Bogyó Noémi: Vakfoltok (regényrészlet)

A JÁRVÁNYRÓL ÉS A POKOLBÓL VISSZAVEZETŐ ÚTRÓL

A malomvölgyi söröző kellemes, kesernyés illatával fogadott. Bensőmben újra feltámadt a félelem. Az asztaloknál a nyárt idéző emlékeken kívül egyre több szó került a politikáról. Megérintett a változás, s éreztem, ez már végérvényes és megmásíthatatlan. Évtizedeken keresztül fokozatosan lett kiölve milliókból a szabadságvágy: menetelésekkel, jelszavakkal, zászlólobogtatással radírozták ki belőlünk a hírmondóját is. Szinte az anyatejjel szívtuk magunkba a propagandát: „Örök időkre a Szovjetunióval és soha másképp”, „Építjük a kommunizmust”, „A proletárdiktatúra harca a világbékéért”. Már az óvodában kezdetét vette a gyereklelkek mozgalmi énekekkel való formálása. Fellépéseinken dobszóra meneteltünk, piros zászlókat lengettünk, lelkesen szavaltunk dicshimnuszokat Lenin bácsiról, szocialista hazánkról és a proletariátusról. Az oviból kilépve szikrák lettünk, s megkaptuk életünk első egyenruháját. Hatévesen már gyűlésekre jártunk, hogy elsajátítsuk a szikrák tízparancsolatát. A lampionos felvonulás volt számomra a legkedvesebb szikrakötelesség. Még most is emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor a sok színes papírgömb, henger közül válogattunk anyuval. Mindig a legtarkább lampionba szerettem bele. Az iskola repedezett betonudvarán volt a gyülekező. A tanító nénik hadrendbe állították az izgő-mozgó gyerekhadat, s vártuk, hogy besötétedjen. Az Esthajnalcsillag meggyújtotta a lampionokat, s mi elindultunk az ismeretlen szovjet katona sírjához. A színpompás lampionokban imbolygó lángok mágikus hangulatúvá tették az estét. Néha egy-egy lángra lobbant, s az anyáknak volt mit tenni, hogy felszárítsák a csalódottság könnyeit. A sírnál számunkra érthetetlen beszédek hangzottak el hősiességről, bátorságról, halálról, örök háláról. Így születtek fényes mítoszok a gyermeklelkekben. A kis szikra arra vágyott, hogy egyszer pionír legyen. Vörös kendővel történt a mozgalmi vérkörbe való beavatás. A pionírgyűléseken aztán már nemcsak festegettünk és énekeltünk, hanem készültünk a felnőttkor feladataira: vezetőséget választottunk, szikravezetőkként ügyködtünk, az iskolai önkormányzatban tevékenykedtünk, konferenciákra, táborokba jártunk, s azt reméltük, hogy egyszer majd mi is kijutunk valamelyik nemzetközi diáktalálkozóra Kubába, Bulgáriába, vagy egyenesen a nagy Szovjetunióba. Akkor már az azbuka tekervényes betűivel ismerkedtünk, így mindenkinek került egy kijevi, bakui, tulai, krasznojarszki Szásája, Kátyája, Misája, Vologyája, akikkel semmitmondó, helyesírási hibákkal teli kényszerleveleket váltottunk, bélyeget, szalvétát cseréltünk. Telt az idő, s az ügyesebbek már oroszul szavaltak Puskint, Tolsztojt, Lermontovot. Vért izzadva tanultuk a kacifántos mondatokat, hogy tányérkalapos tiszteknek szavaljunk kies kaszárnyákban, megtapasztalva, miként varázsolnak vizespoharak természetellenes vörös rózsákat katonaarcokra, s hogy potyognak le székeikről meghatottságukban a marcona tisztek a hosszúra nyúlt, zötyögős gyermekszavalatok alatt. A pionírtáborok voltak első gyermekszerelmeink színhelyei. A természet ölén sátrakban, túrákon, tábortüzek parazsa mellett szívtuk magunkba a munkásosztály szeretetét, s a burzsoázia gyűlöletét, ami úgy nyilvánult meg, hogy előszeretettel szorongattuk a kedves Hanečka Vilinská kemény cicijeit, zivataros délutáni pihenők alatt, az esőáztatott ponyva rejtekében, s messzire elkerültük az osztályidegen, pulykatojásképű Marcela Brezovát. A középiskolában aztán újabb igazolványt, egyenruhát és gyűlésnapot kaptunk, valamint életünk első igazi nyakkendőjét, nemre való tekintet nélkül. Ez volt ám az egálizmus. Lelkesedésünk azonban sokat laposodott az évek alatt. A május elsejei felvonulásokon egyre nehezebb transzparenseket cipeltünk, egyre több üres jelszót kellett kiabálnunk a tribünök előtt, s egyre többen szöktünk meg idő előtt a sorból, vállalva az osztályfőnöki megrovást. Évente több civilvédelmi kiképzésben is részesültünk. Megtanították velünk, hogy mi a teendő atomtámadás, vegyi fegyvertámadás, bombázás esetén. A gázálarc felhúzása, lehúzása, fertőtlenítése, elrakása gyakorlatról gyakorlatra rutinosabban ment. Gumiszagú gázálarcokba lettek belefojtva lampionos álmaink. A járási SZISZ-gyűléseken való részvételre már a másodikosokat is nehezen lehetett rábeszélni, a suliból való kimaradás és a dupla sonkásszendvics sem bizonyult eléggé motiválónak. Így voltunk a kezdetben megfertőzve, aztán megmérgezve a proletárdiktatúra ideáljával. Jankonak is hasonló emlékei voltak, amolyan univerzális sablonok, melyek eleve születéskor lettek beültetve a csecsemők agyába. S ezek a sémák, ezek a gondolkodásminták aztán erejüket vesztve hullottak szét, helyet engedve a hiányérzetnek és az elégedetlenségnek. Mintha hirtelen mély álomból ébredtünk volna, hogy valami hiányzik az életünkből. Mi is pontosan? Azt mi sem tudtuk. Új mítoszok, új jelszavak, új lelkesedés, új ideálok, új fények, hitek, szerelmek? Még ez az amúgy nyámnyila, megalkuvó Janko is valami titkos áramütés nyomán felébredt csipkerózsika-álmából, s a változásról susmusolt:

– Hallottál róla, hogy a németek seregestül disszidálnak az NDK-ból?
– Beszélik… – próbáltam a határozatlansággal elütni a témát.
– Prágában még tüntetések is voltak.
– Ki tudja, mi ebből az igazság.
– Szerintem is elkellene itt a változás. Ha komolyra fordulnának a dolgok, én is kiállnék a térre
– suttogta ismeretlen tűzzel a szemében Janko.
– Hülyeség – torkoltam le –, miért állnál ki a térre? – Janko sértődötten válaszolt:
– Hát a demokráciáért.
– Jó, jó csak vicceltem.
– Ez nem vicc, Adam. Most még a gondolatért is becsukhatnak. Te tudsz egyet-mást erről… hisz volt benne részed. Csoda, hogy megúsztad. Azt pletykálják, hogy Helena kapitalista titkos ügynök volt.
– Basszus, te nem vagy százas. Ezt el is hiszed? – kaptam fel a vizet.
– Hiszem, nem hiszem, ezt beszélik.
– Rólam meg biztosan azt, hogy a csehszlovák elhárítás titkos ügynöke vagyok, azért úsztam meg olyan simán, ugye? – a méreg elborította az agyamat, de meg is bántam, hogy felelőtlenül járattam a szám. Meglepetésemre Janko szörnyen megbotránkozott:
– Komplett hülye vagy. Ki állítana rólad ilyet? Vallattak, megkínoztak, s mégse köptél. Király vagy apám, a szemünkben.
– Ez komoly?
– Igen.
– És még mit pletykálnak?
– Á, nem is tudom. Csak összevissza beszélnek. Igyunk inkább egy gyorsítót.

A Borovička remek gyorsítónak bizonyult. A negyedik után sziámi ikrekként összenőve kapaszkodtunk fel a legfelső emeletre. Janko hol csuklott, hol nevetőgörcsöt kapott, hol azon nyomban tüntetni akart menni a térre, és azt mormolta az orra alatt, hogy „Gustáv Husák hazug áruló”. Már annyira rosszul artikulált, hogy én is nehezen értettem, így senkinek sem szúrt szemet újdonsült reakciós szobatársam. Milyen erős ez a járvány, ha még ezt a szerencsétlen bábállapotú Jankot is leveszi a lábáról… S mi lesz velem? Már csak az hiányzik, hogy mártírt faragjanak belőlem, hogy szem előtt legyek, s ha majdan valaki kotorászni fog a múltamban, bizonyítékokat keresve, éppen ellenkező tartalmú dokumentumokra találjon. Mi lesz, ha tényleg megváltozik minden, s forradalom lesz, s ezek a Janko-félék felébrednek, s megindulnak az utcákon. Mi lesz akkor velem, az árulóval? Ki fogja megérteni kicsinyes félelmeimet és élni akarásomat? Akkor majd mindenki hős lesz. Együtt, a téren, vállt vállnak vetve könnyebb helytállni, csak ott, ahol nekem helyt kellett állnom, nem voltak vállak, de még támpontok sem. Ma már tudom, hogy volt más választási lehetőségem is, bár hinni szeretnék benne, hogy nem. De volt. Mindig van. Legalább kettő mindig. Lehet igent és nemet is mondani. Én a könnyebbnek tűnő utat választottam. Csak a jóisten tudta akkor, hogy a pokolba vivőt.

– Mindig van visszaút, még a pokolból is – fölényeskedett Brunelcsi.
– Maga már csak tudja… Carpe diem, carpe diem. Élvezetek, buja lakomák és ivászatok, kiadós hentergések dús keblű kurtizánokkal, tiltott szövetségek és az eretnek tudás keresése. S még mindamellett a maguk szirupos reneszánsz bűnfelfogása és bűnbánata: „Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnöm bánata egyszersmind legyen bűnöm bocsánata is”.
– Ne ítéljen meg elhamarkodottan minket. Szerettünk élni, ez volt minden vétkünk. A vezeklést nem az aszkézis útján kerestünk, inkább megbánásunk szolgált megtisztulásként.
– Ezek csak frázisok – legyintett Keplercsi.
– Hát szerintem a fizikai fájdalmat okozó önsanyargatás csak primitív formája az önfelmentésnek, vagy ha úgy jobban tetszik, bűnbánatnak. Az igazi kín a lélek kínja…
– Látja Daruegge úr, néha még mi is egyetérthetünk.
– Én csak a hősünket sajnálom. Mikor lesz a vége ennek az önsanyargatásnak? Még véletlenül depresszióba esik, s akkor lőttek a megváltásunknak – sopánkodott Mon Csi.
– A lélek útja kifürkészhetetlen…
– Hagyjuk most a lélek útját, inkább fordítsuk őt vissza a pokolba vezető útról.
– Vissza a pokolból…hm, alkimistának való nehéz feladat.
– Nehéz feladat? Erre már Dante is megírta a választ. A kulcs a világtengely – húzta el a száját Brunelcsi.
– Ez csak szimbólum, a szimbólumok nem emberi mércével szabják az eseményeket.
– Valami kimaradt az életemből azzal, hogy nem olvastam el Az Isteni színjátékot? – próbált könnyed szalonhangnemre váltani Daruegge.
– Az élet és a halál esszenciája az, ami magának ismeretlen fogalom. A maga kultúranalfabetizmusával…
– Kikérem magamnak.
– Ez szörnyű, már megint veszekednek. Sosem lesz ennek vége?
– Lenne szíves valaki bővebbet mondani arról az imaginális tengelyről, ami eltéríti hősünket a pokolba vezető útról?
– Eltéríteni…, nem tudom, de tán kivezeti.
– Nos?
– Az Isteni színjátékban ez áll: A pokol feneke egybeesik a Föld középpontjával. A túlsó, déli félgömbön a világtengely keresztülhalad a Purgatórium hegyén, mely a tengerből kiemelkedő csonka kúp. A tengely elhagyva a Földet az égi Paradicsom koncentrikus köreinek középpontján át eljut egész Isten trónusáig.
– Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.
– Ottan kell majd megtanulni, hogyan kell a dudát fújni, dum-dum-dum.
– Aki vezekelni akar, purgatóriumba nyargal.
– Ottan veti lelkét tűzre, hófehérre izzik tőle, serc, serc, serc.
– Aki angyal akar lenni, mennyországba kell annak jutni.
– Ottan kell azt megtanulni, hogyan kell csak jónak lenni. Hess, hess, hess.
– Nincs ettől valami egyszerűbb megoldás? – szörnyedt el Delcsi Porte.
– Nincs. A pokolból csak egy visszaút van: lelkünk purgatóriumán át. Magas az elhullási ráta, szinte semmi túlélő, csak a remény, mivel az hal meg utoljára.
– Az utolsó szentháromság.
– Hit, remény, szeretet.
– Klisé.
– Mentőöv.
– Elcsépelt szófoszlányok.
– Varázsigék.
– DUM – SERC – HESS
– DUM – SERC – HESS
– DUM – SERC – HESS

SÓFIA NAPLÓJÁBÓL
1989. NOVEMBER 18.

Ma este megdöbbentő élményben volt részem. Martin mindenféle bejelentés nélkül egy ütött-kopott filmvetítővel jelent meg a kollégiumban, s az első emeleti tanulószobában előkészítette a vetítést, s azt mondta, elkezdődött. Az egyik asztalon a hosszabbítók mellett ott várta premierjét az a filmtekercs, ami akkor első ránézésre jelentéktelennek tűnt, és semmivel nem különbözött millió más filmtekercstől. Az a filmtekercs mégsem volt sem mindennapi, sem tucat, sem jelentéktelen. Az a filmtekercs volt a forradalom üzenete, fecske volt, ami minden klisé és konvenció ellenére igenis tavaszt fog csinálni. Sokan gyűltünk össze. Meglepődtem, hogy egy sereg ismeretlen arc vett körül. Mind hozzánk tartoznának, vagy csak kíváncsiskodó szenzációhajhászok? Fülledt volt a terem levegője, fojtott, émelyítő szaga volt az izgatott várakozásnak. Még a fehér vászon fekete vibráló pontjait néztem, egy kérdés motoszkált a fejemben: Mi van, ha tényleg történelmet írunk? Az első sorban gubbasztottunk Eliškával, akinek nedves volt a tenyere, s minduntalan azt suttogta: Forradalom lesz. Bizalmaskodón azt is megsúgta, hogy sokkoló a film, s a pénteki prágai események tömegeket fognak megmozgatni. Eliška csak tudja. Martin mostanában vele osztotta meg az ágyát. Martin sokáig pöszmötölt a vetítőgéppel sorozatosan elnézést kérve a késedelemért. A diákok izgatottak, de türelmesek voltak. Végre peregni kezdtek a kockák. Martin leült Eliška mellé, aki hozzábújt. Átölelte őt, s jelentőségteljesen rám nézett. Nem tudom, mit akart mondani. Látod, elkezdődött…, Látod, most téged ölelhetnélek… Látod…, Látod…, de én nem láttam már mást, csak a rossz minőségű amatőr felvétel rajzó szemcséit, a diákokat, akik a nemzetközi diáknap alkalmából emlékezni gyűltek össze az Albertován, a menetté formálódó tömeget, mely nemzeti lobogónkat lengetve hömpölygött a Národní třídán keresztül a központ felé, s a rohamrendőrök védelmi sorát. Az egyik oldalon gyertyák égtek, s a fagytól dermedt ujjak virágokat szorongattak, a másik oldalon modern pajzsokat és gumibotokat. Fiatal és riadt arcok néztek rám a sisakok alól. Fiatal és eltökélt tekintetek csillogtak a gyertyák fényében. A tömeg a földre ült, dacolva a novemberi leheletfagyasztó hideggel. A macskakövek régmúlt idők tüzét őrizték, bezárva azt megannyi racionálisra faragott kockavilágba. A tüntetők virágot adtak a katonáknak, beszéltek hozzájuk. Kedvességük úgy csordult le a viaszosvászon rendőrarcokon, mint a pöttyös bögre tartalma elsietett reggeleken a terítőről. A transzparenseken „Demokráciát mindenkinek” és „Nem akarunk erőszakot” jelszavak voltak olvashatóak. A tömeg skandált valamit. A néma képek úgy peregtek le, mintha távoli múltból üzentek volna. Aztán hirtelen pokollá változott az utca. A ZNB tagjai körülkerítették a diákokat, s feloszlatás helyett brutális akcióba léptek. A rendőrök ott ütötték a tüntetőket, ahol érték. A tömeg felbolydult, a fiatalok menekülni próbáltak, de nem volt hová. Rémült, megdöbbent arcok, tehetetlenség, kétségbeesés, fájdalom, vér. Erőszaktól eltorzult arcok, fásult tekintetek, gépies mozdulatok, bántalmazás, verejték. A filmkockák hirtelen szakadtak meg. Végtelen volt a csend a teremben. 1989-ben nem lőttek le 9 diákvezetőt, nem küldtek 1200 diákot Sachsenhausenba koncentrációs táborba, nem csukták be a főiskolákat és az egyetemeket, de véresre vertek egy békés tömeget, aki fényt és virágot hozott a novemberi metsző éjszakában.

A KORAVÉNSÉG HAJNALA

Váltók. Az életem pár váltón siklott ki. A második váltó 1989. november 17. volt, de ezt csak később tudatosítottam. Hétfőn reggel teljesen kialvatlanul a megszokott időben vártam a 39-est. Már a buszmegállón észrevettem, hogy valami rendkívüli történt, ami izgalomba hozta a máskor álmos diákokat. A megszokott, reggeli kómából eszmélő egyetemisták most kis csoportokba tömörülve élénken beszélgettek. Az izgatottság szinte tapintható volt a ködben.
Peter feldúltan csapódott mellém.

– Szia, Adam. Hallottál róla?
– Történt valami?

Peterből dőlt a szó. Szuggesztív előadása nyomán szinte láttam a prágai demonstráció lelkes diákjait, a mécsesek sercenő lángját, a sugárzó szemeket, melyek valahogy mindig a Sofiéhoz voltak hasonlatosak, majd hallottam a sikolyokat, a tompa puffanásokat, a csontok reccsenését, a jajveszékelést, a sírást. Az SZKP el akarta tussolni a történteket, szocialistaellenes erőkre hivatkozott, hogy azok manipulálták az eseményeket. Prágában a Charta 77-tagokból, független diákokból, egyházi képviselőkből, nem kommunista politikai pártokból, s volt párttagokból megalakult az OF, a polgári fórum, s már a szlovák értelmiség is mozgolódik. Hangja fenyegetővé vált:
– Sokan vagyunk. Forradalom lesz.
– Diákok, gyertek a Komenský Egyetem aulájába. Jöjjön el mindenki, aki elítéli az erőszakot! Tegnap ők, holnap mi. – A lány haja fáklyaként lobogott a szürke reggelben. Kis gondolkodás után beugrott: a kis vörös Martin kerekasztalától.

A 39-es komótosan gördült be a buszmegállóba. Tekercsként gubbasztottam a leghátsó ülésen, láthatatlanná akartam válni. Én nem lelkesedhettem úgy, mint ők, nem álmodhattam forradalomról, demokráciáról, nem bízhattam egy szebb jövőben. Kivert a verejték. Én már nem tartozhattam közéjük. Hirtelen megöregedtem, földig érő, gyér ősz szakállam kiseperte a fiatalságomat.

SÓFIA NAPLÓJÁBÓL
1989. NOVEMBER 21.

A rosszullétem már csak kellemetlen emlékként kísért. Reggel korán keltünk. Ľubica Tanita Tikaram Twisted My Sobriety dalát énekelte zuhanyozás közben. Adam jutott az eszembe. A víz zubogva forrt a pici rezsón. A kávé illata betöltötte a szobát. A zacc habosan úszott a felszínen. Kesernyés illat, szomorú dal egy furcsa szerelemhez.

Tegnap reggel nyolc órától harmadfokú rendkívüli állapotot hirdetett ki a ČSSR belügyminisztériuma. Tudatosítottuk, hogy nincs semmi esélyünk a rendőrséggel és a katonasággal szemben. Mégis a belső hangra hallgatva menni kellett. Ľubica a fél szekrény tartalmát magára öltötte.
– Az ajtón kiférsz?
– Na, jó, hogy nemes célokért harcolunk, de azért nem kell mindjárt az első mítingen hólyaggyulladást kapnom – volt a válasz.
– Legalább kisebbek lesznek a hurkák a gumibotok után.
– Rajtad azért rendesen látszani fognak.

Ezen aztán jót nevettünk. A hangulat nem hiányzott a tömött 39-ről sem. Az egyetemen teljes volt a káosz. Sztrájkba léptünk, kapcsolódva a bölcsészkar és a VŠMU diákjaihoz. Ma már nálunk sem nem volt tanítás. Sokan hazautaztak, még többen maradtak. Kávéházakban, előadótermekben folyt a vita. Emberi arcú szocializmus, reformok, kapitalizmus, demokrácia. A hallgatóság lelkes volt. Mindenkinek tapsoltunk. Annak is, aki teljes változást akart, annak is, aki csak kozmetikai javításokat. A követeléseink hol pontosak, konkrétak, hol teljesen általánosak voltak. Ad egy között követeltük a független komisszió megalakulását a Národní třídán történtek kivizsgálására, ami egész konkrét elvárásnak számított. Az ad kettővel, a kompromittált politikusok lemondásával azonban már rátértünk az általánosságok mezejére. Itt kezdődött a bonyodalom, annak a pontos meghatározásával, hogy ki kompromittált és ki nem. Ki kicsit, ki nagyon, ki teljesen, és hol van az a határ, ahol még alkalmasak egyesek betölteni a posztot, és kik lógnak ki annyira a keretből, hogy kívánatos a leköszönésük. A határ teljesen flexibilis volt, szónoktól függően: mindenki vagy senki, ez, az, esetleg amaz. Nevek hangzottak el, ismert, kevésbé ismert és fantomemberek nevei. Ad három volt a politikai élet pluralitása. Ad négy, társadalmi dialógusra vágyunk. Ad öt, ragaszkodtunk a sajtó pártatlanságához. Egyszóval szabadságra vágytunk, s mivel ezt így egyszerűen esszenciaként nem lehet megvalósítani, vagy legalábbis még senkinek nem sikerült, ezért megpróbáltuk lebontani teljesíthető feladatokra. Lelkesedtem, izzottam, de egyre jobban tudatosítottam, hogy ha meg is csináljuk, még az általános jelentésű célokból stratégia lesz az átmenethez, s még ez kiforrja magát és úttá válik, addig nagyon sok idő fog eltelni, s a kísérletezések mezején ez-az el fog vérezni. Most kezdtem érteni, hogy miért is eszi meg a forradalom a gyerekeit. Martin erre csak megszorította a kezem: Ne gondolkozz annyit, Sofi, elkezdődött. Nem erről álmodtunk mindig? A szabadságért meg kell küzdeni, áldozatot kell hozni, fel kell adni kicsinyes álmainkat, önző kényelmünket. A harc után a második menet már nem annyira látványos, nehezebb is tán, lehet, hogy mi is elvérzünk, de ha csak magunkért harcolnánk, akkor nem lenne ez más kicsinyes önzésnél. Lehet, hogy most hátra kell ültetni az egónkat, melyet erre az életre kaptunk, és át kell venni a vezetést… Ha magává a tiszta változássá válunk, s elnyomjuk kicsinyes álmainkat, vágyainkat, önző önös érdekeinket, könnyebben célt érünk.

Lelkesen vonultunk a bölcsészkarról a Gottvald térre, hogy az utca népét is megfertőzzük rebellis lázunkkal. Nagyon rendezettek és fegyelmezettek igyekeztünk lenni, nem akartunk okot adni arra, hogy a hatalom képviselői belénk kössenek. Többen azt rebesgették, a tetőn orvlövészek fognak lesben állni. Martin szerint provokatőrök lesznek kiküldve közénk, akik üvegeket fognak törni, verekedéseket és ellentéteket fognak szítani, megbontva a rendet, és okot adva a beavatkozásra. A szervezők arra kérték a diákságot, hogy semmi szín alatt ne reagáljanak a kihívásokra, és ignorálják a kötekedőket. Csupán a puszta ottlétünkkel, hogy engedély nélkül gyülekeztünk, megszegtük a szocialista törvényt. Ezzel véglegesen törvényen kívül kerültünk. A lesifotósok ott rejtőzködtek mindenütt. A körülöttünk tornyosuló házak bármelyik csipkefüggönye mögött, bármelyik tűzfalánál, tetőkiszögelésén, kapualjában fel-felcsillanó fény lehetett júdásvaku villanása. A téren a lelkesedés mécsesei égtek. Hideg volt, szitált a novemberi köd, mégsem a kötött sálak, sapkák, kesztyűk voltak igazán, amik megvédtek minket a megfázástól. A belső hév melege a vérkörben keringve, a hajszálerek alagútjain keresztül eljutott a legtávolabbi testrész legperiférikusabb sejtjéhez is. Reménykedtünk benne, hogy ez így lesz ideáinkkal is, s hogy a tér szenvedélye futótűzként fog terjedni városról városra, hogy eljusson az ország legeldugottabb falvaiba, településébe is. Lelkes szónokok váltották egymást. Rövidek, velősek voltak a beszédek. A pátosz eleven volt, mentes minden teátrális mellékíztől. Dialógus a rendszer képviselőivel. Ez volt a fő célunk. Fontos volt, hogy szimpátiát ébresszünk, s a tömeg mellénk álljon. Ha elszigetelődünk, akkor rövid úton leszámolnak velünk, s még az emlékünk sem marad meg a következő generációkban.

– Ne engedjük, hogy az állam ellenségeinek kiáltsanak ki minket! – harsogta a pódiumról Zuzka Mistríková.
– Ne hagyjuk! – visszhangozta a lelkes tömeg.
– Holnap nagy demonstrációt szervezünk a SNP téren. Szükség van a segítségetekre. Vigyétek el a hírt barátaitoknak, ismerőseiteknek. Egységben az erő. Tegnap előtt ötszázan, tegnap ezresével, ma tízezren, holnap százezren, holnapután millióan…

Arra gondoltam, hogy ha ez nem sikerül, biztos kidobnak az egyetemről, s nem leszek közgazdász, nem fogom a szocializmus tervgazdálkodását igazgatni valami szürke gyártelepen, kisebb gondom is nagyobb lesz annál, hogy a szocialista termelés hatékonyságát növeljem, esetleg egy jelentéktelen gyár termékeinek versenyképességét fokozzam. A KGST-országok énnélkülem is meglesznek. Leegyszerűsített cserekereskedelmük megoldja a piacgazdaság mozgatórugóinak hiányát. Minek ide a minőségnövelés, a hatékonyság, a költségcsökkentés, a marketing, ha előre meg van határozva, hogy Csehszlovákia évi cipőtermelésének hány százaléka megy a nagy szovjet testvérhez földgázért, gázolajért, mennyi megy Kubába, s azért hány tonna száraz, ízetlen narancsot kapunk, mennyi a lengyel testvérekhez krumpliért és szolidaritásért cserébe. A cipőknek pedig egyáltalán nem kell követniük a legújabb divatot, toporoghatnak egy helyben ódivatú mustársárga, fekete, gesztenyebarna köntösben, kopoghatnak türelmetlenül várva megszépülésüket. Külcsín nélkül is kapósak. Mind elkelnek. Korábban is tán, mint kellene, úgy, mint a réveteg szemű varró-, szövő-, fejőlányok, akik még anyatejjel a szájuk sarkán, műanyagvirágos fejékkel földíszítve állnak az MNV eskető termében a kolompformájú nyakékkel feldíszített eskető biztos előtt. A szocialista haza nevében vannak közös életre indítva örök időkre. A vőlegény mellé útravalóul a menyasszony tele tarsolyt kap szocialista kötelességekből: a szocialista haza népszaporulatának növelését, a szocialista gyermeknevelést, a szocializmus építését és a szocialista férj teljes ellátását. A szocialista cipőket és a szocialista menyasszonyokat minden szocialista tulajdonságuk mellett még az is rokonítja, hogy mindkettő szalagon kel el, nélkülözve mindenfajta szocialista reklámot. Nem lehet ezt azonban elmondani az órákról, melyek sajnos távol sem annyira kelendőek, mivel hasznavehetetlen időt mutatnak – a londonit, ahelyett, hogy a hazai szocialista lelassult, akadozó időt követnék a mutatók. Az emberek többségének így nincs szüksége órára, legalábbis sokkal kevésbé, mint cipőre vagy feleségre. Nehéz dolguk volt az órás szakmában dolgozó elvtársaknak, teljesíteni az ötéves terveket, s a vezetőelvtársaknak sem tetszett a dolgozók ilyen irányú ignoranciája, mert hisz évről évre növeljük a termelékenységet, s ez alól az óragyártás sem lehet kivétel. Bár a londoni idő bojkottján egy darabig komótosan elmerengtek a párt legrégibb harcosai, akik már csak Sztálin atyára emlékeztek, arra is ködösen. A fiatalabb hruscsovi gárda pedig kifejezetten emlékezett még a nyugati csúcstalálkákra, s igenis, támogassuk meg az óraeladást, készítsünk reklámkampányt az óraeladás növelésére. Kreatívabbnál kreatívabb kommunikációs tervek, szlogenek láttak ebben az időben napvilágot. A nagy konkurenciaharcból a legeredetibb, legtömörebb, legfrappánsabb került ki győztesen: Tik-tak, tik-tak. Hodiny z Klenôt. Hát honnan máshonnan? Ez a velős és egyedi reklám spot határozta meg évekre a híreket beharangozó háttérhangulatot a közszolgálati televízióban. S ahogy ezt így végiggondoltam, arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek rá, s már nem akarom építeni a szocializmust, s nem akarok ötéves terveket írni, sem nevetséges, fölösleges reklámszlogeneket, sem semmitmondó jelentéseket, sem kommünikéket a szocialista nép vagyonának védelmére. Ha nem sikerül, akkor inkább hagymát fogok pucolni, barackot negyedelni, lecsót főzni, ahol nem kell a képmutatás maszkja alatt megfulladni napi nyolc és fél órában. Ezek után már nem tudnám közönyösen elszenvedni az üléseket, a pártgyűléseket, a május elsejei felvonulásokat, a november 7-ei megemlékezéseket. A jövőm kérdését így abszolúte megoldva kiadtam egómnak az utászt: Egóm, most rögtön ülj a hátsó ülésre, én veszem át a vezetést. Gáz, kuplung, kettesbe váltok, már beindultam, hármas, robogok, a tiszta változás vagyok.

–

1 A Vakfoltok című regény az ősz folyamán jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában.