Bánki Éva: Irodalom és összkomfort IV.

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje (részlet)

Hogyan lesz a gyerek?

Imádtam a tornaórákat. Az „álruhát”, kék dresszt, a tornacipőt, az ugrálást, a visítozást, a kergetőzést, a huppanásokat, kunsztokat, mutatványokat. Ha megkérdezték az alsó tagozatban, melyik a kedvenc tárgyam, természetesen a matekot neveztem meg – hiszen milyen tanárgyerek az, aki csak a tornaórákon érzi jól magát az iskolában. Tornaórákon semmilyen pedagógiai elv nem létezett: egyszerűen csak szabadon engedtek minket.
De persze nem minden hely volt egyformán alkalmas testnevelésre. Többször „szabadon eresztettek” a rogyadozó polgárházak és a mementóként kiállított szovjet ágyúk között, a város főterén is, ahol önfeledten keringőztek a közeli buszmegálló hangosbemondóján életre kelt, varázslatosabbnál varázslatosabb zalai falunevek: Pacsa, Galambok, Gelse, Letenye, Bázakerettye… tutálibetálibe…abrakadabra… kityrákotty. De a nevek keltette élményt zavarta, hogy az egyik szovjet ágyú csöve apai nagyapám hajdani rövidáru-kereskedésének ablakára mutatott. Mindig azt kellett képzelnem, hogy máshol vagyok, vagy hogy beburkolózom egy titokzatos falunévbe, és mint egy lufi, szállok egyre magasabbra, a fénybe, felfelé.

Legjobban hengergőzni szerettünk télen az osztályteremben. Óra elején összetoltuk a padokat, leterítettünk egy vastag szőnyeget, aztán meghatározott sorrendben gurultunk egymáson. Vállak-karok-hasak-kezek. A rengeteg nevetés egy pillanat alatt kipréselte belőlünk a fáradtságot és a félelmet. Vállak-karok-hasak-kezek. És aztán jó volt óra után, a teremben öltözve megbeszélni a legtitkosabb dolgokat.

Többek szerint ilyen hengergőzés közben születnek a gyerekek. A felnőttek leterítenek egy szőnyeget, ők is meghatározott sorrend alapján gurulnak egymáson, „hengergőznek” egyet, végül a rakás aljából kihúznak egy eleven, sírós kisgyereket.

Ebben persze azok kételkedtek, akiknek már született kistestvére.
És ami azt illeti, én is kételkedtem: nem tudtam elképzelni anyámat, ahogy abbahagyja a matekdolgozatok javítását, leveti a kardigánját vagy az otthonkáját, hogy apámmal „hengergőzzön” egyet. És egyáltalán: hova teszik a tornaszőnyeget?

Mikor mi, gyerekek elalszunk, kicipelik a fotelokat, arrébb húzzák a szekrénysort…? De hova teszik a tévét, például? És mit szól a tologatáshoz az alsó szomszéd, Márkus bácsi, aki már attól dührohamot kapott, ha délután labdáztunk? És azok a fotelok… hogyan férnek el a konyhában a beépített asztal mellett?

Többen egyetértettünk, hogy komoly felnőttek már nem hengergőznek. Nem tologatnak éjszaka bútorokat, nem kergetik őrületbe az alsó szomszédokat. Sokan még azt sem láttuk, hogy a szüleink összepusziszkodnak.

Pedig egy strand pont megfelelő hely lenne, vetette ellen valaki: ott az a hatalmas zöld gyep, és a felnőtteknek szégyellni sem kéne magukat, hisz mind fürdőruhában vannak.

De ehhez gyűlölik egymást, mondta a padszomszédom csendesen. Nem szeretnek hármasban, négyesben, ötösben lenni, de ami azt illeti, kettesben vagy egyedül sem. Én tudtam, hogy ez nem igaz, rám az ébrenlét minden órájában szüksége van a szüleimnek. Ha nem beszélhetnek a hibáimról, ha nem ismételgethetik, hogy mit-hagytam-el, mit-rontottam-el, mi-lesz-így-belőlem, akkor csak ülnek egymás mellett, és rezzenéstelen arccal, szó nélkül bámulják a televíziót. Rettegnek attól, hogy véget ér a Kék fény, a Jogi esetek, a Derrick, jön a tévébemondó, és a homályos fényekkel teli szobában aludni küldi őket. Ahogy az összes házaspárt a lakótelepen. Ahogy az összes házaspárt a világon.

Talán tényleg egy strand lenne a megoldás, töprengtem magamban. Egy komoly strand végeláthatatlan gyeppel, korlátlan nyitvatartással, égigérő fákkal, soha nem hervadó virágokkal, ingyensörrel, ingyenlángossal, és minden emberi félelmet elűző karokkal, kezekkel, lábakkal.

Egy Paradise Beach.

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)

Író, irodalomtörténész. Regényei: Esőváros, Aranyhímzés, Magyar Dekameron. Legújabb műve, a Fordított idő 2015-ben a Jelenkornál jelent meg.