Bogyó Noémi: Vakfoltok (regényrészlet)

Julija Svetlova felvétele

 

 

1988

Adam erőtlenül botorkált vissza a cellájába. Lerogyott a priccsre, kétségbeesésében eleredtek a könnyei. Egy besúgó, egy áruló. Akkor inkább a becsületes halál, a golyó, az akasztófa, a tőzeges anyaföld a fenyvesek alatt. Egy másik belső hang is szót követelt: selymes fűről, behavazott nyírfákról, karcsú női derekakról, karácsonyi mákos kalácsról mesélt, s megalkuvásról, mimikriről, semmitmondó általános jelentésekről. Az optimista jövővízió álomba ringatta Adamot. Minden filmkockáján a kihallgatótiszt szerepelt: Blažek mint intrikus, Blažek mint jóakaró, Blažek mint vadállat. Blažek szerepkörének megfelelő volt Kubiš elvtársnő asszisztenciája is. A segítőkész Blažek felett glóriás Zlatka repkedett, a pofonokat osztogató kihallgatótiszt körül pedig seprűn lovagoló boszorkány körözött. A leghátborzongatóbb mégis az az álomkép volt, amelyen Kubiš elvtársnő meztelenül kellette magát Blažek íróasztalán, aki behízelgően próbálta Adamot szóra bírni, s ő vallott Helenáról, aki amerikai kém volt, a munkásosztály ellensége, egy áruló. Minden vádló szóval csökkent a távolság Zlatka rubensi teste és Adam száraz ajka között. Már szinte érezte Kubiš elvtársnő combja hajlatának a tüzét, amikor külső hangok ragadták ki az álomképek kavalkádjából. Reggeli, borotválkozás, tekergő lépcsők.

A szobában Blažek elvtárson kívül egy idegen férfi is volt. Cigarettázott. Szürke, jelentéktelen alakja beleolvadt cigarettájának gomolygó füstoszlopába. Blažek rámosolygott Adamra, hellyel kínálta, majd elé tolta a papírt.

– Már csak ezt kell aláírnia, Zajac elvtárs, és szabad lesz. Meglátja, nincs ebben semmi ördöngösség. Néha találkozik velem, elbeszélgetünk. Ha valami érdemlegesről szerez tudomást, hírt ad. Minden szigorúan titkos lesz. Ne féljen, senki nem fog tudomást szerezni a jelentéseiről. Fedőnév alatt fog dolgozni, semleges helyeken fogunk találkozgatni: étterem, presszó, mozi. Kap egy telefonszámot, ezen fog hívni, ha valami fontos információja lesz a számunkra. Délben már a kollégiumban lehet. Pár nap múlva itt a karácsony. Mindenki szeret otthon ünnepelni, nem igaz?

Adam a papír után nyúlt, s megpróbálta értelmezve elolvasni azt, ami rajta állt, de szeme előtt a betűk mindegyre összekuszálódtak, a szavak összefüggés és értelem nélküliek voltak. Szó volt benne titoktartásról, államtitokról, az államtitok megsértéséről, jelentésekről, anonimitásról, kötelezettségekről. Most újra megszólalt a hang, ami egészen addig nem létezett, még Adam át nem lépte a börtön kapuit: Nem is olyan szörnyű, s ha nem lesz semmi jelentenivalód, akkor sem tehetnek semmit. Csak kijutni innen, újra élni. Mindegy, hogy milyen áron. Ne feledd az ornitológust, az is ártatlan volt. A félelem újra görcsbe húzta a torkát, úgy érezte, egy hangot sem tud kipréselni magából.

– Gondolkozzon el rajta, hogy mi legyen a fedőneve. Én a piktorra gondoltam, de ha magának más ötlete lenne, azt is elfogadjuk.

– A piktor jó lesz – nyögte ki Adam.

Blažek nagy nyomtatott betűkkel írta rá a papír fejlécére: PIKTOR, majd tollat nyomott a kezébe:

– Itt írja alá.

 

Sófia naplójából
1989. 11. 23.

Annyira mások most ezek a novemberi napok. Sosem gondoltam volna, hogy valaha melegséggel fogok gondolni sötét, nyirkos reggelekre. A köd elfedi a jövő perspektíváját, teret enged a képzelet alkotóerejének. A kormos, égbe meredő kéményrengetegek mögül felkelő nap pedig áthidalja az álom és az ébrenlét dimenzióváltását. És lőn fény, és lőn villamosok csilingelése, és lőn ömlő füst kéményobeliszkekből, és lőn PRAVDA, ami áligazságokat közöl, és lőn demonstráció, hogy kimondott szavakban együtt álmodjuk a jövőt, mi, az utca népe. És lőn Sofi, akit különböző hőfokú lázak emésztenek, és lőn Martin, akit teljesen beszippantottak az események. Délután egy kávé erejéig sikerült csak elcsípnem. Egyik cigit szívta a másik után.

– Martin, te eddig nem dohányoztál – jegyeztem meg az ötödik cigiről cigije után. Legyintett:

– De forradalmat sem csináltam – s ott folytatta, ahol abbahagyta. – Mindenképpen el kell érni, hogy medializálva legyenek az utcán folyó események. Csak így válhatunk mozgalommá, csak így érhetünk el társadalmi megmozdulást. Ez lesz a mai meetingünk legfontosabb követelése.

Ömlött belőle a szó, majd váratlanul elhallgatott, s odahajolt hozzám. Úgy nézett rám, mintha egész lényemet magába akarta volna olvasztani múltammal, jelenemmel, jövőmmel egyetemben. Az az érzésem támadt, hogy végtelenül öregek vagyunk, s már időtlen idők óta ismerjük egymást. Mintha évmilliók óta itt ülnénk ezeken a kényelmetlen kávéházi székeken, s világok változtak, évszázadok meneteltek volna el mellettünk, s mi csak itt őriztük egymást az örökkévaló kezdete óta. Én vérpiros pulcsiban, ő hófehér ingben, kicsit felém hajolva, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét. Koromfekete hajunkat egy ecset festette, egzotikus arcunkat egy kés faragta. Én lennék az ő oldalbordája, vagy ő az enyém, ezt ezután már soha senki sem fogja kideríteni. Ebben a pillanatban mindez nem is fontos, de lehet, hogy ezen a pillanaton túl már sosem lesz újra az, s mi örökre elfelejtjük a pillanat mágiáját, sorsszerű összetartozásunkat, csak két elárvult ruhadarab, egy vérvörös pulóver és egy hófehér ing fog kísérteni és emlékezni két különböző gardrób leghátsó polcán. Megperzselt minket a perc, s mintha túl sokat tettünk volna bele magunkból, zavartan kaptuk el tekintetünket. Martin sietősen vette a kabátját. Elbizonytalanodva állt fölöttem, míg összepakoltam a jegyzetfüzeteimet. Túl közel állt ahhoz, hogy lássa, mennyire kívánom közelségét, s túl messze ahhoz, hogy igazán átérezhessük. Testünk szinte összeért, de az a pár centiméter késként szelte ketté a pillanatot. Megégetett minket a majdnem-érintés, s Martin átment az asztal túloldalára. Egyik lábáról a másikra taposva kereste a beszélgetés fonalát. Jelentéktelenek voltak a mondatok, a szavak semmitmondók, mintha útközben elvesztették volna jelentésük. A jegyzetek bojkottálták elrakásukat, így csak ide-oda lettek tologatva az álmárvány kerek asztallapon, s mikor nagy nehezen a helyükre kerültek, és a kabátomba is sikerült belebújnom, elhangzott az utolsó tétova mondat. Az utolsó, amelynek ugyanúgy nem volt semmi célja, sem értelme, mint az összes őt megelőzőnek, s mi kiléptünk az ajtón, hogy beleolvadjunk az utca tömegébe, és elfelejtsük, amit meg sem szabad lett volna sejtenünk. A két „szia”, és az egymásba kapaszkodó tekintet hátat fordított egymásnak, s a fehér ing és a vérvörös pulóver lépésről lépésre távolodott egymástól.

 

Ki lépi át a Rubicont?

Adam Zajac továbbra is az erdészlak azilját élvezve próbált napirendre térni a változó világ felett. A szülők és Šárka izgatottsága és lelkesedése nem ragadhatott rá, mivel nagy dózisú ellenanyaggal lett anno megmérgezve, orvosi szakzsargonnal élve, immunizálva. Így, immunisan mindenféle forradalmi fellángolás ellen, a kacsatollal töltött méretes dunna puha melegében olvasta az előző napi Pravdát. Bátorsága már nem terjedt ki arra, hogy az aktuális sajtót olvassa. A tegnap híre már történelem – szokta mondogatni Delcsi Porta. Adam is ebben bízott, s a megtörtént események biztonságával barikádozta el magát. A múltban már minden megoldatott, nem tartogat meglepetéseket, de váratlan sorsfordulatokat és eseményeket sem. S mi másra vágyott Adam Zajac, ha nem éppen erre a biztonságra?

 

A NÉP OLDALÁN ÁLLUNK – hangoztatták a Csehszlovák Néphadsereg vezetői.

 

A NATO tagállamok rendületlenül fegyverkeznek, nem adják fel az erő politikáját, és folyamatosan beavatkoznak más államok belügyeibe. Karöltve a dolgozókkal, a földművesekkel és az értelmiség képviselőivel, készek vagyunk védeni és megvédeni a szocializmus vívmányait, a szabadságot és a békét.

 

Kinek a szabadsága ez, ha nem a szüleimé, nem Šárkáé, nem Martiné, nem Sofié, de még Otto bácsié sem, aki igazán kommunista? Az enyém – ugrott be a válasz. – Az enyém, s hasonló árulóké, mint amilyen én vagyok – tett pontot a gondolatmenet végére egy mélyebbre hasító önreflexió.

– Adam, gyere gyorsan! A szlovák egyes nyitott dialógust fog közvetíteni.

Kacsatollak temessetek el végleg és végérvényesen!

– Adam, nem hallod? – türelmetlenkedett Šárka. – Ezt nem lehet kihagyni.

– Megyek már…

– Ma különösen jó a kép – igazgatta a szobaantennát Štefan Zajac.

Az erdészlak lakói lélegzet-visszafojtva figyelték a havazó képet. A fekete-fehér képernyő alakjai eltorzultan, árnyékot hagyva maguk után zúgtak, recsegtek ki a szürke TESLA tévékészülékből. A hangminőség azonban átlagon felüli volt, a szavak, a mondatok teljesen kivehetők. A kék hegyek, mintha hátukat behúzva, utat engedve a TV-szignálnak, hozzájárultak volna a forradalmárok támogatásához.

– A küldetés, ami az utcán születik, az új érdek küldetése – szögezte le Budaj.

A kommunista vezetés csak a magáét fújta: Megváltozott a pártban a helyzet, s a párt képes tovább vinni a népet. A szavaknak, mondatoknak semmi erejük nem volt, mintha eleve halva születtek volna. Körbe-körbe, ugyanazok a frázisok hangzottak el, teljesen függetlenül attól, hogy milyen névcédula volt a beszélő előtt, Chudoba, Kuruc vagy Sajmír. Kňažko megelégelte. Hangja határozottan, ostorként csattant a szemben ülők arcán:

– Maguk mondják, hogy most változott meg a helyzet a pártban, s maguk majd tovább vezetnek minket? 1948-tól már számtalanszor megváltozott a pártban a helyzet, s elégszer megváltozott a pártvezetés is, de mindez nem hozott javulást, sőt, ellenkezőleg. Szörnyen mély krízisbe kerültünk.

– Nem akarjuk a korábbi sikertelenségek reprízét – toldotta meg Budaj.

– Az üzemek kommunista igazgatói a generális sztrájkkal járó veszteségekről papoltak. Gál ironikusan jegyezte meg:

– A mi munkatermelékenységünk olyan, mintha ez a nép már évek óta sztrájkolna. A mi munkatermelékenységünk fele a más hasonló országokéinak.

A képsor hirtelen megszakadt, elhaló visszhangként recsegett ki még egy mondat a készülékből:

– Legfőképpen jogállamot kell létrehoznunk, a kommunista pártvezető szerepét definitíven ki kell törülnünk az alkotmányunkból.

 

Štefan Zajac szenvedélyesen felkiáltott:

– Átléptük a Rubicont. Anyjuk, erre inni kell! A legjobbat hozd, Marcel málnapálinkáját.

Elena Zajac pálinkát töltött, szemében meghatottság csillogott. Šárka arcának tűzrózsái még jobban elhalványították Adam sápadt ábrázatát. Zajacéknál az erdészlakban málnaíze és 50 fokos tüze volt a forradalomnak.

 

1999

A júniusi meleg váratlanul teljesedett ki, egyik percről a másikra, a hideg, esős május után. Szinte bele lehetett harapni a langyos, páradús levegőbe, legalábbis Adamnak az volt az érzése, miközben búsan bandukolt festőállványával a petržalkai nagyparkba. Adamnak hosszúra nyúlt a csapadékos május. Hiányzott a park meghittsége, s a barátai, akikkel csak ott találkozhatott. Ez a park volt az otthona, s most ezt is el fogja veszíteni, mint annyi mindent az utóbbi tíz év alatt. S a kétségbeesés, ami akkor kerítette hatalmába, amikor Sofi boldogan lobogtatta meg előtte a telekvásárlási szerződést, magáért beszélt. Ez volt ugyanis a karácsonyi meglepetése, ajándéka, bónusza – Sofi szavaival élve. Mármint az építkezési telek Rusovcén, amit Sofi azért vásárolt meg, hogy Adamnak végre legyen műterme, ne kelljen minden nap a nehéz állványt vállán cipelve kimenni a parkba, hogy egy kis fényhez és levegőhöz jusson. Adam fényhiányra beszélte ki magát, bár a panelmázolmányok színei nem azért voltak fakók, mert kevés volt a természetes fény. Az ihlető energiát Adam a parkban szerezte. A panelházi mindennapok Sofival csak árnyai voltak Adam másik életének, s nem csak a fény hiányzott belőlük, a levegő is, ami az elmúlt évek során észrevétlenül veszett ki a kapcsolatukból. Az építkezés gőzerővel haladt előre. A könnyűszerkezetes házak előnye, hogy nincs száradási idő, a favázat egyik napról a másikra felállították, aztán jöttek az OSB-lemezek, a szálas hőszigetelés és a gipszkarton.

Adam lerohant a lépcsőn, szokása szerint félhangosan pergette magában a gondolatokat. Azt hittem, Sofi csak ugrat, hogy két hét múlva költözünk. Karácsonykor még abban reménykedtem, hogy csoda történik, Sofi meggondolja magát, vagy legalább 2-3 évig még elhúzódik az építkezés, de nem. Ma már a konyhabútort szerelik. Könnyűszerkezetes papundekliházba masszív diófa konyhabútort. Sofi tiltakozott, ne félj, nem lesz rusztikus, minimál. Pedig de örültem volna pár bőgő szarvasbikának ornamensként rajta. De se hajtóvadászat, se faunok, se három grácia nem lesz rá kifaragva. Könnyes szemmel ismételgettem, diófa konyhabútor, bőgő szarvasbika nélkül? Sofi azt hitte, komolyan odavagyok érte, s vigasztalni kezdett, hogy talál valami faszobrászt, aki akár vadászjelenetet is kifarag nekem, s már azon gondolkodott, melyik konyhaajtóra lehetne ilyen fergeteges giccset kibiggyeszteni, honnan lenne minimál látható a nappaliból… mert az meg abszolút minimál lesz, lelkendezett, olyan olasz minimál stílusban. Hát minimál, legszívesebben felgyújtanám az egészet, fordítottam neki hátat, s becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Kulcs a zsebemben, teszek rá, gondoltam, lemegyek a Duna-partra a haverokhoz. Ott heverésztek, mint mindig, a parkoló mögött, ahol a betonlapokkal kirakott út eltűnik a Dunába.

– Egek, Dali… – dörmögött Fitos borgőzösen. – Mi van, olajra lépett a védőangyalkád?

– Ne cseszegesd – vágta hátba Kampó. – Te csak álmodozhatsz olyan bigéről, a kedvéért még én is absztinálnék.

– Kampó, te? – röhögött idétlenül Virgács. Te absztinálnál? Menten feldobom a talpam…

– Gáz van? – nyújtotta a borosüveget Adamnak Fitos.

– Ja. Két hét múlva költözünk.

– Mi a túró, nem azt mondtad, 2-3 év?

– Könnyűszerkezetes.

– Na, baszhatjuk… eltűnsz majd te is a süllyesztőben, mint a Kisasszony – sercent a gyufa Virgács ujjai között.

– A Kisasszony sem tűnt el – húzta meg az üveget Adam.

– Nekem igen. A drogelvonó óta nem láttam. Hiányzik.

– Na ja, egy kis porért széttette a lábát akárkinek – törülte meg a szája szélét Kampó.

– Velem ingyért – sóhajtott Virgács.

– Hardcore romantika, Rómeó és Júlia a betontömbök mögött kefél.

– Hát nem érted, szerettem, te állat!

– Akkor miért nem?

– Mit miért nem?

– Miért nem tettél érte valamit? – Kampó merőn nézett Virgácsra. Virgács lesütötte a szemét:

– Mit kellett volna tennem?

– Hát, mint az a másik, bevinni elvonóra, otthont biztosítani neki, lehetőséget az újrakezdéshez, ahelyett, hogy delíriumban kefélgeted napestig…

– Otthont? Hol, miből?

– Az apád pénzéből, Te hülye. Elég lenne bocsánatot kérned, és újra a Slavín alatt henteregethetnéd a tökeidet.

– Bocsánatot? Soha. Nem kell a koszos pénze, bassza meg.

– Akkor Te is baszhatod a Kisasszonyt, és most már végleg. Csak úgy mellesleg, láttam a múlt héten. Szép gömbölyű már a pocakja – heveredett le a fűbe Adam.

– Pocakja?

– Ja, terhes.

– Terhes?

– Babát vár, értetlen vagy? Boldog volt. Az öltönyös pasija is boldog volt, ahogy feszített mellette.

– Terhes és boldog….

– Ja.

– Nem mondtad.

– Minek mondtam volna, úgyis depressziós vagy. Felejtsd el.

– Pedig meghaltam volna érte.

– Minek? Ilyenkor nem meghalni kell, a szeretet nem a meghalásról szól, hanem a tettekről.

– És ezt éppen Te mondod nekem? – kapta fel a vizet Virgács. – Miért nem praktizálod ezt otthon? Bort iszik és vizet prédikál, nézd már. Az a nő nemcsak szétrakja a lábát neked, de kitart téged, etet, ruház, mos, főz rád. Te oktatsz ki engem, selyemfiú, szétverem azt az álszent pofádat.

– Azt mondtad, hogy szereted – válaszolt közönyösen Adam a Dunát bámulva.

– Szeretem is, kibaszottul. Miért? Te nem?

– Nem, én nem. – bukott ki Adamból keserűen. Nem szeretem? Nem szeretem? Nem szeretem? – visszhangzott benne a kétely.

 

Éjfélkor álmából riasztotta Martint a mobilcsörgés. Még ilyenkor sem hagynak aludni, dünnyögte. A szemét sem nyitotta ki, úgy matatott az éjjeliszekrényen, s kinyomta a hívást. Pár perc múlva a telefon újra belecsengett az éjszakába. Kivágom az ablakon, vesztette el a türelmét, aztán kíváncsiságból mégis megnézte. Sofi. Akkor gáz van, gondolta.

– Felébresztettelek?

– Á, nem – ásított egyet Martin.

– Ne haragudj, de annyira félek. Összevesztünk. Hét körül elrohant, s azóta nem jött haza.

– És?

– Mielőtt elment, azt mondta, legszívesebben felgyújtana mindent.

– Mi mindent?

– Hát az új házat.

– Szerinted megtenné?

– Nem.

– Akkor?

– Nem azért félek.

– Ühm. Tudom. Őt félted. Segíthetek valamiben?

– Hát nem is tudom.

– Odamenjek?

– Nem akarlak madzagon húzgálni.

– Akkor?

– Ne haragudj. Jó éjszakát.

– Jó éjt. És ne aggódj, reggelig megkerül. Biztos az underground haverjaival vedel valahol a rakparton.

– Underground haverjaival?

– Ja. Homelessekkel. Nem tudsz róla?

– Nem. Te honnan tudsz?

– Láttam őt párszor velük lófrálni.

– Azt hittem csak a parkba jár le festeni.

– Biztos oda is lejár. Na jóiccakát. Reggel négykor kelek, Prágában van korán tárgyalásom.

– Vigyázz magadra.

– Te is.

– És ne haragudj.

– Nem haragszom. Bármikor hívhatsz, tudod.

– Tudom. Martin?

– Tessék.

– Á, semmi, szép álmokat.

– Szép álmokat Sofi.

Martinnak kiment az álom a szeméből. A plafonra kirajzolódó árnyakat nézte, és sajnálta, hogy nem ment el Sofihoz. Legalább vele lett volna. Sofi teát főzött volna, aztán a hokedlin ülve hallgathatták volna együtt a csendet és a falióra ketyegését. Majd legközelebb – gondolta, s először jobb oldalára, majd bal oldalára fordult, de hiába. Menthetetlenül éber volt. Vette a mobilját, s bepötyögte: MEGJÖTT? Pár perc múlva már ott volt a válasz: NEM. Martin felkelt, és odament az ablakhoz. Merengve nézte a kivilágított várost. Ilyenkor érezte, hogy magányos. Nagyon magányos. Már úgyis mindegy – gondolta – két óra alvás ide-oda, egyre megy – még a nyakkendőjét kötötte, szemügyre vette magát a tükörben. – Nagyon megőszültem, s a borotválkozás is rám férne – majd gondolatban legyintett. – Mindegy. Sofi már úgysem látja a férfit bennem. – Az aktatáskába azért még betette azt a szivárványos Gucci kendőt, amit a múlt héten vett Rómában neki. Örülni fog – mosolyodott el. – Szereti a kedves meglepetéseket. Tizenöt perc múlva Sofi halk kopogtatást hallott. Nagyot dobban a szíve. Sietősen nyitott ajtót.

– Martin! – olvadt le szájáról a mosoly.

– Azt hitted, ő jött meg – hajtotta le a fejét csalódottan Martin. Mit vártál, gondolta magában, hogy a nyakadba ugrik?

– Köszi, hogy eljöttél – nyomott puszit az arcára Sofi. – Gyere, főzök neked egy teát.

– Csak megálltam, hogy minden rendben-e. Mennem kell.

– Még csak két óra. Hányra kell ott lenned?

– Fél nyolcra.

– Ne hülyéskedj, főzök egy teát. Mit fogsz csinálni ötkor Prágában?

– Alszom egyet az autóban.

– No, ne kéresd magad – karolt bele, s gyengéden a konyha felé húzta. Martin érezte testének illatát.

– Min is vesztetek össze?

– Hogy nincsenek bőgő szarvasok kifaragva a diófa kredencen.

– Tessék? – nézett értetlenül Martin Sofira. – Ezt nem mondod komolyan.

– Komolyan. A szarvasbika azonban csak kamu volt, Adam igazándiból azon borult ki, hogy két hét múlva költözünk. Most mit csináljak? Eladjam a házat? Maradjunk itt?

– Á, dehogy. Véletlenül sem. Majd megszokja az öcskös. Kicsit rugalmatlan, de biztos megszokja.

Martin a hokedlire ült, hogy közelebb legyen hozzá, ahogy teát készített. A gyorsforralóba vizet engedett, az átlátszó csipkés hálóing alól kisejlett derekának hajlata. Combjai megfeszültek, ahogy lábujjhegyre állva nyújtózkodott a felső polcon levő teásdobozért.

– Tessék, válassz! – tette elé a teásdobozt, ahogy előrehajolt, mellei kilátszottak a csipkedekoltból. Martin erős vágyat érzett, hogy magához ölelje. Behunyta a szemét, majd hirtelen felugrott a hokedliről és kirohant az előszobába. Sofi ijedten szaladt utána.

– Valami baj van?

– Nem. Csak eszembe jutott, hogy hoztam neked valamit – remegő kézzel vette elő a kendőt az aktatáskájából. Sofi örült.

– Köszönöm – ölelte meg. Martin csak állt, mint egy sóbálvány. Nem viszonozta az ölelést, mert attól rettegett, hogy megtörik a varázs. S félt is. Magától. Attól, hogy elveszti a fejét, s másképp fogja Sofit ölelni.

– Megyek.

– Mi lesz a teával?

– Majd legközelebb.

Sofi szomorúan ült az ütött-kopott barna hokedlin a kattogó neonfényben. Reggel még annyira boldog volt, hogy két hét múlva beköltözhetnek. Miért nem látta eddig, hogy Adam görcsösen ragaszkodik eddigi életéhez, a paneltömbhöz, a parkhoz és valami homeless barátokhoz. Homeless barátok… lehet, hogy Martin tévedett, nem is Adamot látta, csak valami alteregóját. Igaz, hogy Adam ivott, de este nem kocsmázott, zugivó volt.

 

Adam a Duna tükrén sinkózó fényeket nézte, a torztükröt, melyben fogatlan hold vicsorgott. A hajnal szikéje belehasított a horizont feszes testébe. Horkolt körülötte a csend, Virgács álmában motyogott, Fitos embriópozícióban szuszogott, jobb kezében az üres vodkásüveget szorongatta. Kampóból fel-felhorkant az álom, gurgulázva törtek belőle elő a torokhangok. Távolabb a betontömbön többedmagával Delcsi Porta ült, s a lábát lóbálta:

– Selyemfiú.

– A fancy man jobban kifejezi a lényeget – kapaszkodott fel melléjük Mon Csi.

– Szerintem a gigoló mégiscsak elegánsabban hangzik – jegyezte meg ironikusan Brunelcsi egy fűszálat rágcsálva.

– Mi abban az elegáns, ha valakit eltartanak? – háborodott fel Mon Csi.

– De uraim, ne higgyünk a látszatnak. Különben is, hősünk művész, s az ifjú hölgy nevezhető mecénásnak is.

– Szoknyás Maecenas… – vihogott idétlenül Zahncsi.

– Mire jó ez a férfisovinizmus? Madam Pompadour, Nagy Katalin, Viktória királynő, férfiakat meghazudtoló Maecenasok voltak – dörmögött Plantón az orra alatt.

– A kis Jeanne… a kis kurtizán – vihogott idétlenül tovább Zahncsi.

– Ne becsülje le XV. Lajos titkos tanácsosát!

– A titkos tanácsos kifejezést azért megkérdőjelezném – háborodott fel Zahncsi.

– Pedig az udvari pletyka szerint Lajos gyakran tűnt el fontos tárgyalások közepette a hozzá vezető titkos ajtón, és sokszor órákig is megváratta az urakat.

– Csak szóljon uram, ha ezentúl a pásztorórát konzultációnak fogjuk becézni – sercent Zahncsiból az irónia.

– Az endorfin jó hatással van a gondolkodásra – jegyezte meg Brunelcsi.

– Mester, maga erről tudna beszélni, igaz? – húzta el a száját Mon Csi.

– Maradjunk a tényeknél. Madam Pompadour bizonyíthatóan pártfogolta a művészeteket és a tudományt. Például pazar színházi és operaelőadásokat szervezett az udvarban.

– Számításból. Ha Lajos nem depressziós, nem kellett volna ennyire találékonynak lennie.

– Anyagilag támogatta az Enciklopédia kiadását.

– Mert Voltaire és Rousseau tudtak a hölgy nyelvén beszélni…

– Diplomata volt, a hétéves háború menetét nagyban befolyásolta.

– Azért volt francia oldalon annyi veszteség, ajaj, ha a nők beleavatkoznak a férfidolgokba, abból csak baj származik.

– Koholt vád.

– Történelmi valóság.

– Nem értek Önnel egyet, de van bennem annyi intelligencia, hogy nem megyek Önnel ölre Madame Pompadour miatt. Remélem férfisovén szemellenzője azért lehetővé teszi, hogy elismerje Nagy Katalin érdemeit?

– Újabb Enciklopédista hölgy… az „Észak csillaga”. Úgy magunk közt, Voltaire tudott hízelegni.

– Katalint nem lehet lezárni azzal, hogy támogatta az Enciklopédiát.

– A szerelmi afférjaira gondol?

– Vérbő volt a hölgy, az hagyján… de azért csak úgy margóra, jegyezzük meg, voltak kézzelfogható érdemei is.

– A Potemkin-falvakra gondol?

– Hagyjuk a hódító háborúkat – legyintett Plantón – nézzük, mit tett a felvilágosodás terjesztéséért.

– Arra gondol, hogy Ragyiscsevet száműzte Szibériába, mert rámutatott a jobbágyság siralmas helyzetére, vagy a szigorú cenzúrára, amit bevezetett?

– Az Ermitázsra.

– Kalinka, kalinka, kalinka moya…

– A Szabad Gazdasági Társaságra.

– V sadu yagoda, malinka, malinka moya…

– Kalinka, kalinka, kalinka moya…

– V sadu yagoda, malinka, malinka moya – énekelte a kórus.

 

Kint már világos volt, de a konyhában még égett a villany. Sofi az asztalra borulva aludt. Diszharmonikus volt a kollázs. Egy kéz kiollózta az ELLE magazinból a legszebb manöken fényképét, s ráragasztotta egy fotóra, ami egy hengermintás falú, ütött-kopott kredenccel felszerelt konyhát ábrázolt. Micsoda ízlésficam, csóválta a fejét Adam, s megpróbálta a manöken fényképét sértetlenül lekapirgálni, hogy visszahelyezze megszokott környezetébe, az ELLE valamelyik lapjára. A kéz nagyon erős kulimászt használhatott, mert Adam minden próbálkozása ellenére a képnek még a szélét sem tudta elválasztani az új élethelyzetétől. – Ez jól ideragadt – motyogta. – Szépség, mi lenne, ha együttműködnél. Megemelhetnéd például a jobb talpadat, esetleg a fenekedet billenthetnéd egy kicsit féloldalra, hogy jobban alád férjen a körmöm, és kicsit meglazíthassam ezt a ragacsot. Minden próbálkozás hiábavaló volt. A manöken továbbra is ott szuszogott a kopott asztaltáblán. – Ha ez így jó neked… – adta fel a sikertelen próbálkozást Adam –, akkor csak szenderegj ebben a lerobbant, zsírszagú konyhában, tündérkém. Ha meggondoltad magad, szólj, s visszaragasztalak az előző életedbe. Sokkal jobban illik hozzád a rivaldafény, a párizsi divatcuccok és a luxusautók, mint a mosogatórongy, fakanál, seprű. Bár egy seprű mindig jól jön, teliholdas éjszakákon még el is repülhetsz rajta egészen Párizsig vagy Rómába, de reggelre Londonban is landolhatsz. Milyen beképzelt – gondolta –, még csak nem is válaszol, pedig első ránézésre a virágok gyermekének néztem, maga volt a béke és a szeretet. She is the child of the flowers, peace and love, peace and love. She is the child of the flowers, peace and love, peace and love – dúdolgatta magában Adam.

Sofi dudorászásra ébredt. Adam ült mellette, szemét behunyva hintáztatta magát, és énekelt: She is the child of the flowers, peace and love, peace and love.

– Adam!

Adam kinyitotta a szemét:

– A virágok gyermeke felébredt. Téged jól ideragasztottak, tudod? Megpróbáltalak levakarni erről a lerobban konyháról, de hiába. Ragaszkodtál az ideragasztásodhoz, hehe. Pedig az ELLE címoldalára akartalak visszarakni. Ott a helyed. Mit keres az én lakótelepi konyhámban, szépségem?

Sofi zavarodottan nézte a férfit. Lassan eszmélt a realitásra. Nem tudta eldönteni, hogy Adam hullarészeg, és nem tudja, mit beszél, esetleg hallucinál, vagy cinikus tréfát űz vele.

– Hol voltál az éjjel?

Adam meglepődve nézett Sofira:

– Ki vagy?

– Ne játszd a hülyét! – csapott Sofi az asztalra.

– Álljon meg a menet. Azt se tudom, ki vagy. Itt alszol a konyhámban, úgy nézel ki, mint a virágok gyermeke. Nézlek, csodállak, egyszeriben felébredsz, s kiabálsz. Tűnj el, boszorkány!

Sofi ijedten nézett Adamra.

– Adam, én vagyok az, Sofi, nem ismersz meg?

Adamban derengeni kezdett a felismerés.

– A csipkés hálóinged, az ismerős. Mintha már találkoztunk volna. Tavaly Rómában?

– Nem voltunk tavaly Rómában.

– Akkor csak álmodtam veled. Biztos álmodtam veled, szépség.

Nem ismer meg, tényleg nem ismer meg – szörnyülködött Sofi. Mit tegyek most? Martin Prágában meg mit is mondana? Főzz neki kávét, dugd az ágyba, ha kijózanodik, akkor újra minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Megszokott kerékvágás. Dolgozni, dolgozni, dolgozni, míg bele nem döglöm. S intermezzóként? A szokásos kardiovaszkuláris tréning Adammal, szobabicikli nélkül. A világért sem akarok megöregedni, mammográfiára, végbélszonográfiára járni. Minek nekem a bot meg a tolószék, esetleg a kacsa, s egyéb luxuscikk. Ha látnám a jövőmet, talán nem is akarnék élni. Olyan jó, hogy hajtom a mókuskereket, s fogalmam sincs, hogy merre és minek. Oly parányi az emberi lét a világmindenséghez képest, hogy szinte nincs is értelme. Csak a gyerek, a lenyomat, amit maga után hagy. Utánam semmi nem marad. Lenyomat sem. Mintha meg sem születtem volna.

– Szépség, tutti biztos, hogy ismerlek, csak azt nem tudom, hogy honnan és ki vagy.

– Főzök neked egy kávét – állt fel Sofi fáradtan, s már csavarta is szét a kotyogót, hogy vizet engedjen bele, s megtömje Poprádi kávéval. Adamban a finom illat gyerekes megelégedést varázsolt:

– Kávé? Az jó lesz! – vigyorgott Sofira kisfiúsan.

– Aztán leteszlek aludni.

– Aludni, az jó lesz… – borult rá Adam az asztalra, s már szuszogott.

Sofi tanácstalanul nézett a kávéfőzőre, majd az alvó Adamra. Minek neki a kávé, minek neki az illatos damasztágy?

– Baszd meg! – csúszott ki a száján, s meglepődött, hogy káromkodott. Sofi nem szitkozódik, még magában sem, nem még hangosan. De ennek a trágár szónak a kimondása túllendítette kétségbeesésén, s újra pragmatikus mindennapjaiban találta magát. Az órájára nézett: – Elkések. Nyolckor értekezlet – sietősen öltözött, a lila köröket folyékony púder alá rejtette, rúzs, arcpír, pillantás a tükörbe: manöken az ELLE-ből, húzta el a száját. – De minek, és főleg kinek?

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/3-as számában.

 

 

 

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író.