Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek

Világnak csavargója, te pünkösdi király!

Igen, jól olvasod, Fridolin, pünkösdi királynak titulállak, és teszem ezt annak emlékére, hogy bő 35 évvel ezelőtt abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy felnőttként viselkedtek velünk. Úgy éreztük, ez maga a királyság! Ha emlékszel e kis történetre, mindez a pünkösd utáni napokban esett meg, ha jól emlékszem, amikor az évek óta zsinórban részeg Öcsi bácsi, a kis strandi szemetes autó, a keletnémet MULTICAR sofőrjének kíséretében és a felügyelete mellett először ülhettünk le a Dögös nevű kocsmában az asztalhoz, mint dolgozók, s ihattuk meg az Öcsi bácsi által rendelt italt. Az egész napos strandi nagytakarítás után már majdnem elepedtünk, hogy végre megihassunk egy csapolt szódát, de ehelyett az első korsó sör, meg hozzá egy stampedli, ragacsos, zöld mentalikőr lett a jutalmunk, ráadásul nemcsak úgy, a pultnál bedöntve, hanem felnőtt férfiként, a kocsmai asztalnál ülve. Mert ugye addig csupán a pultnál kikért limonádét fogyaszthattuk bent, bármelyik kocsmában is jártunk, szeszt és sört nem. Ki nem dolgozik, kocsmában ne ücsörögjön, pláne, ha kiskorú! Így tartották ezt még jó 35 éve! Hiába, akkoriban még volt tekintély és szokásjog. Tekints ki az éjbe! Szokjad Fridolinom, a sötétség közelít! De miért írom ezt neked, kérdezheted, s bizony mondom, joggal. Igazán meg se tudom mondani, csak az jut az eszembe, mi már majdnem 18 évesek voltunk ennél az első kocsmai beülésnél, ráadásul saját keresetünk volt már azon a nyáron. Ma már, hidd el, gyakran nem fordul elő az ilyesmi, bár a diákmunka is kevés errefelé. Régen? Hát tudod, más volt, de ami volt, annak régen vége.

Te, képzeld, miket élek meg! Múltkor bent jártam a városban, bár ne tettem volna, de hát a muszáj nagy egy úr, a vonathoz kellett bevinnem egy embert, ha egyszer azzal akart utazni, szépen megkért, megtettem szívesen. Mondtam magamban, ha már így esett, hogy begurultam a városba, akkor már körbenézek, mi hogy van, hogy s mint él a városi nép, kivált az ifjúság így mostanság! Péntek este volt, és képzeld, régi helyünkön, a Fényesben, amiből olyan bárfélét vagy diszkót vagy mi az isten csudáját csináltak, fél tucat tizenöt körüli csaprészeg fiút, és amit még rosszabb volt látni, hogy adott helyen és időben velük hasonló korú lánykákat láttam, ahogy benyomva hemperegtek a bárok bokszaiban. Az ilyen látvány maximum a híres toxikológusnak, a Zacher Gábornak nem lenne megrázó, de nekem, szerencsétlen falusinak, majd kiesett a szemem. Vodka- meg whiskymámorban, jórészt 15 év körüliek. Szép, mi? Mindez az érettségik idején! Ugye, a negyedikesek, a 18 évesek mostanság vért izzadva felelnek, az alsóbb osztálybeliek meg bároznak, mert suli nincs, lógás van, olyasmi, hogy normális időtöltés, meg ritka eset. Bezzeg, a mi időnkben! Ilyenkor vezényelték ki a diákot mezőgazdasági munkára. Emlékszel, Macskás és Meggyes puszták mellett, a Rima partján, a paradicsom- és paprikaföldekre. Meg a háromhektárnyi hagymára, amit szocialista felajánlásként kézzel szedtünk ki a tízcentis sárból? Ugye emlékszel? Terence Hill főszereplésével akkoriban ment egy olyan hagymás film. Ugye tudod, melyik?

Jó, megint elkalandoztam, vissza is térek hát. Mint azt ugye megtudtam, a Fényes nevű egykori kocsmánk helyén kialakított diszkó bárban, mert csak rákérdez az ember, mi miért s hogyan járja a világban, a péntek estéken ez a normális állapota a fiataloknak. No, nem mindegyiknek, csak amelyiknek telik rá! Mármint az a normálisnak tartott állapot, hogy benyalva fetreng éjfélig valami bárban, péntek este, tizenévesen. Egyik gyerek, az Imi, azt ismerem, meg az anyját ismered te is, ő mesélte nekem ezt. Még ő józanul, ásványvíz mellett dekkolt, és várta a barátait. Igaz, már 17 éves és jogosítványa van, tehát olyan alkalmi taxisként inkább az ingyen mozit, korosztálya teljes beszeszelését nézte egyenes adásban, míg ő maga nekem próbált meg válaszolgatni. Szóval, mint megtudtam, az ifjak minden hétvégén igyekeznek leamortizálni magukat. Kérdeztem ám, miért? Állítólag sok a stressz, és néhányan így akarnak felejteni. Gondoltam, ez édes dolog, de hát mit akarnak felejteni? Legfeljebb a szorzótáblát sikerül nekik! Más élményt miért kéne? De az Imi felvilágosított, hogy azért, na, van ám élmény. Barátai közül tízből egynek, ha normális házasságban élnek a szülei, és igen sok a nyugatra szakadt hazánkfia, aki havonta egyszer jön haza, vagy annyiszor se. Zsebpénzzel pótolva az atyai és anyai szeretet. Segédmunkás, ápoló, kint, itthon, egy pár napig tudathasadásos, szülő, és így megy ez! Évek óta, és körbe meg körbe, sokaknál. Ilyen vacak lenne mostanság fiatalnak lenni? Mondta azt is a srác, hogy a lányok, hogy azok meg újabban zsilettel vagdossák az alkarjukat. Merőlegesen az erekre. Tehát nem életveszélyesen. Mert senki sem akarna meghalni, és nem csak úgy heccből megy a szeletelgetés. Hanem mert ordítani, ha nem lehet, mert úgyse hallja senki, akkor legalább fájjak, tudjam, hogy vagyok. Néztem, mint a moziban! Vagdossák magukat, isznak, hát mit mondjak? Látod, neked kész mázlid van, hogy soha meg se nősültél, és se gyerek, se asszony nem vár rád itthon. Pláne rád! Tőled aztán totál kiborulna mind, amekkora egy széltoló vagy még most is, majd 50 évesen! Na, ez jólesett nekem! Neked?

Jól van, hagyjál, tudom, mit akarsz visszaszólni, hogy ne moralizáljak, ez az ő bajuk, ők lesznek másnaposak meg hülyék. Meg a te bajod, te életed! Ja, így van! Tied. Övék. Meg azt is hallom szinte, hogy érvként felhozod, anno mi is szerettük a piát kamaszként! Persze, de javunkra legyen írva, mi legalább sutyiban ittunk, elbújva a park hátsó részén, lent a folyóparton. És nem matt részeg állapotig, csak jókedvig! Ha az a part beszélni tudna! Az a jó meleg zsombékos part! Azért ha jobban belegondolok, hogy ha az a sok pia, amit négy év középiskolai tanulmányunk ideje alatt ott elszopogattunk, a régi park szélén, s ha ez most valami csoda folytán egy asztalra kerekedne, hát nagy bulit lehetne belőle csapni! Abban is igazságod lehet, még szerencsém van, hogy nem narkózó fiatalokkal hozott össze a jó sorsom. Hát, na! Szerencsém. Persze. Igazad van. Te ott kint naponta belebotlasz ennél durvább helyzetekbe is.

De mit akarok kihozni ebből, Fridolinom! Hát azt, hogy menthetetlenül megváltozott a világ mi körülöttünk, s a szokások, rendek, befogadások, a beavatások szertartásai mind valahogy meggyorsultak, de el is korcsosodtak már ahhoz a korhoz viszonyítva, melyben mi voltunk, kicsit sedre bolondos juventus ventus közmondásba illő fiatalok! Te Fridolin, és vajon emlékszel-e még régi tanárunk – legyen néki könnyű az a két köbméter vasbeton, amit fölé öntöttek, nem is értem, mi célból – közmondására? Erre itt például: Tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis: Az idők változnak, és mi változunk velük. S erre is emlékszel? Tempus omnium explorator, azaz a legjobb orvosság az idő! Hány éve is már a boldog ifjúságnak? Ahogy múlik, úgy gyógyulunk ki mindenből, mi szép és jó volt egykor. Gyógyulunk, halálra! Nem az élet felé! Jó, igaz, mindig ezzel jövök neked, de te kezdted még régen, mikor innen elmentél, s levelet írtál nekem, amiben millió kérdésed, emlékezésre felszólításod hemzsegett, hogy írjak erről, arról meg amarról, mi van X-el vagy Y-nal, ki él, s kik holtak mára, mi maradt a helyből, ahol az ifjúság bohó éveit együtt leéltük. Hát Fridolin, semmi és senki a régiekből nem maradhat annak, mi egykor volt, én, az útszéli, kiskertész filozófus mondom ezt, aki látja már egy ideje, mi a pálya. Egy jó dolog van abban, hogy így elment felettünk a kósza idő! Mi legalább, amit megéltünk, azt már magunkénak tudhatjuk, s mondom neked, van, lehet mire emlékezni. Pünkösdi királyságainkra, mikor kiáradt ránk a szeretet, amikor tudtunk és mertünk jók lenni, amikor az átkos idején Istent kerestük, de csak templomokat találtunk, s mogorva, gyanakodó papokat, akik elfordultak, elküldtek minket. Pedig ha akkor a kiáradó pünkösdi kegyelem italát megkóstoltuk volna, állítom, igaz hívők lennénk. Lehetnénk, jobban mondva, mert ugye semmi sem biztos!

Pünkösdi király, te, Fridolin! Ha erre járnál, s itt legalább egy hétig maradnál, mint régen a pünkösdi király címet elnyerő legénynek, én magam fizetném neked minden italfogyasztásod a kocsmában. De ugye tudod, hogy a régi Dögös kocsma már nincs meg megboldogult ifjúságunk helyszínén? Elbontották. Remélem, arra emlékszel, ha mégsem, akkor tudd meg, azért hívták Dögösnek, mert a kijáratával szemben nyíló kis poros utca végén volt a kényszervágóhíd. Szóval se Dögös már, se Sírós kocsma, se Körbüfé, se Fényes, se Csikós, se Winnetou, se Dzsungel, és Tátra sincs már. Persze, vannak helyettük más helyek, más csaposok, új diszkók és bárok, de mindent elvisz a szél. Egyszer! Addig kapaszkodj Fridolin! Nyújtom a kezem! Hermanod!