Kosztrabszky Réka: Értelmiségi karrierek nyomában

Az Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 2. című kötetről (kritika)

Az értelmiségi karriertörténetek és kapcsolathálók vizsgálata a legutóbbi évekig marginális helyet foglalt el a hazai irodalom- és kultúratudományi diskurzusban, ám a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének szervezésében indított konferenciasorozat ígéretes kezdetnek bizonyult az értelmiség-kutatás ösztönzésének tekintetében, hiszen 2016-ban az immár második alkalommal megrendezett tudományos tanácskozás előadásainak válogatott, szerkesztett anyaga jelenhetett meg.

Az összesen 23 tanulmányt közreadó kötet szervezőelvét ezúttal is az egyes témák kronológiája határozta meg – ez alól csak az első, a könyv szerkesztése közben elhunyt Szegedy-Maszák Mihály plenáris előadásából készült írás kivétel –, mivel a dolgozatok eltérő korszakokra, egyénekre és csoportosulásokra fókuszálnak. Mivel még napjainkban sem rendelkezünk átfogó értelmiség-definícióval, a tanulmánykötet írásait az „értelmiség” tágabb értelemben vett megközelítése jellemzi; szellemi tevékenységet végző, kapcsolataikat ez alapján szervező egyéneket értenek alatta, így ez a meghatározás mind az egyes személyek értelmiségi karriertörténeteinek, mind pedig a kultúrateremtő és közéleti szerepet felvállaló csoportok működésének vizsgálatához megfelelő alapot nyújt.

Szegedy-Maszák Mihály kötetnyitó, összegző igényű és személyes hangú tanulmányában (Értelmiségi csoportosulások kísérletei a magyar kultúra átalakítására a XX. század utolsó harmadában) a 20. század második felének jórészt kevéssé ismert értelmiségi csoportosulásait – melyek többsége a rendszerváltozást követően felbomlott – mutatja be személyes emlékek, tapasztalatok révén és kényesnek tekinthető kérdések érintésével. Írásának végén rámutat az oktatásügy problémáira, az egyes értelmiségi szervezetek közötti kommunikáció hiányára, illetve az értelmiségi karriereket jelenleg alakító tényezőkre (piac, politikai hatalom, személyes érdekek) is, melyek együttes jelenléte véleménye szerint lehetetlenné teszi a nemzeti hagyomány létének zálogát jelentő szellemi élet folytonosságát.

Jankovits László Piso kapcsolatkeresései a Lajtán és innen túl című írásában az erdélyi szász humanista költő és filozófus hazai és külföldi kapcsolathálójának kiépítését vizsgálja, elsősorban Piso egy olyan versére fókuszálva, melyből nemcsak reménybéli támogatóinak személye, hanem az Erdélynél nagyobb és tartósabb integrációk felé való tájékozódása is kimutatható. A szerző írásának második felében azt követi végig, hogy a költeményben remélt boldogulás elmaradása után milyen lehetőségek kínálkoztak a hazatérő költő számára a Budán kiépített kapcsolatai révén.

Ötvös Péter Az ősz hajú gyermek – Puer senex a magyar irodalmi kultuszban című tanulmányában Rimay János Justus Lipsiushoz írt, gazdag allúziós hálózattal operáló levelét tanulmányozza, melyben Rimay a „bölcs gyermek” antik irodalomban és Bibliában gyökerező toposzának használatát mutatja ki. A szerző szerint ezzel a Homérosz, Vergilius és Cicero ismeretét tudós módon közvetítő, ekkorra már klisévé váló formulával Rimaynak – Lipsius támogatásának elnyerése mellett – az volt a célja, hogy formálja és megteremtse saját tudós és irodalomértő szerepét. Ötvös rámutat, hogy ez a törekvés a Balassi Bálinthoz való viszonyában is tetten érhető, hiszen Rimay azt akarta elérni, hogy az utókor a Balassi-versek olyan egyedüli szakértőjeként tartsa számon, aki a költő kérésére már 10-12 évesen korrigálta Balassi költeményeit.

Maczelka Csaba a Nemzettudat, fordítás és számkivetettség az 1580-as évek Angliájában: Budai Parmenius István és Thomas Nicholls című írásában két szerző karrierjén keresztül követi végig a 16. századi Angliában tevékenykedő, külföldről érkező értelmiségiek számára kínálkozó karrierépítési utakat. A szerző rámutat, hogy bár a latin nyelven író, európai humanista műveltséggel rendelkező Parmenius, és a kereskedelmi útjain szerzett ismereteivel, angol nyelven boldogulni kívánó Nicholls különböző módon próbáltak kapcsolatba lépni a kor szellemi elitjével, a koloniális propaganda – saját kívülálló szerepük hangsúlyozása ellenére – végül mindkettőjüket bekebelezte.

Balázs Mihály Túl a felekezeti határokon. Körmöczi János kapcsolatrendszeréhez című írásában a Körmöczi János és ifjabb Cserey Farkas két évig tartó levelezéséből kiindulva vizsgálja a katolikus polihisztor és az unitárius rektor közös munkáját a felvilágosodás egyik fontos eszméjének (vallási türelmesség) kontextusában, miközben felhívja a figyelmet Körmöczi és ifjabb Cserey hagyatékának jelentőségére és kutatásának fontosságára is.

Egyed Emese az Asszonykörből az íróvilágba – Újfalvi Krisztina útjai című tanulmányában az erdélyi költőnő értelmiségiekkel (magas rangú hivatalnokok, egyházi személyek, költők) váltott verses leveleinek elemzése során mutatja be Újfalvi Krisztinának egy saját költői társaság szervezésére irányuló elképzeléseit, továbbá azokat a kapcsolatokat, melyek kihasználása révén neves szerzővé válhatott volna egy olyan korban, melyben egy női alkotó érvényesülése még elképzelhetetlennek bizonyult.

Milbacher Róbert „Sem utódja, sem boldog őse…” – Az irodalmi előd megkonstruálásának stratégiái című írásában Harold Bloom hatásiszony-elméletét felhasználva azt tanulmányozza, miként konstruálta meg Petőfi Sándor és Ady Endre saját költői elődképét. A szerző elemző tevékenysége során arra jut, hogy a magyar irodalomtörténeti hagyományban a Petőfi képviselte romantika áll szemben az elődként számon tartott, a hazafiság költőjévé redukált, a klasszicizáló műfaji elemek használatából adódóan elavultként tételeződő Vörösmartyval, s hogy ez az irodalomtörténetben máig meghatározónak számító Vörösmarty-kép elfedi művészetének azon sajátosságait, melyekből Petőfi is sokat merített. Milbacher Róbert arra is rámutat, hogy Ady Endre elődkereső gesztusában saját Petőfi-komplexusának elrejtése – mely azt a célt szolgálta, hogy költészetét ne lehessen visszavezetni a magyar romantikus hagyományhoz – nyilvánul meg; Vajda János költészetének elődként való prezentálásával egy olyan fejlődési folyamat megkonstruálása volt a célja, melyben saját költői praxisa egy új irodalmi paradigmaként értékelhető.

Szilágyi Márton Arany János társadalmi státuszának változásai című tanulmányában azt vizsgálja, milyen lehetőségek (főszerkesztői és vezetői pozíció, akadémiai tagság) kínálkoztak a formális szaktudással nem rendelkező Arany számára az írói sikernek, s a vele együtt járó irodalmi elismertségnek a hatására, s hogy végül miért nem élt az „írófejedelmi” tekintélyt és életformát megalapozó lehetőségekkel.

Keszeg Anna írásában Zsindelyné Tüdős Klára sokféle karriermintával (jelmeztervező, divattervező, filmrendező, propagandavezér) jellemezhető életútját mutatja be az újrakezdéssel és átértelmeződéssel járó pálya esetében adódó elbeszélésminták – melyek alapját elsősorban Dizseri Eszter Tüdős Kláráról írt kötete képezi – felhasználásával, valamint a polgári karrierek közti váltás mozzanatait elemezve.

Visy Beatrix a Hangyagirls – Margit, Magda, Mária évei című tanulmányában a különböző női szerepminták összeegyeztetését és együttes működtetését vizsgálja az irodalmi életbe saját tehetsége és írásai révén bekerülő Kaffka Margit életútjában. Mindehhez azonban nemcsak az írónő életrajzát, hanem a műveit is számba kell venni, mivel ezekben a századforduló női értelmiségi lét kérdései, illetve az újfajta női szerepek lehetősége mutatkozik meg. A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy egyik szereplő sorsa sem azonosítható az írónő életkörülményeivel.

Balázs Eszter (Értelmiségellenesség az első világháború első felében: „kávéházi stratégák” és „lógós” írók Budapesten) írásában az első világháború első éveiben tapasztalható értelmiségellenes diskurzus kávéházakat érintő kritikája kapcsán azt a folyamatot elemzi, melynek során a fronttól távol maradó írók a „lógós” alakjának egyik variánsává váltak. A szerző a korabeli sajtó írásait figyelembe véve arra mutat rá, hogy az értelmiség eme sajátos csoportjának vádlói között a „kávéházi írókat” tematizáló, s a tökéletes állampolgár-értelmiségit megtestesítő „katona-költőket” is találhatunk, így az 1915-re kiéleződő szembenállás egyúttal lehetőséget adott az irodalmi életen belüli politikai leszámolásokra is, melyeket a „lógós” írók által képviselt individualizmus és intellektualizmus feltételezett dominanciájának megtörési vágya motivált.

Szénási Zoltán a Gubancos kapcsolatháló – Egy „úgynevezett »irodalmi« vita” tanulságai című
tanulmányában azt mutatja be, miként használta fel Rákosi Jenő propaganda céljaira a fronton
harcoló, háborús verseket publikáló Gyóni Gézát. A szerző amellett érvel, hogy Rákosi célja nem
egy esztétikai alapon nyugvó diskurzus elindítása volt, hanem a hazaért életét feláldozó háborús
költő alakjának megkonstruálása az irodalmi modernség képviselőinek egzisztenciális (sok tekintetben
sikeresnek bizonyuló) ellehetetlenítése érdekében.

Szilágyi Zsófia A dilettáns író alakja Kosztolányi Dezső kortársi környezetében és egyes műveiben című írásának első felében a terminológiai kérdések tisztázása során arra hívja fel a figyelmet, hogy a „dilettáns” és „hivatásos író” meghatározásokat (az egyes korszakok eltérő intézmény- és feltételrendszere miatt) történeti kategóriaként érdemes kezelni, s az irodalmi hálózatban való gondolkozás esetén a „nem hivatásos” helyett „műkedvelő” írókról kellene beszélni. A szerző úgy látja, hogy bár a Néró, a véres költő valóban a hivatásos és műkedvelő szerző közti feszültséget mutatja be, az ókori Róma mégsem kapcsolható össze a huszadik század kávéházi életével, hiszen ezt az időszakot – a piacszűkülésből kifolyólag – nem a műkedvelő szerzők irodalomba való beáramlása jellemezte, továbbá az írót már pályája elején (Mária című novellájában) is foglalkoztatta a hatalom és irodalom viszonya.

Biró Annamária az Értelmiségképzetek a német és magyar aktivizmusban című tanulmányában a diskurzuselemzés módszerének, valamint a korabeli publicisztikai művek, s az egyes értelmiségi csoportosulások (például Kassák és köre) programírásainak segítségével vizsgálja a német, osztrák és magyar aktivizmusban használt értelmiség-meghatározásokat, s arra mutat rá, hogy még napjainkban sincsen egységes, átfogó értelmiség-definíciónk.

Tverdota György tanulmányában (Babits, az írástudó) Az írástudók árulása című Babits-esszében megfogalmazott értelmiségi magatartásformákat szembesíti a költő személyes életútjának eseményeivel. Az összevetés során a szerző arra jut, hogy a Babits-féle apolitikus értelmiségi eszmény, melyet az esszé megírása előtti történelmi tapasztalatok ihlettek, végül utópisztikusnak bizonyult, hiszen az írástudó nem fordíthat hátat a világnak, s kötelessége kiállni a vállalt ügyei mellett.

Boka László Apák, fiak, atyai mentorok (Jékely és Kuncz Aladár) című írásában Pierre Bourdieu elméletét (irodalmi mező, kapcsolati tőke) felhasználva arra keresi a választ, hogy milyen lehetőségek állnak egy fiatal író előtt, ha mentori értelemben vett apja szellemi örökségét (költészet, szerkesztés) kívánja folytatni. A szerző Kuncz Aladár és Jékely Zoltán viszonyának ilyen alapon való megközelítését követően arra mutat rá, hogy más mentorok (például Babits Mihály, Áprily Lajos vagy Makkai Sándor) esetében is érdemes lenne megvizsgálni a kapcsolati hálók kohéziós erejét.

Vallasek Júlia Balázs Ferenc, a józan utópista című írásában a szerteágazó tevékenységet folytató (író, költő, publicista, világutazó, unitárius lelkész) Balázs Ferenc életútjának feltárását végzi el. A szerző arra a következtetésre jut, hogy Balázs Ferenc (idealista) társadalomjobbító elképzeléseinek Mészkőn tervezett megvalósítása a változtatások kétségbeesett hajszolása, illetve – a valós helyett – egy ideális falu létrehozására tett törekvései miatt végződött kudarccal.

Kálai Sándor az Egy elfelejtett krimiszerző(páros?): Louis Lucien Rogger című tanulmányában az írói álnév mögött rejtőző Aczél Lajos – Lucien Aigner szerzőpáros kilétét és szakmai útját fedi fel, felhívva a figyelmet azokra a nehézségekre, melyek a populáris irodalom területén alkotó, az irodalomtörténet-írás által figyelemre se méltatott szerzők és műveik kutatásában felmerülhetnek. A szerző arra is rámutat, hogy a nemzetközi elismertségnek örvendő, külföldön tevékenykedő szerzőpáros igen sajátos értelmiségi karriert futott be, hiszen egy mediális változásokkal jellemezhető időszakban sikerült szinkronba kerülniük a korabeli európai tendenciákkal.

Balázs Imre József Tardos Tibor és a forradalmi szürrealisták hálózatai című írásában Tardos Tibor írói pályájának szürrealizmushoz köthető szakaszát követi végig, kimutatva a magyar– francia értelmiségi kapcsolathálók sajátos működését, a szürrealizmus mozgalmakon belüli definiálásának problematikusságát, valamint a szürrealizmus Magyarországra való közvetítésének nehézségeit, akadályait.

Bedecs László az Emlékek felvonulása – Bertók László korai költészete című tanulmányában Bertók László ma ismert hang- és verstechnikáinak előzményeit, párhuzamait, motívumait mutatja ki a költő pályájának korai szakaszában, egyúttal azt is hangsúlyozva, hogy a költő 60 évvel későbbi, egzisztencialista érintettségre és metafizikai fenyegetettségre utaló, merőben új hangon megszólaló költeményei egy új költői korszakról tanúskodnak.

Görözdi Judit a Grendel Lajos „szlovák írói” karriertörténete című írásában azokat a tényezőket veszi sorra, melyek hatására a szlovák irodalomtörténet-írás szlovák íróként tartja számon Grendel Lajost. Érvelésében a szerző kanonizálódását öt ilyen tényezőre, a szlovák művekkel való rokon irodalom-felfogásra, a befogadó irodalom által akceptálható, újfajta irodalmi gondolkodásra, a szerző kapcsolathálóira, a Grendel-szövegek egységes szlovák hangjának kialakítására, valamint a szerző szlovák mediális jelenlétére (közéleti szerepvállalás, publicisztikai írások) vezeti vissza.

Csehy Zoltán a Stigma vagy védjegy? – Három „meleg” költői karrier a magyar szubkulturális sajtó tükrében című írásában Faludy György, Nádasdy Ádám és Gerevich András szövegein keresztül elemzi a „meleg irodalom” közép-európai változatait, s ezzel párhuzamosan a LMBTG irodalom problémakörének irodalomszociológiai, pszichológiai és ideológiai aspektusaira, valamint az irodalmi-kulturális önmeghatározás – a nyíltan ellenséges recepció miatt felmerülő – nehézségeire is felhívja a figyelmet.

Németh Zoltán Az Úr nyolcadik kerülete – Új média, hálózat, karrier című tanulmányában Pál Dániel Levente Facebook-szövegeit veszi szemügyre az újabb médiaforma irodalmi alkotások létfeltételeire, pozíciójára és társadalmi rangjára tett hatásának kontextusában. Egyfelől arra mutat rá, hogy bár ezeket a – magukat az egyes műfajok hálójában elhelyező – írásokat sajátos „formaprivitivizmus” jellemzi, mégis műalkotásként tárulnak elénk, „új irodalmiságot” generálva ezzel, másfelől pedig arra, hogy az ezeket hordozó közösségi felület az életrajzi szerző mediális színre vitelét valósítja meg.

Látható tehát, hogy a kötet írásai meglehetősen széles spektrumot fednek le, s hogy az egyes témák szerteágazó tényezőiből adódóan több tudományterület elméleteit és módszereit mozgósítják és kombinálják egymással. A recenzens egyetlen kifogása nem is az előbb említettekhez, hanem inkább a kötet szerkezeti felépítéséhez kötődik; a téma sokszínűsége miatt ugyanis szerencsésebb megoldásnak bizonyult volna egy többosztatú szerkesztésmód alkalmazása, hogy az egyes írások tematikai egységet képezhessenek, még akkor is, ha ez a felosztás nem egyenlő nagyságú részeket eredményezett volna. Ennek ellenére a tanulmánykötet az értelmiségi karriertörténetek és kapcsolathálók interdiszciplináris megközelítése terén jelentős eredményeket képes felmutatni, s egyúttal olyan nézőpontokat és potenciális kutatási irányokat is felvet, melyek minden bizonnyal a téma további kutatását fogják ösztönözni.

(Szerk. Bíró Annamária és Boka László, Nagyvárad−Budapest, Partium Kiadó − reciti.hu, 2016)