Szalay Zoltán: Elmúlik

Kerosin felvétele

Bár sütött a nap, idelent sötét volt. Aznap volt a születésnapja, amire némi gyomorémelygéssel gondolt. A munkaidő letelte után bent maradtak néhányan, és felkezdtek egy üveg whiskyt, ami még az egyik kolléga búcsúbulijáról maradt meg. Nem maradt soká, hét körül már hazaindult, még be akart vásárolni. Péntek estére megegyezett a két legjobb barátnőjével, hogy lányos bulit tartanak. Talán ki is mennek valahova. Ez tartja benne a lelket, írta SMS-ben a két legjobb barátnőjének. Melegítette a whisky, ahogy ment hazafelé. Beugrott a kisüzletbe a sarkon, ahol mindig ott állt a hajléktalan az újságokkal. Egyszer már vásárolt tőle egy lapot, de zavarában olyan nagy borravalót hagyott, hogy azóta a hajléktalan gyanakvóan nézett rá. Most félszegen odabiccentett, majd beosont az üzletbe. Karácsonyi égősorok voltak aggatva még a hűtőkre is. Néhány fehér joghurtot pakolt a kosarába, és sokáig időzött a gyümölcslevek előtt. Automatikus pillantást vetett a telefonjára. Érkezett egy SMS egy ismeretlen számról. Elolvasta csak úgy kutyafuttában, boldog szülinapot satöbbi, valami Dávid írta. Fizetett, közben úgy látta, a harminc körüli, szőke, kissé pocakos elárusítófiú, akinek mindkét keze kisujján egy-egy jókora pecsétgyűrű virított, mintha rákacsintott volna.

Megszaporázta a lépteit. A biobolt kirakatából hatalmas biobetlehem hatalmas biopásztorai, bioháromkirályai és bioszentcsaládja bámult rá. Valahol a távolban egy agresszív torokból csobogott elő a Csendes éj dallama. Ugyanolyan sötét volt, mint amikor reggel munkába indult. Miután levágta a táskáját a sarokba, elővette a telefonját, és ismét elolvasta az SMS-t. Igen, ez a Dávid nem csak egyszerűen boldog szülinapot kívánt. Azt írta, szeretne átadni neki egy ajándékot. Már bepötyögte a választ, hogy köszöni, de sajnos nem ér rá találkozni, mikor belegondolt, ki is ez a fiú tulajdonképpen. A németkurzuson ültek együtt egy szemeszterben, mikor is, még idén év elején. Szőke haja van, hosszú szempillái, álmatag tekintete, művészkeze, hosszú ujjai. Nem látott benne semmi veszélyeset. Ábrándos fiú volt, és volt némi humora. Egyszer el akarta őt hívni egy forralt borra, de nemet mondott. Dávid azt is elütötte valami poénnal. Most egy kicsit bánta. Itt volt az év végi visszatekintések ideje, ő most lett huszonnyolc éves, és idén szinte mindenkinek nemet mondott. Ez a nemek éve volt. Azt a két vagy három, nem túl jól végződő esetet leszámítva. De azok sem számítottak igazi igennek. A whisky kiszárította, engedett egy pohár vizet a konyhában, és felhajtotta. Micsoda meglepetés, írta Dávidnak, meg hogy örömmel látná. A válasz meglepően gyorsan érkezett, és megegyeztek, hogy kilenckor találkoznak a szomszéd utcában egy kis kávéházban.

Keserű íz gyűlt össze a szájában, miközben készülődött. Még sok kötelező kör vár rá, az anyukáját is fel kell hívnia, mert délelőtt nem tudott vele beszélni, a sok borzalmas Facebook-üzenet és a többi. Korábban oda kell érnie, hogy leguríthasson egy italt, mielőtt Dávid megérkezik. Aztán mégis hosszasan bámult a tükörbe, mintha a szeplői között ráakadhatna valamire, ami új színt hozhat. Próbálta elképzelni azt az új színt, de nem ment. Elővette a narancssárga kabátját, de végül inkább a feketét vette fel, hozzá a szürkés sálat. Sapka nem kell, annyira nincs hideg. A december alattomos melege béleli a kinti csillogó éjszakát.

Dávid megelőzte, pedig még nem volt kilenc. Nem dobbant meg a szíve, mikor megpillantotta, pedig útközben megfordult a fejében, vajon ilyesmire kell-e számítania. Ez csak egy átlagos születésnap, emlékeztette magát. A pincér egy alacsony, ötven év körüli férfi volt, mediterrán alkat. A kávézónak is valami olaszos neve volt, de lehetetlen volt megjegyezni.

Dávid felállt, és kilépett elé, nem volt széles mosoly az arcán, amitől megkönnyebbült. Dávid azzal indított, tartott tőle, hogy már emlékezni sem fog rá, pedig annak idején megállapodtak, hogy a születésnapján megkeresi őt. Erre tényleg nem emlékszik, vallotta be, elég sok minden történt azóta. Ez utóbbit aztán már visszaszívta volna, mert valójában semmi sem történt, és ezt jólesett volna kimondani. Dávid vörösbort ivott, ő martinit rendelt, az alacsony pincér alázatosan pillantott rá, majdhogynem meghajolt előtte. Azt támadt kedve mondania, ez a formalitások évszaka, de ezt még azelőtt visszaszívta, mielőtt kimondta volna. Odakint vékony szőke nők siettek a buszra és a taxihoz, a márkaboltok ajándéktáskáit buzogányként lóbálva a kezükben, az arcukon fényes make-uppal, mintha mindenki az ő születésnapját ünnepelné. Nem is figyelt Dávidra, aki közben csendesen beszélt valamiről, talán erről a kávézóról, talán magáról, talán őróla. Inkább gyorsan megkérdezte tőle, hogy áll a némettanulással, mire ő természetesen vicces félhalandzsa némettel válaszolt, hogy natürlich-gemüslich, és még nevetni sem kellett ezen, elég volt mosolyogni. Jólesett ez a mosoly, és véletlenül egyszerre lehúzta a pohár martinit. Dávid szerencsére nem tűnt sem veszélyes perverznek, sem nyomulós állatnak, és még csak nem is feszengett túlságosan, arról kérdezgette, hogyan telt az elmúlt éve, és közben elmondta azt is, hogy neki mintha kiesett volna a teljes év, nem csinált jóformán semmit, miután nem tanult meg németül, beiratkozott egy spanyolkurzusra, és most arra gyűjt, hogy kivándorolhasson Argentínába. Ragaszkodik a kivándorolni kifejezéshez, mondta, mert abban van valami visszavonhatatlan, de aztán hozzátette, hogy csodálkozna, ha végül megtenné. Végül azt is elmesélte, hogy az ősei félig olaszok, az anyja részéről – bár az anyja már nem tud olaszul, és spagettit sem csinál valami különlegeset –, de valahogy Olaszország soha nem érdekelte őt. Ő figyelmesen hallgatta Dávidot, néha-néha közbekérdezett, itt-ott a telefonjára pillantott, és amikor felvillant a kijelző, Dávid is odanézett, mintegy nyugtázva, hogy fogy az idő. Érkezett még néhány üzenet, villant néha valamelyik applikáció, a pincér kihozta a második martinit, odakint a vékonylábú lányokat marcona, elhízóban lévő, idegesen dohányzó férfiak váltották fel, akik már a fejükre húzták az ilyenkor kötelező kapucnit. A szemben lévő házsoron sorra égtek ki a karácsonyi füzér égői, advent végére talán kialszik mind. Fogytak az emberek a kávézóból is, egy borostás, laptopos férfi még az egyik sarokban ült, egy korsó sör mellett, amiből nem akart eltűnni a hab.

Eljött az a pillanat is, amikor az alacsony pincér, aki, most már beugrott neki, olyan volt, mintha a háromkirályok lovászfiúja lenne, kérte az utolsó rendelést, mire ő szólt, hogy nem, már fizetnének. Mindjárt szólt Dávidnak, hogy mivel neki van a születésnapja, ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen, és nem fogad el semmiféle ellenkezést, amibe Dávid könnyedén beleegyezett. Míg a pénztárcája után kutatott, és rendezte a cechet a már kissé nyúzott pincérrel, Dávid valahonnan előhúzott egy csomagot. A csomagolópapíron apró kis szőke balerinák voltak, hosszú szempillákkal, pirospozsgás arccal. Dávid csak annyit mondott, boldog szülinapot, és egy óvatos mozdulattal feléje tolta a csomagot. A csomagolás kissé hevenyészett volt, de legalább nem kellett sokáig bíbelődnie vele, és közben a hangos szívverését hallgatnia. Egy rózsaszín egyrészes fürdőruha volt a csomagban, leengedte az arca előtt, hogy eltakarja a megdöbbenését. Körülbelül az ő mérete volt, még ezt is kitalálta a fiú. Azt már nem, hogy nem szereti a vizet. Talán a nyelviskolában mondott valami félreérthetőt. Megköszönte, nevetett, de nem tett hozzá semmit.

Egy darabon együtt sétáltak még odakint, Dávid még elsütött egy poént a pincér kabátjáról, amit állítólag a fogason látott, és szerinte teveszőrből készült. A sarkon kellett elválniuk, és most úgy érezte, hogy végre elpirulhat, és talán valami döntést kellene hoznia. Dávid mintha közelebb hajolt volna a kelleténél, és végül egy esetlen szájpuszi lett a vége, ami után legalább lehetett egy jókedvűt kacagni. Dávid még intett neki távolodóban, amire ő csak egy enyhe mosollyal biccentett vissza.

Hazaérve ledobta a rózsaszín fürdőruhát a táskájára. Késő volt, alig pár perc maradt a születésnapból. Állt a szobában, a lámpafény mintha egyre halványult volna, és vele együtt a fürdőruha rózsaszínje. Tudta, hogy soha az életben nem fogja viselni.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/5-ös számában.

fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com

Szalay Zoltán (1985, Pozsony)

Író, az Új Szó főszerkesztője.