Kadlót Nikolett: „Cselekvő alkotó lettem”. Beszélgetés Bódis Krisztával

Művészként és pszichológusként társadalmi problémák foglalkoztatnak, szociális segítő munkádat és irodalmi munkásságodat is sokan ismerik. A két terület nálad szorosan összefonódik, átjárja egymást. Hogyan működteted őket a mindennapokban? Az alkotás, a művészi önkifejezés számodra egy eszköz a segítésben és véleményformálásban?

Idén leszek ötvenéves, úgyhogy nézzük, hogyan is működtem, működöm – valóban – nem egy és nem is csak két „területen”. Pszichológia és esztétika szakon végeztem az ELTE-n. Egyetemi tanulmányaim alatt verseket és prózát publikáltam jelentős irodalmi lapokban és szerkesztő-rendezőként dolgozni kezdtem a Magyar Televíziónak. 1993 és 2000 között közel száz dokumentumriportot készítettem a Háló, később a Théma című, társadalmi ügyekkel foglalkozó adásaiban, de vezettem műsort és készítettem doku-sorozatot is akut társadalmi kérdésekről: prostitúcióról, kiszolgáltatottságról, homoszexualitásról, gender témákról, kirekesztésről, előítéletekről, szolidaritásról, többek között a romák helyzetéről és a roma kultúráról is. Ugyanebben az időben és témában nagyobb lélegzetű dokumentumfilmet is rendeztem. Például a Rabszolgavásárt, amely az emberkereskedelemről szól, vagy a Falusi románc – meleg szerelem címűt, amelyben egy leszbikus szerelem történetét követtem, vagy a Bári sej – Nagy lányt, amely az oláh cigány közösségek nőkkel kapcsolatos szokásairól szól, vagy a Amari krist, amely az oláh cigány hagyományokat és etikát, a cigány törvényt (romani kris) mutatja be.

A filmezés során a megismerésre törekedtem, ezért hosszú időt töltöttem és bensőséges kapcsolatot alakítottam ki azokkal a közösségekkel, emberekkel, akikkel forgattam, hogy minél hitelesebb hangon szólaljanak meg a filmjeim. Amit nem lehetett megmutatni dokumentumfilmen, azt fikcióban írtam meg. A Kemény vaj (Magvető, 2003) egy szép és okos prostituált fejlődésregényén keresztül többek között a női alávetettségről, az egyenjogúság hiányáról, az emancipáció igényéről beszél. Az Artista (Jelenkor, 2006, regény) nevelőotthonban élő és onnan szökdöső fiatalok sorsáról szól fiktív dokumentarista interjúbetétek segítségével, több nézőpontból. A Carlo Párizsban (Tilos az Á, 2014) ifjúsági regény (is), amely egy okos, tehetséges és jóérzésű 15 éves telepi cigányfiú viszontagságairól, kalandjairól, sportkarrierjéről szól.

Egy idő után az is biztossá vált számomra, hogy nem írom meg a doktorimat, mert nem szeretnék egyetemi pályára állni. Ennek ellenére sokfelé hívtak tanítani, mert azon ritka kevesek közé tartozom, akik nem a katedra mögül mondják meg a tutit a valóságról, a társadalom és az ember működéséről. Új szempontot hoztam azzal, hogy a terepről jövök, mégis a művészet oldaláról, dokumentarista igénnyel és egy kutató attitűdjével igyekszem megismerni a valóságot. Meghívott előadóként az ELTE interkulturális pedagógia és pszichológia szakán és Szociálpszichológia Tanszékén, a JATE romológia szakán és a Miskolci Egyetem kulturális antropológia szakán is tanítottam. Magam is sokat tanultam. Megismertem a magyar és a nemzetközi szakemberek settlement munkáját: az Igazgyöngy komplex művészeti edukációját, a Málta Jelenlét programját, a Soros által finanszírozott roma edukációs programokat, az amerikai gettókban és a francia bevándorlók lakta kerületeken, az indián rezervátumokban zajló settlement filmes munkát, az amerikai Harlem Children’s Zone elképesztő sikereit, a stanfordi gyakorlatot, ami kedvenc szociálpszichológusom, Aronson korai mozaikmódszerét ültette a gyakorlatba, és amelyből nálunk a KIP program fejlődött ki és Helyőkeresztúron vált valóra.

Közel húsz éve pedig közvetlenül a nyomorban élők között dolgozom (elsősorban Ózdon) azért, hogy olyan támogatások, szolgáltatások rendszerét működtessem, fejlesszem ki kollégáimmal, amely lehetővé teszi a nyomorból való kitörést. Ez a Van Helyed Rendszer.

Kérlek, mesélj a program indulásáról!

A történet úgy kezdődött, hogy 1998–2000 között Isten adóssága címmel dokumentumfilmet forgattam egy Hétes telepi családról. Három éven át hetente több napot a telepen töltöttem. Beköltöztem ennek a családnak az életébe, napi kapcsolatot tartottunk akkor is, ha visszautaztam. Általuk szembesültem a marginalitás törvényeivel, a tehetetlenséggel, az ördögi körökkel, egy nem középosztálybeli életstratégiával. Megértettem bizonyos mechanizmusokat, és fölismertem, hogy pusztán a filmjeim elkészítésével nem tudok segíteni sem a súlyos társadalmi szakadékok áthidalásában, sem az igazságtalanságok felszámolásában.

Akkor változott meg a művészi hozzáállásom, ami az utána következő filmjeimet és könyveimet is meghatározta már. Cselekvő alkotó lettem. Senkit nem használtam nyersanyagként, érdekes témaként. Nem ígértem segítséget, de cselekedtem, ha tudtam. Mindig tud valamit az ember. Kamerával érkeztem egykor a telepre, és abban hittem, hogy jó hírvivő válhat belőlem. Fölébresztem majd a társadalmi felelősségvállalást az emberekben. Tényleg hittem még abban, hogy a dokumentált valóság borzalma fölébreszti a problémamegoldó cselekvés vágyát azokban, akiknek ez feladatuk. Sajnos be kellett látnom, hogy ez nem így van. Együttérző vagy éppen hűvös bólogatás a legtöbb, amit egy-egy film kiválthat, esetleg sok okoskodás, egy kis odaszórt pénz, aminek persze lehet jó hozadéka is, de addig a sebesültek ugyanúgy elvéreznek a csatatéren, mint a sebesülés tényét rögzítő kamera előtt. Sem filmesként, sem emberként nem vállaltam és nem vállalom annak a felelősségét, hogy előttem vérzik el valaki, és én azt fölveszem egy hatásos film kedvéért, hogy azzal majd sokakat felrázva sokakat megmentsek. Ez a megmentés így hazugság. Véleményem szerint a legfontosabb, hogy már nem elég a katarzis, a konferenciázás, és már nem elég önmagában, hogy „megkutatjuk” és „megmutatjuk” a valóságot. A legfontosabb, hogy azonnal cselekedni kell egymásért. Ambivalens közösség vagyunk mi, emberek, de végső soron egylényegűek és egymásra utaltak. A művészet szempontjából pedig sokkal fontosabb, hogy a kirekesztett csoportok egyenrangú módon kapcsolódjanak be a világról szóló diskurzusba. Alkotásközpontúnak neveztem el azt a módszert, amely során az alkotás a társadalmi felemelkedés eszköze lesz.

Hogyan működik pontosan az általad kidolgozott, a gyakorlatban már bizonyított modell?

Átadtam a kamerát. 2007-ben nyolc nyáron keresztül, ide, a cigánytelep közepére (az ózdi Hétes telepre) alkotótábort szerveztem filmezéssel, fotózással, festészettel, színházzal, vagyis alkotással. Az alkotótábor olyan hagyománnyá vált, amiből szisztematikus munkával egy komplex teleprehabilitációs program fejlődött ki, amelyet 2013-ig rendszerszintű modellként a Van Helyed Alapítvány keretei között működtettünk a mindennapokban „Alkotásközpontú szociális és integrációs modell” néven. A programon belül az alkotás jogát osztjuk meg vagy adjuk vissza. A művészetnek így lehet aktív társadalmi szerepe. A filmezés például nemcsak a megismerés útja, hanem az egyenrangúság és egyenjogúság kivívásának eszköze is. Az alkotás élménye pedig önmagában személyiségépítő, közösségformáló élmény. A cél nem művészek, hanem tágabb értelemben véve alkotó, építő emberek nevelése; nem egyszerűen a mű maga, hanem nevelődés, formálódás, tanulás az alkotás folyamata által. A művészet társadalmi szerepe az, hogy az alkotást és a kultúrát társadalmi mentalitást formáló eszközként is képes használni.

Ózd/Hétes telepen komoly változásokat értünk el. A hétesi munkánkban részt vevő önkéntesek közül sokan kezdeményeztek tőlünk indulva, függetlenül, hasonló settlement tevékenységeket szerte az országban, és az állami telepprogramokban is felhasználták módszertanunkat, szemléletünket. Az alkotásközpontú, közösségrehabilitációs, komplex tevékenységeinkkel, beköltöző szociális munkával és önkéntesek bevonásával az ott élő közel 400 felnőtt és 200 gyerek partnerségével, olyan közösséget építettünk, amely a telep élhetőbb átalakítását eredményezte. Ez idő alatt a város „legkeményebb cigánytelepe” sokat változott. Az emberek az alapítvánnyal együttműködve kiskerteket kezdtek művelni, közösségi fürdőt, mosodát építettek és üzemeltettek, a gyerekek az alapítvány oktatási programjában vettek részt, kártyás órát és adósságkezelést intéztünk a családoknak.

2014-ben hoztátok létre a hátrányos helyzetű, jó képességű diákok továbbtanulását segítő Van Helyed Stúdiót Ózdon és később Budapesten. Működésetekkel igyekeztek közelebb hozni a szegregációban élő romák világát a társadalom egyéb rétegeihez. Ez egy rendkívül komplex munka, miben rejlik leginkább a szépsége?

A konkrét cselekvésben. Abban, hogy nem tehetetlenül nézed végig mások szenvedését, hanem a szolidaritást feladatként vállalod fel. Ha eleget dolgozol, akkor jönnek az eredmények és a sikerek is. A másik ember sikere, amiben te is részt vettél. Képzeljük el egy hátrányos helyzetű régióban született gyerek, roma gyerek életlehetőségeit, jövőjét, esélyeit a társadalmi integrációra. A körülmények, ahova született: nyomasztóak, a hely deprivált, szűkös, nincsenek perspektívák, nincs jövő, nincsenek sikerek, roma gyermek esetében a helyzetet fokozza a kirekesztettség, megbélyegzettségből fakadó, a személyiségfejlődést sújtó negatív identitás kialakulása. Összességében magas a stressz, nehezen elviselhetőek a hiányállapotok, nő az agresszió, a törvényenkívüliség. Az iskolában minőségen aluli oktatás folyik, aminek következtében később lehetetlenné válik a továbbtanulás és a munkaerő-piaci integráció. Ez emberhez méltatlan élet. A távolban dereng ugyan egy másik világ, de oda a „szerencsésebbek” születtek. Az átlagos, fehér, többségi gyerekek. Az a világ ingergazdag, tágas, szabad, van jövő, kilátások és remény a sikerre. A két világ között szakadék tátong. Ha egy hátrányos helyzetű roma gyerek mégis elindulna, hogy átjusson arra a sikeres oldalra: nem valószínű, hogy átvergődik a szakadékon. Ahhoz, hogy átérjen, meg kell küzdeni szociális, lakhatási és egyészségügyi hátrányaival, a minő- ségen aluli oktatásból fakadó sikertelenségekkel, a gettótörvényekkel. A százalékok azt mutatják, hogy ez elenyésző számú gyermeknek sikerül. A többségük nem jut tovább. Pedig az egész társadalom érdeke, hogy minden gyermeke sikeressé válhasson. A Van Helyed rendszert azért fejlesztjük, mert hiszünk benne, hogy a gyerekek sikeressége feltétele egy jól működő társadalom létrejöttének. De mi a helyzet most? A veszélyeztetett, halmozottan hátrányos helyzetű, szegény, többségében roma diákok oktatása minőségen aluli. Az adatok azt bizonyítják ugyanis, hogy ezekben az iskolákban hátránykompenzáció helyett hátránynövelés történik. Magas a hiányzások, a lemorzsolódás aránya és az országos kompetenciaátlaghoz képest alacsony a tudásszint. Jóval az országos átlag alatti a továbbtanulók aránya. Az iskolákra jellemző, hogy többségében képzetlen tanárok, korszerűtlen körülmények között, idejétmúlt módszerekkel dolgoznak. De ami a legsúlyosabb nehézség, hogy az iskolák – önhibájukon kívül – nem tudják kezelni a szociális és szociokulturális hátrányokból fakadó problémákat. A jó képességű diákok esetében is nagy számban előfordul, hogy az iskolaköteles korig (16 év) mindössze az általános iskola 3-4. osztályát végzik el. Többségük a 7-8. osztályban végleg lemorzsolódik. A botrányos oktatási helyzet, a minőségi pedagógusok hiánya, a tudás és a tanulás devalválódása, a gyerekek és szüleik tanulással, oktatással kapcsolatos kudarcai kiégett, csalódott pedagógusokhoz, a gyerekek korai iskolaelhagyásához, a funkcionális analfabétizmus terjedéséhez és a nyomor újratermelődéséhez vezet.

Mi az álmom? A Van Helyed Rendszer oktatásfókuszú modell kiépítése, vagyis egy Híd kiépítése, amely születéstől egyetemig komplex patronálást biztosít az egymásra épülő, problémákra reflektáló szolgáltatásaival, programjaival és intézményeivel úgy, hogy családok bevonását célzó programokat, óvodát, iskolát, iskolán kívüli oktatási és szociális szolgáltatásokat épít ki.

Most itt tartunk: a nehéz körülmények között élő növendékeink számára a fejlődésük mentén egymásra épülő támogatások rendszerét dolgoztuk ki. Az ózdi Van Helyed Stúdióban megkapják azokat a lehetőségeket, amiket egy átlagos családi háttér szisztematikusan meg tud adni. Oktatást, fejlesztést, alkotási lehetőséget, zene- és nyelvtanulást, sportot, játékot, korszerű környezetet, szocializációt, mintákat, kulturális programokat.

A program mozgatórugója többek között egy patrónusrendszer, amely biztosítja a sokszínűséget. Hogyan működik ez a gyakorlatban, s milyen hatása van a közös munkának a gyerekek, fiatalok fejlődésére?

A Van Helyed Stúdió integráló és interkulturális környezet. Minden gyerekkel egyénileg foglalkozik egy patrónus (szociális vagy pedagógiai területen végzett, tapasztalt szakember), aki heti rendszerességgel követi a gyermek iskolai eredményeit. A stúdiós növendékek kis közösségekbe, csapatokba szerveződnek, amelynek egy-egy vezetője a patrónus. Minden csapatnak van választott diákképviselője is, akiknek van beleszólásuk a patrónus munkájába is. A patrónusok a diákok számára egyéni fejlesztési terveket készítenek, továbbá, ha bármilyen problémát észlelnek, amely a gyerek iskolai előmenetelét akadályozná, akkor ott közvetítőként is belépnek, és megszervezik a szükséges támogatásokat. A patrónus szorosan együttműködik a szülőkkel, a tanárokkal és minden olyan szereplővel, aki hatással van a gyerek/fiatal fejlődésére. A szaktanárok által vezetett foglalkozásokon asszisztálnak. Szervezik és vezetik a leckeírást, korrepetálást, fejlesztő foglalkozásokat. Sportfoglalkozásokat tartanak, és kreatívan, a növendékekkel közösen, szabadidős, kulturális, csapatépítő és alkotásközpontú programokat szerveznek. A patrónusok aktív részvételével és a növendékekkel, családjaikkal közösen megkeressük a továbbtanulókorba érkező növendékeink számára a legmegfelelőbb középiskolákat és kollégiumokat. Patrónusi rendszerünk biztosítja, hogy komplex követő, támogató munkával a diákjaink biztonságos háttérrel tudják elvégezni iskoláikat. A Stúdióban továbbá szaktanárok által vezetett egyéni és kiscsoportos reflektív, differenciált, személyre szabott foglalkozások zajlanak, amelyek célja az iskolában való sikeres haladás és az iskolaváltásra való felkészülés. A minőségen aluli oktatásnak való „megfelelés” és a minőségi oktatásra való felkészülés közötti feszültséget igyekszünk oldani, amely meglehetősen szűk keretek közé szorítja a munkánkat és nagy találékonyságot követel. Tapasztalatunk szerint a munka java e tekintetben a minőségi iskolába való bekerülés, a továbbtanulás pillanatától kezdődik, ahol a befogadó iskolával hatékonyabb együttműködést lehet kialakítani a tanulmányi felzárkózás érdekében. A stúdiós munka hétköznapokon délután, hétvégi és iskolai szünetekre szervezett egyéb programokkal zajlik. A stúdiós tagság feltétele a rendszeres részvétel minden választott és kötelező foglalkozáson, annak érdekében, hogy teljes képünk legyen növendékeinkről és a lehető leghatékonyabb szolgáltatásokkal, tanácsokkal és pályaorientációval tudjuk őket segíteni. A stúdiós tagság alapszolgáltatásokon túl differenciáltan különféle szolgáltatások igénybevételét teszi szükség szerint lehetővé a korrepetálástól a tehetséggondozáson át a zenetanulásig, egyesületi sportolásig.

A napirend, az oktatás menete és jellege, a foglalkozások hangsúlyai, az egész éves struktúra minden alkalommal megújul, attól függően, hogy a stúdiós növendékek fejlődésükben és iskolai tanulmányaikban hol tartanak, mire van szükségük. A stúdióban a belső motivációk kialakítását tartjuk fontosnak, ezért a legnagyobb siker, hogy alig van hiányzás, a növendékek örömmel járnak hozzánk, és nagy a túljelentkezés a tagságra. A növendékeink sikerei a stúdión belül is multiplikátor hatásúak. A reális tudás, a felkészültség, a reális karrierkép kialakulásához és a mobilitás elfogadásához is vezetett. Egyre több növendék tervez bátran távolabbi iskolákban is továbbtanulni. A szülők felismerik, hogy a gyerekeik jövője múlik azon, ha megtalálják a számukra legmegfelelőbb iskolát és életutat. Egyet biztosan nem akarnak, hogy a gyerekük ugyanabba a kilátástalanságba, nyomorba és tudatlanságba ragadjon bele, mint ők. A kitörés és az érte végzett kemény munka közös cél lett, amit a sikerek biztosítottak számunkra, és egyúttal a sikerek igazolnak is. Amíg a szegregált iskolákban a minőségen aluli oktatás, a tanulási kudarcok csökkentették a motivációt, addig a nálunk megtapasztalt minőség által elért sikerek újra felébresztették a tanuláshoz való pozitív viszonyt, a belső hitet és a jövőbe vetett reményt.

Eddig minden felvételiző gyerekünk bekerült a megcélzott minőségi iskolába. Négyen jelenleg Budapest elit gimijeibe járnak, egy növendékünk tehetséggondozó művészeti iskolában tanul. A Van Helyed Stúdió+ a budapesti növendékeink számára biztosítja ugyanazokat a szolgáltatásokat, amiket Ózdon is megkaptak, csak itt teljes ellátással. Sokan bekerültek az ózdi középiskolákba, és jövőre hat növendékünk fog pesti középiskolába járni.

Szerintünk minden gyerek – bárhonnan is jön – képes magas szintű tudás elérésére. De a különböző képességű, társadalmi hátterű és tehetségű tanulóknak eltérő oktatási környezetre és szolgáltatásra van szükségük ahhoz, hogy kibontakoztassák képességeiket, ezt az „okatatási környezetet” azonban nem elkülönítéssel, hanem differenciált, inkluzív, magas minőségű oktatással kell elérni.

Legutóbbi, Carlo Párizsban című regényed jól tükrözi a sokoldalúságodat: a történetben  benne van egy profi dokumentumfilmes szeme és dramaturgiai érzéke, a szociális szakember segítő szándéka és helyszíni tapasztalata, valamint egy pszichológus érzékenysége. Íróként ezeket a szerepköröket szűröd át magadon. Tapasztalatod szerint van hatása az ily módon történő társadalmi érzékenyítésnek?

Nem tudom. Remélem. A gyakorlati, terepmunkában ilyen téren jobban hiszek. Az érzékenyít. De jó, ha az irodalomban reprezentálódni tudnak perifériára szorult témák is.

Szerinted mennyire lenne szüksége a mai kortárs magyar irodalomnak hasonló művekre? Megítélésed szerint hogy áll a hazai irodalom e tekintetben?

Rosszabbul, mint a nemzetközi kortárs irodalom, és ami az ifjúsági vagy gyerekirodalmat illeti: rettenetesen rosszul. Nálunk még mindig megkérdőjeleződik az irodalom társadalmi szerepe és a szocio-téma bekerülése a tiszta fikcióba. Ebből a szempontból a szociográfia műfaja kicsit olyan volt, mint a gettó. Bezárta a társadalmi kérdéseket egy műfajba, ami mellesleg – érdeklődés hiányában – kihalófélben van, vagy már ki is halt. Ha megnézed, milyen művek hozzák el a nagy nemzetközi díjakat, vagy keltik fel a kritikusok és olvasók érdeklődését: látod, hogy rengeteg a társadalmi téma a regényekben, vagy a játékfilmekben. És ez jó.

Hogyan csatlakozhat hozzátok az, aki segíteni szeretne és szimpatikus számára a tevékenységetek?

Jó néhány önkéntessel dolgozunk, nagy szükség van rájuk. Keressék meg az alapítványt. www.vanhelyed.org, és a címünk vanhelyedalapitvany@gmail.com

Legutóbbi könyved 2014-ben jelent meg. Készülőben van esetleg új mű vagy a stúdió működése, a gyermekek támogatása jelenleg teljesen lefoglal?

Lefoglal, úgyhogy lassan készül. Egy társadalmi kérdéseket is felszínre hozó bűnügyi történetet írok. Ifjúsági regény.

A jövőbeni terveidről egy már biztosan tudható: júniusban ismét megrendezik a TérTáncKoncert eseményt, a szervezők téged is az ügy nagykövetének választottak. Mesélnél erről a kezdeményezésről, s a projekt részleteiről?

Fischer Iván és az általa vezetett Budapesti Fesztiválzenekar nevéhez fűződik. Toleranciaünnepként jegyzik az eseményt, ami egy közös táncprodukcióban ölt testet. Az én olvasatomban a tolerancia nem csupán türelmet jelent, vagyis a másik elviselését, mert ebben van valami fogcsikorgatás-szerű mellékzönge. A tolerancia sokkal inkább olyan türelem, ami a másik emberhez való érdeklődő odafordulást jelenti. A TérTánc-Koncert ezt az egymásra figyelést egy örömteli eseményben, egy nagy találkozás ünnepében teszi – egyre inkább – hagyománnyá. Egymás mellett élés helyett el kellene kezdeni együtt élni: beszélgetni, találkozni. Nem ítélkező kritikával, hanem érdeklődéssel odafordulni egymáshoz. Fontos volna, hogy ezt a toleranciát ne hagyjuk kiveszni az emberi civilizációból. Azért létezünk még, mert vannak, akik tudják, ha ezt az elfogadást fölemészti a másik kritizálása, a másik megváltozásának követelése, a másik ember lenézése, irigylése és gyűlölete, akkor az ember már nem ember többé. Azért is fontos ez a program, mert egy teljes éven át rendszeresen járnak a koreográfusok a marginalitásban élőkhöz, és hatalmas élményt adnak a tánctanítással, a felkészüléssel. Idén a mi gyerekeink is részt vesznek ebben, és ez tényleg fantasztikus élmény. Mind voltunk gyerekek, mindannyiunkban ott van az a képesség, hogy a maga természetességében megéljük: jó együtt lenni. Főleg, ha van valami örömteli közös dolgunk. Játék, tánc, zene, ünnep. A gyerekekben mélyen ott van még ez a tudás. Ne hagyjuk, hogy meghaljon, mire felnőnek. Mert lehetőségünk van olyan társadalmat teremteni, amelyben számtalan szép közös élmény és munka van, akárhonnan jöttünk.

Az ELLE magazinnak nemrég adott interjúdban említesz egy verseskötetet, amiben számodra fontos nőalakokat szólaltatnál meg. A kamaszregényeket esetleg követi a jövőben újabb verseskötet?

Csak reménykedem. Persze nem tudom, hogy miben. Nincs időm írói vagy költőkarriert építeni, jelentsen ez bármit, ami azon túl van, hogy írok.