Borcsa Imola: Irodalom és papagájüldözés I.
lyralim felvétele
Jó hamar eljött az ősz, dohogott a szomszéd mogorván, mikor tegnap délután meglátta az első sárguló falevelet a diófán, mesélte nekem kávézás közben. Aztán a levél hirtelen arrébb szökkent, majd még arrébb. Mi a fene, ma még nem is ittam, lehet ez a baj, gondolta, de azért feltette a távollátó szemüvegét, s rájött, hogy az elsárgult falevél valójában egy sárga papagáj. A fiam papagája.
Tartanánk inkább tyúkot, abból legalább jól lehet lakni, nagy kutyának voltam a felesége, azért úrizálok, ilyesmik járhattak a fejében, persze nem ilyen finoman, mikor ma reggel megjelentem a kapujukban, kezemben a kalitkával, hogy befogjam a szökevényt. De nem mondta ki, sőt, szívélyesen beinvitált, s még kávét is főzetett a feleségével.
A diófa alatt korhadozó faasztal, arra tettem a kalitkát, bele vizet és kölest, hátha beleszáll a kis dög, éhes lehet már. Mi leültünk a padra, a szomszéd és én, bentről már hallatszott a kotyogó hangja, kínos csend. Donald, mondtam, így hívják a papagájt, a fiam ragaszkodott hozzá, pedig megpróbáltam lebeszélni róla, Donald egy kacsa, mondtam neki, meg egy elnök, de az nem számít, az egyik jön, a másik megy, a kacsa, az bezzeg örök, szóval miért akarod a papagájod egy kacsa után elnevezni?, kérdeztem, de hajthatatlan volt. Szereti nagyon ezt az állatot, sokszor ülteti a vállára, úgy írja meg a házi feladatát, még jó, hogy most történt a dolog, míg ő az apjánál van, így legalább van időm kézre keríteni, nagyon elkeseredne szegénykém, ha tényleg elveszne.
Közben megjött a kávé, kopott alumíniumkanállal kevergettem a híg lében a cukrot. Letelepedett mellénk a szomszéd felesége is, nehéz lehet egyedül nevelni Petikét, ingatta fejét együttérzőn. Hát persze, hogy az, gondoltam, meg nehéz tizenkét év házasság után visszaköltözni a kisvárosba, a szüleid házába, meg nehéz elnézni a sajnálkozó, de valójában pletykaéhes arcokat. Népbetegség itt a kíváncsiság, elszoktam már tőle, a törődésnek ettől a formájától, bár ez fáj a legkevésbé, annál sokkal jobban a káröröm, hogy lám, milyen sokat képzelt magáról ez a Magdi, s lám, végül csak közénk tért vissza, s nem is az fáj, hogy ők ezt gondolják, hanem az, hogy én is. Ez járt a fejemben, de csak bólogattam, hogy bizony, nehéz.
Még szerencse, hogy akad segítség, tette hozzá a szomszéd felesége még mindig együttérzőn. Aha, esett le a tantusz, szóval ide akartál kilyukadni, te vén szipirtyó, arról akarsz hallani, miért jár hozzánk Veres Karcsi, de belőlem egy szót nem fogsz kiszedni, gondoltam, s egyetértőn bólogattam, hogy bizony, szerencsém, hogy ennyit segítenek a szüleim.
Ideje indulnom, álltam aztán fel, a kalitkát itt hagyom, ha észreveszik, hogy beleszáll a papagáj, legyenek szívesek becsukni az ajtaját, és értesíteni engem, mondtam kifelé araszolva. Ez csak természetes, kísértek ki. Beszél?, jutott eszébe a szomszédnak a kapuban, értetlenül bámultam, hát a papagáj, magyarázta, beszél? Nem, a nőstények nem nagyon szoktak, feleltem. Elég kár, bólogatott gondolkodóba esve, elég kár, hogy az embernél nem így van, csukta be a kaput.
Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)
A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karán végzett 2014-ben. Jelenleg harmadéves rezidens ugyanitt. Novellát, karcolatot 2014 óta közöl rendszeresen.