Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek (tárca)

Az ünneplés fontosságáról, neked, Hermannak!

Egyszeri, egyetlen barát!

Ugyan, mondd, miért szeretünk mi mindig mindent szebbnek látni, mint a való­ság? Mi célunk lehet vele? Érdekünkben állna? Nem hinném! Mégis! Mégis min­den leveledben valami régit is megírsz, persze hivatkozhatsz arra, én kértelek meg az emlékezésre, s még igazad is van. Mindig én vagyok gyenge, nekem kell kapasz­kodó kiüresedett hétköznapjaimba, valami tisztaság, egy zsenge ága a múltnak, amit még nem tört le a feledés vihara az emlékezet törzséről, amibe bele lehet, ha csak pillanatig is, de bele lehet kapaszkodni. Az ünneplés fontosságáról akartam veled már régóta beszélni, igen, erről az elhanyagolt vagy alkalmasint túlcsócsált témáról! Te legalább természetközeli léted, falusi életed miatt akarva s akaratlan megtapasztalod az igazi ünnepet! Írtad a farsangot, szinte láttalak magam előtt, ahogy kissé pocakosan lépdelsz a falusi kultúrház felé, még friss hóban, igen, oda, befelé a bálba. Kicsit szégyenkezve azért, hogy micsoda marhaságra rá nem vett az asszonykád, de belenyugvóan, és érdeklődve, telet temetve, tavaszt várva, a meg­tisztulás, a feltámadás reménységébe kapaszkodva. Jóféle, tiszta, valódi ember lettél te, Hermanom, a jóisten kegyelméből, mondanád te! Látod, én a felsőbb hatalmak tagadójaként el nem hiszem az ilyesmit, hogy más kegyelméből lennél olyan, mint amilyen vagy. Én azt hiszem, valami mély és ösztönös tisztaság ez a tiéd. Amit sem a világ, sem az emberek, sem a múló időben téged tépázó kétségek, viszontagságok nem tudtak és nem is fognak tudni bepiszkítani. Boldog vagy-e, ezt nem tudom, de tisztaságod megvéd sok gonosztól, s egyféle boldog tisztes létet ad. Okos, bölcs lé­tezést. Hanem ugyan mit filozofálok én itt rólad, mikor legjobban te ismered maga­dat, majd ha úgy látod jónak, írsz nekem erről. Inkább ezt az ünnepet segíts nekem végiggondolni, Hermanom! Hogyan kellene ünnepelni? Nagy kérdés ez nekem.

Én úgy vagyok egy jó ideje, mint egy el nem mosott, de ledugózott demizsonba zárt muslinca. Bezártan élek, magam választásából. Van levegő, tér is, még repdes- ni is tudok, muslinca létem megszabott idejének százszorosára elegendő ételem, azaz szőlőseprőm is van, a vastag üvegfalon minduntalan kicsapódó pára vizéből inni is tudok bőséggel, s így egyszerre vagyok szabad és fogoly. Magamnak foglya s rabtartója. Van, aki eny- nyitől többet sose kér a sorstól. De nekem az a bajom, ha olykor túlnézek az üvegfalon, mindig messzebbre óhajtok menni a lehetségesnél, és azt hiszem magamról, én mindenkinél szomjasabb és éhesebb vagyok. Meg jobb is. Ami nem igaz! Mert ha kihúznák a dugót, bizony megállnék a demizson szájánál, beleszippantanék a kinti légbe és dicsőségesen visszarepülnék. Mert a ma­gam rabságát megszokva megijednék a mások szabadságától! Így vagyok az ünneppel, az ün­nepléssel is. Nem tudom, hogyan kell. Irigyed vagyok! Az bizony! Gyaur irigyed, aki titokban és leselkedve bámul téged, titokban elképzelve azt, amint a falusi kultúrház felé tipegsz, karodon asszonykáddal, bal kezedben egy irdatlan nagy bevásárlószatyorban a sós és sajtos ropi, mellette az édes borocska szebbik felednek, neked egy jól sikerült pálinka, díszes üvegben, meg a váltás cipők, mert ugye csak latyakos az út a bálteremig, csizmában meg mégse lehet keringőzni. Szó­val ballagtok a batyus bálba, csupa ismerős, kedves ember közé, ahol az számít, becsület van, s nem a vagyon, társadalmi helyzet, beosztás. Igaz is, te Herman, van még ilyen bál, ahol ez így megy? Úgy gondolom, i^ú- s gyerekkorunkhoz képest romlott a helyzet, s bár akkoriban is csak megnézték egymást a népek, ki kicsoda, hogy néz ki, de mostanság mintha erőteljesebb lenne a rongyrázás. A hamiskásság! Emlékszem, a város, ahol kis ideig éltem, sokáig évente rendezett városi bált, majd mikor polgármesterváltás történt, valahogy hirtelen elmaradt a városi bál meg­hirdetése is. Mert ugye, akivel bálozunk, azzal egyféle közösséget is vállalunk. Vadász vadásszal, tűzoltó tűzoltóval, diák diákkal és így tovább. De polgármesteri, városi bálba a kiparancsolt hi­vatalnokokon túl egy idő után már – szerintem a polgármester arroganciájának és butaságának köszönhetően – senki fia borja nem kívánkozott, így abbamaradt ez a tradíció évekig. Mostan­ság nem tudom, mi lehet, de én akkor se mennék, ha oda engemet díszvendégnek hívnának, ha ők fizetnének. Korpával nem jó keveredni! Biztos, hogy efféle bálba befizetni sincs kedvem, meg pénzem se. Hamisat már én nem vásárolok! Pedig de jó lenne jót mulatni! Mert ünnepelni jó! Ahogyan Anton Pavlovics Csehov megírta A dohányzás ártalmasságáről az ő kis remekét, s abban jól elmagyarázza, a „mit miért kell tenni” dolgot, nos, valahogy úgy szeretnék én is az ünneplés fontosságáról értekezni veled. Persze a poloskákat kihagynám, feleségem s lányaim se szerepeltetném benne, csak olyan szépen és nemesen kívánnék megnyilatkozni. Megpróbálko­zom, csak neked Hermanom, megpróbálkozom elmondani ezt! Csehovtól oly messze vagyok, mint városi lakásom íróasztala a Jupitertől. De csak lesz, ami reptet!

Szóval várom már azt a napot, hogy találkozzunk. Március gyorsan elfut, így szokott lenni, utána máris ott a húsvét, és jó lesz nálad, nálatok, megülni a feltámadás ünnepét. Utolsó leveled­ben rám bíztad az asztal díszének szánt parasztsonka vásárlását! Hallod-e, te, nagy egy huncut vagy ám, mert bár gourmand vagyok, de rossz vásárló egy személyben, én csak a készre bukok, nemigen szoktam a beszerzéssel foglalkozni. De értem ám, miért bíztad ezt rám! Mert a készülődés a fontos. Hogy a legszebbet, legjobbat próbáljam megtalálni, s emiatt kénytelen legyek akár többször is nyakamba venni a várost, hentesboltokat, nagyáruházakat, piacot végigböngészve. Ezt tettem, Herman! Mi­csoda császárszalonnák, oldalasok, hurkák, kolbászok, tőkehúsok hegyei mellett mentem el, s hányszor, mígnem megtaláltam a mi sonkánkat! Nyolc kiló és hetven deka, formás, keményfán, hidegen füstölték, a mester állítása szerint legkevesebb hatvan napig. Színe barnáspiros, a csontnál, a szépen kanyarított bőr peremén apró sókristályok nyiladoznak, az illata egyszerre nyálcsorgató és izgalomba hozó, íze mesés, ezt egy leheletnyi vékony szeleten próbáltam ki. E parasztsonka formája pedig olyan, mint a dédapámnak a háborúba induló menetszázada előtt Offenba- ch kánkánját táncoló, érett táncosnő combtöve, amikor éppen felrúgja a ritmust az égig. A zsöllyében színházi látcsővel felfegyverkezett tüzér tisztikar legnagyobb örömére. Jut eszembe, éppen száz éve veszett el a dédapám, aki tüzér volt. Na, szó­val íz, szín, forma, minden tökély. Naponta megnézem a kamrában, ahol most lóg, zsírpapírral letakarva. Szóval értem már a te huncutságodat, s jó lenne eltanulni tő­led ezeket az apróságokat. Mit hogyan kell. Az ünneplésünk, tudom, nem hangos és tüntető lesz, asszonykád nem is örülne duhajkodásnak, hát inkább olyan megnyug­tatóan ebéd utáni szuszogós lesz az, kis sétával a templomdombhoz. Esetleg meg­mutatod a kerted, mit, hová, miért ültetsz, hátha megtanulom a falusi létnek a lé­nyegét. Ahogy ezt ez a Pál apostol írja: „Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét.” Szóval meglesem a nagy titkot, a vetést, az újjászületést, a maghasadást, igen, így mondtad. Nem a paksi meg a lévai atomerőművekben van az erő, hanem egy hasadó vetőmagban! Szóval készülök! Naponta meglesem a sonkát, régi, emlékezetes ajándékba kapott italaimból készítek egy válogatást, mindenből a legjobbat. Azt viszem hozzátok. Hogy az ünneplés tényleg fontos legyen. Nálad, nálatok! Békében! Ha a feltámadás szomorúsága jutna eszembe, majd vigyél ki sétálni, mint egy rossz lusta kutyát, vigyél végig a fellobbanó zöldű mezők szélén, a buja cseresznye, alma és szilvafák pártája alatt. Él az élet. Éljen is! Szóval fontos és jó lesz az ünneplés, Hermanom! Ha sokat ismétlem ezt, az azt jelzi, ezt kívánnám! Tartsunk ki addig. Meg azután is! Ölel Fridolinod!