Polgár Anikó: Nőstényállatok és hóban csikorgó csigolyák

Sirkka Turkka És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag című kötetéről (kritika)

Az egyik legismertebb finn költőnő, Sirkka Turkka (1939) költészetének legfontosabb elemei a természet, az állatok, a nőiség és az erotika. 1973-ban debütált, a legjelentősebb elismerést, a Finlandia-díjat pedig az 1986-ban megjelent Tule takaisin, pikku Sheba (Gyere vissza, kicsi Séba) című verskötete hozta meg számára. Kezdetben idilli természetlírát művelt, hangja a nyolcvanas évekre elmélyült: a misztikus elemeket a testiséggel, a fennkölt, bibliai nyelvet, az imák nyelvezetét a rockszövegek szókincsével, beszélt nyelvi elemekkel vegyíti.

A verseiben sűrűn előforduló állatmotívumok nem egyszerűen a költői manír részei, az állatok nála nem az ember felsőrendű pozíciójából, kívülről láttatott lények. A költőnő, aki évekig lovászként dolgozott egy vidéki gazdaságban, a magány, a társkeresés témájának egyedi variánsait hozta létre az ember–állat viszonyt tematizáló, a tapasztalati alapokat álomszerű világba helyező műveiben. Érzékenyen bánik a szabad vers és a prózavers eszközeivel, erőteljes hangsúlyt helyezve a versmondatok dikciójára.

Egyes versei az ember és állat közti bensőséges összefonódás krónikái, mások a tükröztetés effektusaira épülnek, az állatéba belelátott embersors vagy az emberbe belelátott állat felcserélhetőségére. Gyakran a szövegek megszólítottjai is állatok, s ez olvasáskor az árulkodó pontok kiütközéseihez érve termékeny feszültséget kelt.

A költőnő verseivel a kilencvenes években Turczi István (Tengeráramok 1, 1996) és Szopori Nagy Lajos (Kánon az erdőn, 1999) antológiáiban találkozhatott a magyar olvasó. Jávorszky Béla a Fölmagasodik hirtelen című gyűjteményében (2012) közölt Turkka verseiből egy válogatást, majd ezt bővítette két évvel később kötetté. Az egyes darabokat Turkka összegyűjtött verseinek finn kiadását követve kronologikusan rendezte el, 1973- tól 2004-ig. A legnagyobb hangsúlyt a költői indulásra helyezte: a kötetnek mintegy a felét a hetvenes években írt versek teszik ki.

A kötet címe (És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag) a Finlandia-díjas, 1986-os verskötetből való; ugyanennek a versnek egy korábbi fordításvariánsát már Szopori Nagy Lajos antológiájában is olvashattuk (a kezdősor nála: „Fél lábon állt a világ, akár a daru”). Ha összevetjük azt a pár verset, melyek mindkét fordítónál megtalálhatók, úgy tűnik, Szopori és Jávorszky fordításszemlélete között nincs lényegi, a versértelmezést, Turkka költői világának közvetítését alapjaiban befolyásoló különbség. A konkrét megoldásokban természetesen számos ponton találunk eltéréseket, a versek alaphangulata azonban hasonló. Mindkét fordítót olvasva (a versek kiválasztásából, a szóhasználatból adódóan is) az az érzésünk, hogy Turkka költészete tökéletesen szemlélteti a finnek természetközeliségéről alkotott sztereotípiákat, s hogy Turkka a természeti jelenségekhez hatalmas (olykor romantikus) érzelmi töltettel közelít, poétikai szótára pedig kissé elavult. Ez az avíttság a finn recepció szerint nem jellemzi Turkkát: a kritikusok sokkal inkább meglepő újszerűségét emelik ki. Az életpálya korábbi korszakainak felvillantásához persze időben mindenképpen vissza kell lépnünk, de ha párhuzamként a magyar költészet hetvenes, nyolcvanas évekbeli eredményeire gondolunk (Tandori Dezső, Oravecz Imre, Petri György költői újításaira vagy a kortárs költőnők közül a Turkka korosztályához tartozó Takács Zsuzsa költői hangjára), ezt a típusú költészeteszményt idejétmúltnak érezzük. A finn költészetet persze nem kell magyar mércével mérnünk, de amint egy finn költőt magyarul szólaltat meg valaki, máris egy másik porondra, a célnyelvi kultúra közegébe lép, s ott kell helytállnia.

Sirkka Turkka világa misztikus és áradó, s a fenkölt áradást néha csak egy halvány vonal választja el az érzelmesség és az érzelgősség különböző fokozataitól, melyeket Jávorszky Béla fordítása meglehetősen fölerősít. A Fáj a kézcsontom és a lábam… kezdetű versben például a fordító az ismétlést választja az érzelmi hevület fokozására: „A szemem. Nézd: vérzik, iszonyúan vérzik a szemem.” (52.). Az eredetiben sem a szem szó, sem a vérzik ige nem ismétlődik: „Minun silmäni. Katso: ne vuotavat verta.” Másutt a fordító jelzőbetoldást alkalmaz: „Ne bűvölj el, te tündér délután” (54.). Az eredetiben a délután szónak nincs jelzője: „Iltapäivä: älä ole minulle vihättävä.” Szopori Turkka-képe is érzelmes, s emellett bizonyos pontokon zsoltáros, bibliai hangot üt meg, pl. a Minulla on leijonanruskeat housut kezdetű versben: „Mi a fájdalomból építettünk hajlékot / s magányból raktuk föl a kéményét”, Jávorszkynál: „Kínból emeltünk kunyhót, / magányból húztunk föl kéményt” (50.).

Némileg más benyomás alakul ki, ha Turczi István antológiáját olvassuk: az érzelmes hangszín mellett erős az irónia jelenléte is, különösen a (szintén a Finlandia-díjas kötetből származó) kakasos versekben, amelyekhez hasonlókat a másik két fordítónál nem találunk. A nyeregszoba padlóján felejtett valaki kezdetű versben például a kakas észrevesz egy ottfelejtett piros edzőcipőt, s így szól Turczi magyar hangján: „ez nem lehet igaz, / sóhajt fel, micsoda pipi, / miféle frenetikus asszonyság / ez a rácos bőrzetű madonna, / ki bevont vitorlákkal épp itt horgonyoz.” Az irónia nem minden Turkka-vers sajátja. A Finlandia-díjas kötet címadó verse Turczinál is, Jávorszkynál is érzelmes hangvételű: ez a szentimentális hangszín az eredetiben is ott van, de ezt ellensúlyozza s a vers alapszituációját bizarrá teszi a tény, hogy a költemény megszólítottja nem egy másik ember, hanem egy állat. Ha nem ütköznének ki az árulkodó pontok, azt hihetnénk, hagyományos szerelmes versről van szó. A közhelyességet a fordító azzal ellensúlyozhatja, hogy az állatiasabb, nyersebb elemeket felerősíti. Jávorszkynál ezek a jegyek csak ritkán hangsúlyozódnak, nála a gyöngéd hang a brutális, a nyers ellenében dolgozik. A címadó versben (akárcsak korábban Szopori) a nőstényállatot is jelentő finn emo szót anyának fordítja: „És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag, / amikor anyám világra szült engem, a tigrist” (63.). A szülés után a nőstény elrejti kicsinyét a hasa alatti szőrzetébe – Jávorszkynál ez a momentum kimarad, közben az emo szó különlegességét egy archaizmussal („szülém”) próbálja meg érzékeltetni, s így az állati közeget idéző szavak köre még inkább leszűkül: „Szegény sovány szülém fényesre nyalt, / szoptatott és melengetett.” – „Emo parka, köyhä, laiha emo, nuoli minut, / imetti ja peitti, kätki vatsakarvoihinsa.” Szopori Nagy Lajos ezen a ponton pontosabb, ő a finn szöveg ismétlésalakzatát is leképezi, bár az emo nála egyszerűen csak anya: „A szánalmas anya, szegény, sovány anya, végignyalogatott, / megszoptatott s betakart, elrejtett hasa bundájába.”

A Gyere vissza, kicsi Séba című versben viszont Turczi korábbi megoldásával összehasonlítva Jávorszky erősebben hangsúlyozta az állatra utaló jegyeket: „Csapott két füled / egy vadállaté, / fülel.” (70.) – „Sinun vinot korvasi / ovat villieläimen korvat, / ne kuulevat kyllä.” (Turczinál: „Szép ívű füleid, mint lesben / a vadállaté, / ismerős jelre várva megfeszülnek.”) A finnben a vadállatfülek nemcsak a fül alakjára utalnak, hanem a különlegesen jó hallásra is: a szerető hívást csak a különösen éles fül képes meghallani, s az állatoknak éppen ilyen van. Séba fülének és egy vadállat fülének összekapcsolását lehet szó szerint, de lehet metaforikusan is értelmezni; Turczi hasonlattá írja szét, így már az azonosítástól távol kerülünk, s az állati jegyek csak egy szerelmes vers képi síkján, az asszociációk szintjén jelennek meg. Jávorszky viszont az állati aspektusok ellenében itt is igyekezett más módszerekkel felerősíteni az érzelgősséget. Míg az eredetiben a nyitósor a záró sorban változatlanul ismétlődik („Tule takaisin pikku Sheba”), Jávorszky a puszta megismétlést az érzelmi hatás eléréséhez nem tartotta elegendőnek, ezért a záró sorhoz hozzátette a szív szót is: „gyere vissza, kicsi Séba, szívem”.

Mindezek ellenére a magyarul megjelent Turkka-kötet sok tekintetben inspiratív lehet. A versekben az érzékszervek közül különösen a szem emelődik ki. A másik szemébe nézés ember-ember viszonylatban is két világ kapcsolódása; Sirkka Turkka azt sugallja, hogy ilyen értelemben az emberi és az állati közt sincs nagyobb, leküzdhetetlenebb távolság. Az egyik vers beszélője egy hallal néz szembe, a hajóhíd deszkái közti résbe tapasztva arcát (10. oldal), egy másiké lehajol, hogy a béka szemébe nézzen, de az elfordul (57.). Az állattal való szembenézés a tükörbe nézést helyettesíti, hiszen az állatok emberi tulajdonságok és emberi sorsok megtestesítői. Az állatszem nemcsak önmagunk, hanem a külvilág számára is viszonyítási pont lehet: „Azt mondják, ragadozó madár és tigris szemére hasonlít a szemem“. (41.). A természeti egység a zenében és a képzőművészetben is megtalálja párhuzamait. A nyitott ablakból kiszűrődő Mozart-zene vagy az ég festésekor Michelangelo ujjára száradt kék festék elveszített s csak a természet színeiben, hangjaiban fellelhető hangulatokról ad hírt.

A kötet legizzóbb pontjain a misztikus borzongás és az álomszerű természetélmény emberi arcot kap: az egyik szövegben a kidöntött fának „elfolyt a vére”, s ha a fák „elhullatják leveleiket, öregasszonyokra hasonlítanak” (25.). Egy másikban a hó olyan, mint egy emberi hát, „telis-tele van csikorgó-nyikorgó csigolyákkal” (27.). Megszemélyesülnek a tárgyak, épületek és az élettelen természet jelenségei is, személyes vagy történelmi távlatú emberi üzeneteket kódolva magukba.

(Válogatta, fordította és az utószót írta: Jávorszky Béla, Magyar Napló, Bp., 2014)