 Kölcsey Ferenc, Előbeszéd = Uő, Irodalmi kritikák…, i. m., 110–121; Onder Csaba,
A klasszika virágai: anthologia, praetexta, narratíva, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2003,
128–131.