Száz Pál: Irodalom és gyógynövények IV. / Hárs

A Örökkí Valóság illattya

phytoanekdota

Ez rígën törtínt kicsinkóm, még a valamikor a ötvenes évek elejin. De ammá biztos, hogy Úrnapján törtínt, Szentantalba. Vót ëgy szent pap, barát vót, ott lakott a klastromba. De még valamikor rígës-rígën, talán a Szentlászló király ideibe! Oszt ëccër, amikor monta a létániját, hogy a örökkí valóság fínyëskëggyík nëki, a szellő besodorta a kápónábo a behozta a ablakon a friss hársfavirágillatot. Hát annak ídëssíge olyan, mind a örökkí valóság këgyelme, kizökkentëtte a barátot a létánijábú, hogy belekeverëdëtt, örökkívalóság fínyëskëggyík nëki, monta, de folytatnyi nem tutta. No, hát ha ördög kísírt is, nem tudom, de ilyen gyönyörűsíg nem eredhet a ördögtű, nem lëhet ez más, mind szent këgyelëm, gondúta. Főkēt, otthatta a hideg ótárkövet, befejezetlenű hatta a létániját, kimënt a szabadba, a klastrom mögött vót valami kis erdőcske, ott virágoztak a hársfák. Mënt a barát a jó szag után, az vezette őtet. Hát leűt a mezőbe, tisztáro áttatta magát a hársfavirág illattyánok. Úgy ēbódút, tán el is szenderëdëtt, ērejtezëtt. Álmábo angyalszárnyon szát, benízëtt Atyámteremtőmhö a mënyország ablakán. De hogy ott mit látott, szent titok az, nem tuggya sënki! No hogy a bóbskolásbú magáho térjën, megrázto magát a barát, talán a ördög kísírt, gondúta, az incselkëdik, az csalogat, hát bűn a imáccságot fébehannyi! Mer a befejezetlen imák keringenek a időkbe, nem tunnak ējutnyi a örökkí valóságbo sohasë, monta, és indút folytatnyi a létániját. De ahogy kimëgy a erdőbű, lásso, hogy minden igën megváltozott. A klastrom is máshogy nízëtt ki, sëhun a kápóna, helëtte hatalmas templom van, de körbe van kerítve szëgesdróttā. No, nízd má, milyen erínyës a níp, katunákkó őröztetik magukot a barátok! Gondúta. Vi sztye gdo? Kérdi tűle a katunaelftárs, hogy be akarna mënnyi a klastrumba. Maga mëg ki? De nem értëtte a barát së, meg a elftársok se, hogy ki mit akar. Mer addigra ugyi azok lëttek a urak. No hisz öt përce sincs, hogy kitëttem a lábomot, kimëntem itt a ligetbe, mëgyëk vissza imátkoznyi, mer be kő fejeznëm a létániját. No maga itt aztán ki nem mënt, mer igën jól őrizzük a papokot, de ha mégis kimënt, ölíg bolond, hogy visszagyütt. Létánijáznyi mëg nem fog maga, mit gondúll, mi ez, klastrom? Há mi maga, ellenforradalmár? Hogy në lënne klastrom, előbb még az vót, most is látom a keríttísën túl a barátokot. Nem barátok azok, hanem elftársok, ordított rá a elftárs. Emmëg igënis nem klatrom, hanem lágër! Tíged mëg barátom, barátocskám, becsuklak, mer szidod a rencërt! Azza a elftárs kinyitotta a kaput, a barát mëg nem győzött hállákonnyi, hogy vígre mëhet vissza imátkoznyi. De má mindën más vót, sëhun ëgy kërëszt, a Jézuska, Márjácsko helin a Lëninelftárs mëg a Sztalinëlftárs. Sëhun a létánija, csak a intërnacijonálé. Mindën más vót, mindën megváltozott. Még azt së értëtte, mit beszínek nëki. Akkor osztán ēkapták a grabancát, visszazárták a cëllájábo. Nem tutták a elftársok, nem látták Atyámteremtőm këgyelminek nagy csudájját. Csak a barátok tutták, akik ott raboskottak, a cellatársoi. Mer bizony hétszázhetvenhét évnek köllött ētēnyie abba a szëmpillanatba, amikor a barát a hársfavirág illattyábo belefeledkëzëtt. Hát kípzēd csak ē fijam, majd infartot kapott a barát, mikor kigyütt a ligetbű, és autóvālákozott a úton! Úgy hánto a kërësztëkët, hogy csak no! Aszitte ēgyütt a Ancikrrisztus uralma, füstölő ördögszekérën jár a Lucifërkó! Nem is akart má itt marannyi a barát e világbo, hogy beleszagút a örökkí valóság illattyábo. Atyámteremtőm, annyi előtted ezër esztendő, mind ëgy nap, vagy a íjjeli őrjárot ideje. Akkor főmonta a cëllájábo, befejezte a létániját. Ahogy imátkozott, befújta a szél a hársfavirág illattyát. Lemënt nap, csak a íjjeli őrjárot taláto meg, mer mire befejezte a létániját, ēszenderűt örökre, hogy a örökkí valóság fínyëskëggyík nëki. Így meséte ezt Öregapádnok szórú szóra ëgy barát, aki oda vót bezárvo. Mer intërnálótábort csinátok a Szentantalbú a komunisták. Így változnak a idők, de a hársfa mindën esztendőbe illatozik. Mer olyan a örökkí valóság këgyelme, mind a hársfavirág illattya. Ha abbú a embër csak olyan sëmmicskét kapna, mind a illat a szélbe, hát nincs embër, aki azt a boldogságot ē tunná visēnyi!

Száz Pál (1987, Pered)

2013-ban diplomázott a pozsonyi Színmüvészeti Egyetem színházi rendezö és dramaturg szakán. Jelenleg a Comenius Egyetem magyar tanszékének végzős doktorandusz-hallgatója. Tanulmányok mellett prózát ír, két kötete jelent meg. Phytolegendárium munkacímmel előkészületben van harmadik kötete, amelynek a fenti szöveg is részét képezi.