Csanda Máté: Forgatókönyvek félelemre – Vida Gergely, horror, klasszikusok (laudáció)

[Tisztelt egybegyűltek, kedves barátok, versszeretők, Vida-Gergely-fanok és horror-rajongók…]

kezdhetném mindjárt úgy, már azon túl, hogy mekkora megtiszteltetés ez itt és most, meg eleve, hogy ismételten szájamra vehetem egyik legkedvencebbik költőm nevét (nyelvhatáron,
Lajtán, hetedhét országon innen és túl), szóval, hogy hogy jövök én ehhez, és hogy mi mindenhez nem értek. Eleve nem tartom magam versszakértőnek, pláne nem irodalomelmélésznek,
de még csak tisztességes horrorhermeneuta sem vagyok (rajongásról pedig végképp nem beszélnék, már ami ezt a zsánert illeti) – másfél kezemen meg tudnám számolni, hány horrorfilmet láttam (a gothic-, a splasher-, a splatter-, a zombis és exploitation-alkategóriákat is beleértve), sőt töredelmesen bevallom, ennek a jó részét is most, az elmúlt hetekben pótoltam be, Vida Gergely verseit olvasva-nézegetve-ízlelgetve, hol magyarul, hol szlovákul, felváltva, szendvicstechnikával, helyenként egy kis fullhádés hentelést, csonkolást, iszonyatot közbeiktatva (ha már egyszer esztézisről van szó) – nekem, kérem szépen, annak idején még az is egy kisebb fajta induktív-intellektuális erőfeszítés volt, hogy rácsodálkozzam, a Horror-klasszikusok versei szinte kivétel nélkül filmes referenciák (bár ez így, utólag belegondolva igazán evidens)…

Na, már most nagyjából két utat látunk. Az első az, hogy mint kezdő-középhaladó Vida Gergely-fan, megijedve (és megilletődve) a versekben sorjázó szimbólumok, metaforák, citátumok, referenciák és poétikai műfogások gazdagon rétegzett szövetétől, hirtelen pánikszerűen elkezdünk utánaolvasni – merthogy ennek ugyebár komoly irodalma van, teoretikus holdudvara, háttértartománya, ahogy ezt jobb helyeken mondani szokás, ez nem csupán valami reflektálatlan, alanyi-háztáji, tessék-lássék, l´art pour l´art gyilok és gusztustalanság. Lehetne, sőt tán kellene is hivatkozni sokakra, az ún. nagyokra, Platóntól Lacanon át Julia Kristeváig, beszélni, szaporítani a szót a paródia elmélettörténetéről, Bachtyinról és Sklovszkijról, pszichoanalitikus teóriákról, varratelméletről és borromei kötésről, taburól és totemről, testbe vetettségről és nyelv-előttiségről, a szignifikációs szövevénybe való belebonyolódás mikéntjéről, voyeurizmusról és szkopofíliáról, undorról és abjection-ről, jelöltről és jelölőről, Angst-ról és Furcht-ról, Ich-ről meg Es-ről, je-ről és moi-ról, glance-ről és gaze-ről, sőt a vége felé talán egy kis žižekezés (žižekozás?) is beleférne – és így tovább, unalomig, orrvérzésig, rémségesen redundánsan, komplett estéket átbeszélve és horrorszerűvé téve.

A másik lehetőség, hogy nyíltan, pőreségünk, esetlegességünk tudatában, ahogy a szlovák mondaná, narovinu, zoči-voči, bez servítky, elkezdünk arról beszélni, hogy mi az, ami tetszik, illetve hogy mindez nekünk – mennyire (mennyire nagyon!) tetszik, istenem, csak sikerüljön szavakat találni, vagy hogy is mondják, szavakba önteni, bárcsak költőnek születtünk volna, nem pedig recenzensnek, merthogy már eleve, az, ahogy a kötet kezdődik – kinyitom, és rögtön azt látom, hogy „Lassú, szadista halálok, / sok zoommal. / A testnedvek átszűrődnek az időn, / mint egy nagy lyukú szitán.” Szinte rögtön utána: „Így készül az emlék, / a nagyagy roppant semmijében. / Legtöbbjét megtalálni a youtube-on, / onnan már valóban nincs visszaút.”

Szóval, hogy szeretem az ilyen alkotásokat, picit olyanok, mint Švankmajernek azok a bizarr akože-állatai. Ahol sokáig lehet, sőt kell szuszogni, hunyorítgatni, bíbelődni, míg az élménydarabkák öszeállnak egy értelmezhető egésszé, míg a sok kis partikuláris motívum, látványfólia és borzalom-preparátum kiad valami szövetet, ami aztán maga is olyan, mint egy wunderkammer, telis-tele rendbe szedett, vitrinbe zárt csodabogarakkal, fosszíliákkal és relikviákkal, jó néhányat felismerni vélek, be tudok azonosítani, de sokukról azt sem tudom, mi fán terem, hogy állat-e vagy növény, szerves-e vagy szervetlen – sejtem, van benne (a kötetben, ill. a versek közt) valami titkos-titokzatos rend, na itt jönne jól, ha irodalomteoretik lenne az ember (lennék én), bár biztosan nem egy tisztán tervszerű, kiérlelt konfiguráció, nyilván keveredik hozzá némi véletlenés hordalékszerű cucc is, amúgy csupa-csupa izgalmas töredék, már eleve, ez a sok elhallgatás, a sok vágás és hirtelen eltűnés és ritmusváltás, ahogy az egyik metafora svenkel a másikba, tiszta téboly, meg aztán a tisztázatlan, fojtogató kérdések sokasága – Ki beszél? Honnan ez a nyelv, honnan és kinek?

Akárhova lapozok, mindenhol ugyanaz a meg- és felfejthetetlen esszencia fogad, valami iszonyatos lényegiség hatja át a verseket, valami sűrített, töményen adagolt élmény-, impulzus- és indulatanyag, melynek súlya alatt eresztékeiben ropog a nyelv, mely tartja, cipeli, formává szabja mindezt a töredezettsége mellett is izzó intenzitású képiséget, merthogy képekről, képsorokról van itt szó, komolyan mondom, én még ennyire képi költészettel nem találkoztam, mintha egy operatőr lenne a szerző, vagy legalább is egy megrögzött voyeur, vagy valami notórius szkopofil fazon, akiben van egy nagy adag hideg profizmus és félelmetes magabiztosság, az is lehet, hogy nem is ember, hanem valami önműködővé vált izé, okosprogram, mesterséges intelligencia, mostanában annyit lehet erről olvasni – mindenesetre, ha ember, ha program, a fő téma a nézés öröme, azonosulás a nézettel, a nézés tárgyával, ami ugye a nézés hatására maga is egy picit megváltozik, sok-sok (szorongással átitatott-megszínezett) nézés, nézés ingatag talajon, bármikor jöhet egy jump cut, hogy honnan, micsoda által, azt rendszerint nem tudjuk, meg hát idő sincs rá, sodor a látvány, ami akár egy pillanat alatt rettegésbe, horrorszerű léttapasztalatba fordulhat – tekintet és félelem, félelem és reszketés kibogozhatatlan textúrájában bolyongunk, úgy is mondhatnám, hogy bokáig gázolunk a halál-felé-tartó-létben, valóság valóság hátán, mint egymásból nyíló popup-ablakok, mi meg csak kapcsolgatunk-klikkelgetünk, vagy már azt sem, merthogy nem birtokoljuk a látást, csupán bérlői vagyunk annak, felhasználók, egyik félelemből a másikba, hopp, máris másik félelem, ami megint csak átúszik egy újabba, ami meg metasztázisokat ereszt, fade-out, fade-in, szóval mintha csak a tekintet volna ugyanaz, amiből meg sehogy sem lehet kiszállni, meg hát mi is nézve vagyunk, folyton folyvást, mindig is és már eleve nézve, miközben mindent áthat ez a – hogy is mondjuk – tekintetnek kitettség tapasztalata, tekintet és undor, tekintet és a tisztátalanság érzetének kibogozhatatlansága, a sejtés, hogy legbelül mi is csupa mirigy vagyunk, nyirokcsomó, húslebeny meg ilyesmi, és bármikor szétnyithatóak, és ha szétnyitódunk, akkor kampec az énnek, kampec a világlásnak, és hát hiába, végül is minden a tekintettel kezdődik, Otto Pächt után szabadon, kezdetben volt a szem (s csak utána, jóval utána az írás), sőt, ha hihetünk egyes teóriáknak, az én is – vagyis mindaz, amit sebtében, jobb híján énnek nevezünk – a tekintet aktusa révén létesül, valami megmagyarázhatatlan őshasadásban, amitől kezdve egy egész életen át ezt a meghasadtságot próbáljuk behozni, befoltozni, tükörélmény, satöbbi, szóval hogy mintha csakis a tekintet létezne igazán, pontosabban mintha a tekintet fúrna-vezetne a legmélyebbre, a legősibb, legzsigeribb tapasztalati és indulati rétegekig, mintha a tekintet lenne a legközvetlenebb viszonyban az iszonyattal, amely talán az egyetlen igazi, őseredeti és maradéktalanul saját tapasztalat ebben a randa, rohanva rohanó, pótvalóságokat, pótélményeket, hiperlinkeket, vizuális protéziseket termelő, saját szimulációjában feloldódó világunkban, egy olyan világban, melyben úgy néz ki, végleg és menthetetlenül összekutyulódott fictum és factum, valóság és szimulákrum, szent és profán, valóság és hipervalóság, melyben Michelangelo freskórészletéből is bármikor bárgyú, kommersz képernyőlogós kontent válhat: pixel pixel mellett, egyek és nullák, és így tovább.

„Valahogy mindig a látásnál kötünk ki” – olvasom a LEFOLYÁS, avagy Jegyzetek A zsánerköltészet megújítása (2) c. vershez c. versben (egyáltalán micsoda ez? önálló vers? versmaradék? mutáció? parergon? appendix? addendum?). És valóban, egymásba csúszó látványfóliák és látványszilánkok szövetével van dolgunk. Úgy képzelem, hogy Vida Gergely valójában egy kórboncnok – preparátumokat készít, mintha nyelvet, kulisszákat, képeket, formátumokat keresne- válogatna egy alapvetően már meglévő, fortyogásban lévő, félig-meddig már formává szerveződött valóságanyaghoz. Boncol, desztillál és fermentál, rendszerez, vágólapra és tárgylencsére helyez mindenféle gondosan begyűjtött, megtisztogatott, szétszálazott horror-nyers-anyagokat. Mint egy manierista festőmester, akit valójában az alkímia titokzatos törvényszerűségei érdekelnek, a testhatárok és az énhatárok szétmosódása, egymásba olvadása, bizarr, félelmetes, alig vagy sehogyan sem formalizálható átalakulások, a világegyetem titkos kémiája, rettenetes testvesztések, iszonyú, nyers erők és szörnyszerű szubsztanciák sarjadása és pusztulása – de mindezt csak úgy képes poézis tárgyává tenni, hogy az ismert kánonokhoz nyúl, a mitológia jól-rosszul használható történetfragmentumaihoz, Ovidiushoz például, s mindezt az ihletettséget százszor és százezerszer látvánnyá arranzsált kompozíciókba menekíti – Herkulest fest és Nesszoszt, Szalmakiszt és Hermaphroditoszt, Szküllát és Kharübdiszt, Zeuszt és Alkménét.

Nem tudok nem arra gondolni, hogy Vida Gergely versei alattomban paródiák, véresen komoly paródiák – a szó tulajdonképpeni, klasszikusabb értelmében – elsősorban az ún. parodia seria (vagy sacra) évszázados hagyományára gondolok, mintha tényleg egy különös, mindig-is-és-már-eleve helynélküli, valami hasadásban megképződő mellettes teret nyitnának meg (egy pará-t), ami ugyanakkor egy ellen-tér is, vagyis egyszerre szól az eredeti mellett és ellenében, az eredeti mellett, mely olyan elviselhetetlenül nyers és valóságos, hogy távolságot kell tartani tőle (ahogy azt az Agamben nevű fickó mondaná) szüntelenül oszcillálva, hol szándékoltan disszonánsan, hol pedig túltolva, ad absurdum vezetve a para-ten-oden tárgyát, valahol félúton az ún. valóság és az ún. fikció, melosz és logosz, Dolog és Szó közt megrekedve. Az a gyanúm, hogy Vida Gergely végső soron afféle esszenciákat állít elő, a szó köznapi értelmében is, vagyis afféle párlatokat: valaminek a javát, velejét hozva létre – ugyanakkor a skolasztikus filozófia nyelvén is, merthogy nem az adott, konkrét formát öltő (egzisztáló, azaz a létezők rendjében itt és most jobban kidomborodó) horror-élmények érdeklik – hanem a minden horrorság mélyén rejlő, és mindennemű horrort átható lényegiség – annak esszenciája, vagyis az, ami a dolgot azzá teszi, ami –, és ami eredendően közös minden, külön-külön megélt horrortapasztalatban.

(Elhangzott 2016. november 10-én, a pozsonyi Artforum könyvesboltban, Vida Gergely kötetének bemutatóján. – Gergely Vida, Oči skál, Dunajská Streda, Spoločnost’ maďarských spisovateľov na Slovensku, 2016, preklad z mad’arčiny: Elvíra Haugová és Mila Haugová; magyar nyelvű kiadás: Vida Gergely, Horror klasszikusok, Pozsony, Kalligram, 2010)